(csak azért adtam sorszámot neki, hogy esélyem legyen a "kallódó" élményekről is jelentést adni egy következő fejezetben, hiszen elég sűrű és intenzív volt ez a majd' egy hét)
A most következő beszámoló minősége szempontjából nem tudom, jól tettem-e, hogy hagytam pár nap ülepedési-időt vagy egyből olyan túlfűtött érzelmi állapotban kellett volna betűbe kapaszkodnom. A Ti szemszögetekből nézve talán fogyaszthatóbb lesz így, viszont nem biztos, hogy vissza tudom tükrözni azt az adrenalintól és endorfintól tobzódó állapotot. Pedig pont ez a legnagyobb félelmem. Hogy elfelejtem. Hogy nem fogom tudni magamban sem felidézni. Hogy az aktuális mindig felülírja a korábbiakat. Aztán rájövök, hogy nem feltétlenül. Most viszont valóban ez a friss...
Nővérem azzal gratulált, hogy üdvözöl a nagycsaládosok táborában... Már akkor sejtettem, hogy a sűrűje és a "tábori hangulat" majd itthon következik. De ez most jóó. Most még dúl bennem az endorfin, nem tudja semmi elszívni az erőm és a kiváltságos-állapot-mámoromat.
Szerdán az NST után egyhuzamban négy órát aludtam délután, mintha sejtettem volna, hogy ki kell szusszannom előre az elkövetkezendő minimum két éjszaka töredékét. Egyébként az utolsó héten minden nap beiktattam majdnem másfél-kétórás durmolásokat. Ovi után anyával (az enyémmel) és a gyerekekkel elmentünk fonalat venni, és fel is mentünk Nagyanyáékhoz. Ott vacsiztunk, a fiúk megfürödtek, leviziteltem a családnál, és mindenki megkérdezte, hogy nem akarok még szülni? Mondtam, hogy DE, akár már most éjszaka is :). Hét körül kocsikáztunk haza. Attila kb akkor indult haza Pestről három nap után. Azt éreztem, nincs erőm most a fiúkkal alkudozni, hogy vegyenek már pizsit, mert egyből elkezdtek DUPLOzni. Olyan aranyos egyetértésben játszottak, hogy nem akartam belezavarni. Felcsaptam a vasalódeszkát, és gondoltam, legalább a ruhaszárítóról felszámolom a száradt textilt, mást elég szépen rendben tartottam már magunk körül.
Nyolc órakor küldte Lola a liquid üzenetet, hogy Ő útra készen áll, sőt úgy érzi a család is a lehető legteljesebb formájában lesz jelen hamarosan. Csörgettem Attilát, hogy merre jár, szaporázza a kerekeit, mert helyzet van. Az az igazság, hogy hatalmas megkönnyebbülés volt ez mindkettőnknek, mert tudtuk, hogy jövő héten nem lesz elérhető távolságban, és akkor max egy Anya-lánya-unokája szülésről lehetett volna szó. De Lola a lehető legjobban tudta ezt, és a szülésznő javaslatára pont kivárta a 38 hetet, és a létező legjobb időzítést produkálta.
Elkapott az az ismerős érzés. Ami annyira felpörget, energiát ad, hogy nem vagyok se álmos, se fáradt, de közben ott van egy hatalmas izgalom, és persze félsz. A korábbi - pár nap alatt, sőt... - megszépült emlékek egyre közelebb kerültek, és egyre valóságosabbnak tűntek, ami újból ijesztő, pőre fájdalommá alakult. Még ha nem is ilyen gyorsan.
Semmit nem éreztem egyelőre. Egy lepkeszárnynál sem volt bennem vastagabb fájás, mint a korábbi haskeményedés. Simán eltébláboltam volna még a lakásban órákat, de a szülésznő azt javasolta hogy ő csak azt szereti, ha ilyenkor bemegyek - ha megoldható, és a fiúkat van kire hagynom hamarabb, mint ahogy Attila hazaér, és anyát áthozza. Így amíg a fiúkkal vártunk, zuhanyoztam, behúztam a cipzárt a bőröndön, táskán, kisimogattam magam, és meséltem, hogy útban van Lola, Anyának be kell mennie a kórházba stb. Látni kellett volna rajtuk is az izgalmat :). Mózi megijedt a mentő gondolatától, hogy az jöjjön értem, de ez volt a legevidensebb. A mentős már a telefonban mondta, hogy ne kóricáljak itthon, hanem feküdjek le, bejönnek értem. Na, ezt picit viccesnek éreztem, még akkor is ha tudom, hogy van rizikója, de amikorra megérkeztek vízszintbe csaptam magam. Mózi mondta, hogy elbújik és a kanapépárna mögé sátrat vert felhúzott lábbal, feltolt fenékkel... Lóci nem ijedt meg, ő BÁTOR... :)! Menet közben befutott anya is. Aztán a mentő is. Soha nem ültem még a fedélzetén (hál' Istennek), de hazafelé gurulva pont elszirénázott mellettünk egy. Kérdezte Mózi, hogy Anya, most megy a betegért ? Mondtam neki, hogy az is lehet, hogy már viszi is gyógyítani. Erre nagy okosan hozzátette, hogy Nem, még csak most megy a betegért, mert ha már benne lenne, akkor hátul égne a villany... Hoppá! Az ilyenekkel mindig meg tud lepni. Hogy milyen részletekre és összefüggésekre figyel. Helyes :).
Indulás előtt megmérték a vérnyomásom, majd hordágyon (!!!) vittek ki. Készítettem a gyerekeket, hogy ne ijedjenek meg, elköszöntünk előtte, és úgy váltunk el, hogy már lehet reggel/délelőtt, ovi előtt bejöhetnek meglátogatni. És persze Mózi minden kérés, jelzés nélkül hozta a kulacsomat, hogy megtöltötte friss vízzel, és igyak közben. Ledöbbenek ezen az empatikus képességén is. Egy ötéves kisfiú hogyan lehet ennyire gondoskodó? És ez csak töredéke volt. Attilával utánam küldte még a hajráfot is, és egy szem zöldalmás Tic-Tac-ot. Drága.... Elbúcsúztunk, és elgurult velem a mentő. Hiába nem kellett félnem, nem szenvedtem balesetet, tök kedvesek és jófejek voltak a mentősök, volt egy nyomasztó/ijesztő hatása magának a járműnek. Nem csodálom, hogy Mózi megrettent. A lenyomata mélyre sikerült az estének. Fél 11-ig szülészetet és mentőt építettek DUPLOból Nagyanyával. Nem tudtak ők sem aludni.
A klinikán pedig csupa rezidens fogadott, mindenki fiatalabb volt nálam :). Mire a rendszerbe felvettek, megvizsgáltak, aláírtam, amit kellett befutott Attila is. Ez még mindig 10 óra előtt volt.
Úgy élt bennem a kép, hogy tolunk egy turbó szülést, és mire feljön a Nap én már party-képes vagyok. Na jóóóó, kb :). Csak volt korábbi tapasztalatom. Na de semmi komolyabb jele nem volt, hogy itt két órán belül Lolától olvadozhatunk. Azt javasolták, aludjunk egyet, és majd reggel neki fogunk. Ahhha :). Aludjunk. Ki tud ilyenkor aludni? Én nem. Társasjátékoztunk, sétálgattam, de még mindig semmi rendszeres durvulás. Zuhanyoztam, sétafikáltam, mértem az időt és sasoltam ki az ablakon, hátha meghozom a havat... Nem néztem időjárást, csak Attilát faggattam, hogy Pesten nem esett-e. Járkálva mindig sűrűbb és rendszeresebb volt a minta, mint fekve a mérőműszer alatt. Nem emlékszem, hány óra volt, de meglepően gyorsan pergett az idő így várakozva is, amikor először éreztem azt a fájdalmat, mint Mózinál, és amit annyira azonosítani tudtam egy-egy hatalmas hullámveréssel. Ami közeledik, aztán szépen felfekszem rá, visz-visz..., csúúúcsosodik, majd ellaposodik és közelebb sodor a part irányába. Ennek az ismerős érzésnek megörültem. Viszont ez még mindig az a fájó, mégis élvezhető fajtája volt a sodrásnak. Az, amitől sorba állnak bennem az energiatartalékok és szalutál a kitartás. Öt óra környéke volt, amikor Attilával már többször ugrasztottam az egészségügyet, hogy szerintem valaminek lassan lennie kell. És azt mondtak, igen, lassan tényleg jobb a helyzet. Fél hatra datálom (na nem mintha teljesen képben lettem volna időt illetően), amikor HIRTELEN bedurvutak a dolgok. De úgy in medias res a kellemes hullámzó-ringatózó képzelgésem mellett. Megint megvizsgáltak, és szétkapták alattam az ágyat, hogy szabad a tánc. Judit, a szülésznő még sehol. Abban maradtunk, hogy majd a klinikáról értesítik folyamatosan az állapotom felől, hogy mikorra jöjjön. Annyira jó lett volna ha már ott van. Magam sem tudom, miben tudott volna segíteni, de azt hittem, már a jelenléte is könnyítene vagy gyorsítana a helyzetemen. És ez a fura. Hogy fél 6-tól még bő óra eltelt?? Én onnan már nagyon intenzívnek, de rövidnek éreztem azt az időt mire felsírt Lola... Attilába kapaszkodtam, az ő kezét törtem el majdnem megint, de cserébe megadatott, hogy harmadszorra is közösen éljük át ezt a - közhelyesen elcsócsált - CSODÁT, és harmadjára is Ő vágja el az addig csak kettőnket összetartó zsinórt. Ami számomra annyira képletes, hogy ezt elvágva kapcsolódik Ő be. Hát így. Azóta keresem az agyamban, hogy hova tettem azt az első gondolatot, amikor kicsusszant. Csak az érzésre emlékszem, gondolatom nincs arról a pontról. Felsírt, és ott szuszogott a kis 'ragacsos motoszkáló' a hasamon, majd a mellkasomon.
Folyt. köv...
A most következő beszámoló minősége szempontjából nem tudom, jól tettem-e, hogy hagytam pár nap ülepedési-időt vagy egyből olyan túlfűtött érzelmi állapotban kellett volna betűbe kapaszkodnom. A Ti szemszögetekből nézve talán fogyaszthatóbb lesz így, viszont nem biztos, hogy vissza tudom tükrözni azt az adrenalintól és endorfintól tobzódó állapotot. Pedig pont ez a legnagyobb félelmem. Hogy elfelejtem. Hogy nem fogom tudni magamban sem felidézni. Hogy az aktuális mindig felülírja a korábbiakat. Aztán rájövök, hogy nem feltétlenül. Most viszont valóban ez a friss...
Nővérem azzal gratulált, hogy üdvözöl a nagycsaládosok táborában... Már akkor sejtettem, hogy a sűrűje és a "tábori hangulat" majd itthon következik. De ez most jóó. Most még dúl bennem az endorfin, nem tudja semmi elszívni az erőm és a kiváltságos-állapot-mámoromat.
Szerdán az NST után egyhuzamban négy órát aludtam délután, mintha sejtettem volna, hogy ki kell szusszannom előre az elkövetkezendő minimum két éjszaka töredékét. Egyébként az utolsó héten minden nap beiktattam majdnem másfél-kétórás durmolásokat. Ovi után anyával (az enyémmel) és a gyerekekkel elmentünk fonalat venni, és fel is mentünk Nagyanyáékhoz. Ott vacsiztunk, a fiúk megfürödtek, leviziteltem a családnál, és mindenki megkérdezte, hogy nem akarok még szülni? Mondtam, hogy DE, akár már most éjszaka is :). Hét körül kocsikáztunk haza. Attila kb akkor indult haza Pestről három nap után. Azt éreztem, nincs erőm most a fiúkkal alkudozni, hogy vegyenek már pizsit, mert egyből elkezdtek DUPLOzni. Olyan aranyos egyetértésben játszottak, hogy nem akartam belezavarni. Felcsaptam a vasalódeszkát, és gondoltam, legalább a ruhaszárítóról felszámolom a száradt textilt, mást elég szépen rendben tartottam már magunk körül.
Nyolc órakor küldte Lola a liquid üzenetet, hogy Ő útra készen áll, sőt úgy érzi a család is a lehető legteljesebb formájában lesz jelen hamarosan. Csörgettem Attilát, hogy merre jár, szaporázza a kerekeit, mert helyzet van. Az az igazság, hogy hatalmas megkönnyebbülés volt ez mindkettőnknek, mert tudtuk, hogy jövő héten nem lesz elérhető távolságban, és akkor max egy Anya-lánya-unokája szülésről lehetett volna szó. De Lola a lehető legjobban tudta ezt, és a szülésznő javaslatára pont kivárta a 38 hetet, és a létező legjobb időzítést produkálta.
Elkapott az az ismerős érzés. Ami annyira felpörget, energiát ad, hogy nem vagyok se álmos, se fáradt, de közben ott van egy hatalmas izgalom, és persze félsz. A korábbi - pár nap alatt, sőt... - megszépült emlékek egyre közelebb kerültek, és egyre valóságosabbnak tűntek, ami újból ijesztő, pőre fájdalommá alakult. Még ha nem is ilyen gyorsan.
Semmit nem éreztem egyelőre. Egy lepkeszárnynál sem volt bennem vastagabb fájás, mint a korábbi haskeményedés. Simán eltébláboltam volna még a lakásban órákat, de a szülésznő azt javasolta hogy ő csak azt szereti, ha ilyenkor bemegyek - ha megoldható, és a fiúkat van kire hagynom hamarabb, mint ahogy Attila hazaér, és anyát áthozza. Így amíg a fiúkkal vártunk, zuhanyoztam, behúztam a cipzárt a bőröndön, táskán, kisimogattam magam, és meséltem, hogy útban van Lola, Anyának be kell mennie a kórházba stb. Látni kellett volna rajtuk is az izgalmat :). Mózi megijedt a mentő gondolatától, hogy az jöjjön értem, de ez volt a legevidensebb. A mentős már a telefonban mondta, hogy ne kóricáljak itthon, hanem feküdjek le, bejönnek értem. Na, ezt picit viccesnek éreztem, még akkor is ha tudom, hogy van rizikója, de amikorra megérkeztek vízszintbe csaptam magam. Mózi mondta, hogy elbújik és a kanapépárna mögé sátrat vert felhúzott lábbal, feltolt fenékkel... Lóci nem ijedt meg, ő BÁTOR... :)! Menet közben befutott anya is. Aztán a mentő is. Soha nem ültem még a fedélzetén (hál' Istennek), de hazafelé gurulva pont elszirénázott mellettünk egy. Kérdezte Mózi, hogy Anya, most megy a betegért ? Mondtam neki, hogy az is lehet, hogy már viszi is gyógyítani. Erre nagy okosan hozzátette, hogy Nem, még csak most megy a betegért, mert ha már benne lenne, akkor hátul égne a villany... Hoppá! Az ilyenekkel mindig meg tud lepni. Hogy milyen részletekre és összefüggésekre figyel. Helyes :).
Indulás előtt megmérték a vérnyomásom, majd hordágyon (!!!) vittek ki. Készítettem a gyerekeket, hogy ne ijedjenek meg, elköszöntünk előtte, és úgy váltunk el, hogy már lehet reggel/délelőtt, ovi előtt bejöhetnek meglátogatni. És persze Mózi minden kérés, jelzés nélkül hozta a kulacsomat, hogy megtöltötte friss vízzel, és igyak közben. Ledöbbenek ezen az empatikus képességén is. Egy ötéves kisfiú hogyan lehet ennyire gondoskodó? És ez csak töredéke volt. Attilával utánam küldte még a hajráfot is, és egy szem zöldalmás Tic-Tac-ot. Drága.... Elbúcsúztunk, és elgurult velem a mentő. Hiába nem kellett félnem, nem szenvedtem balesetet, tök kedvesek és jófejek voltak a mentősök, volt egy nyomasztó/ijesztő hatása magának a járműnek. Nem csodálom, hogy Mózi megrettent. A lenyomata mélyre sikerült az estének. Fél 11-ig szülészetet és mentőt építettek DUPLOból Nagyanyával. Nem tudtak ők sem aludni.
A klinikán pedig csupa rezidens fogadott, mindenki fiatalabb volt nálam :). Mire a rendszerbe felvettek, megvizsgáltak, aláírtam, amit kellett befutott Attila is. Ez még mindig 10 óra előtt volt.
Úgy élt bennem a kép, hogy tolunk egy turbó szülést, és mire feljön a Nap én már party-képes vagyok. Na jóóóó, kb :). Csak volt korábbi tapasztalatom. Na de semmi komolyabb jele nem volt, hogy itt két órán belül Lolától olvadozhatunk. Azt javasolták, aludjunk egyet, és majd reggel neki fogunk. Ahhha :). Aludjunk. Ki tud ilyenkor aludni? Én nem. Társasjátékoztunk, sétálgattam, de még mindig semmi rendszeres durvulás. Zuhanyoztam, sétafikáltam, mértem az időt és sasoltam ki az ablakon, hátha meghozom a havat... Nem néztem időjárást, csak Attilát faggattam, hogy Pesten nem esett-e. Járkálva mindig sűrűbb és rendszeresebb volt a minta, mint fekve a mérőműszer alatt. Nem emlékszem, hány óra volt, de meglepően gyorsan pergett az idő így várakozva is, amikor először éreztem azt a fájdalmat, mint Mózinál, és amit annyira azonosítani tudtam egy-egy hatalmas hullámveréssel. Ami közeledik, aztán szépen felfekszem rá, visz-visz..., csúúúcsosodik, majd ellaposodik és közelebb sodor a part irányába. Ennek az ismerős érzésnek megörültem. Viszont ez még mindig az a fájó, mégis élvezhető fajtája volt a sodrásnak. Az, amitől sorba állnak bennem az energiatartalékok és szalutál a kitartás. Öt óra környéke volt, amikor Attilával már többször ugrasztottam az egészségügyet, hogy szerintem valaminek lassan lennie kell. És azt mondtak, igen, lassan tényleg jobb a helyzet. Fél hatra datálom (na nem mintha teljesen képben lettem volna időt illetően), amikor HIRTELEN bedurvutak a dolgok. De úgy in medias res a kellemes hullámzó-ringatózó képzelgésem mellett. Megint megvizsgáltak, és szétkapták alattam az ágyat, hogy szabad a tánc. Judit, a szülésznő még sehol. Abban maradtunk, hogy majd a klinikáról értesítik folyamatosan az állapotom felől, hogy mikorra jöjjön. Annyira jó lett volna ha már ott van. Magam sem tudom, miben tudott volna segíteni, de azt hittem, már a jelenléte is könnyítene vagy gyorsítana a helyzetemen. És ez a fura. Hogy fél 6-tól még bő óra eltelt?? Én onnan már nagyon intenzívnek, de rövidnek éreztem azt az időt mire felsírt Lola... Attilába kapaszkodtam, az ő kezét törtem el majdnem megint, de cserébe megadatott, hogy harmadszorra is közösen éljük át ezt a - közhelyesen elcsócsált - CSODÁT, és harmadjára is Ő vágja el az addig csak kettőnket összetartó zsinórt. Ami számomra annyira képletes, hogy ezt elvágva kapcsolódik Ő be. Hát így. Azóta keresem az agyamban, hogy hova tettem azt az első gondolatot, amikor kicsusszant. Csak az érzésre emlékszem, gondolatom nincs arról a pontról. Felsírt, és ott szuszogott a kis 'ragacsos motoszkáló' a hasamon, majd a mellkasomon.Folyt. köv...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése