Oscar-gyanús koporsópóz

Mikor Mózival egyek voltunk, és már hason nem ment a fekvés, de egyébként semmi kényelmetlenséget nem éreztem, és bárhol, bármikor tudtam/tudtunk szunyálni - lsd szülőszoba, vajúdó :D (még a kezdet-kezdetén) - akkor tértem át a háton alvásra, fekvésre. Hiába mondják, hogy ez így nem okés, nekem így volt kényelmes jó darabig. Háton fekve, kezemet összekulcsolva a mellkasomon. Attila volt, aki megkérdezte viccesen, hogy mi ez a koporsópóz... Azóta, ha háton alszom, mindig ez ugrik be, és csak ezért mozdultam ki belőle, hogy na nehogy mááár. A múlt héten feloldoztam ezt a kínos állapotot. Sokszor mikor félálomban vagyok, rendesen hallucinogén szintre érek. Megvagyok győződve róla, hogy ébren vagyok. Jobbnál-jobb ötletek, történetek jutnak eszembe, és csak azért nem vésem telefonba, mert biztosra veszem, hogy teljesen éber vagyok, reggel úgy fogok emlékezni rá, mint ilyenkor. Mostanában viszont már nem bízom magamban, és jegyzetelek, ha van erőm :). Így sikerült ráébrednem, hogy ez nem koporsópóz ám, hanem az Oscar szobrocska póza. Innen viszont nem kell kimozdulnom, hanem aranyban csillogva ölelgethetem a kardomat.