...de futás után (nincs is szívem futásnak nevezni, inkább lihegő poroszkálásnak -20-szal...) újból rájöttem, hogy velem megállt az idő. Pontosabban, hogy nem állt meg, csak én hiszem/érzem azt, hogy Lola még most született. Még mindig ünneplőbe vagyok öltözve belül, még mindig olyan nagy számnak, eseménynek érzem az érkezését és a családi átalakulásunkat, hogy még mindig akkora a hálaérzet bennem, közben már április van.... Durva.
Elég jól megmászok hideget-meleget hangulatilag. Inkább indulatilag. A két fiú nagyon le tud szívni, mikor ölik egymást, és a napokban úgy éreztem, hogy 99%-ban ezt csinálják. Érzem én azt 100%-nak is, de tudom, hogy az túlzás (a 99 az nem ;-)). Olyan rivalizálás megy közöttük, örökösen húzzák egymás agyát, hol az egyik kerekedik felül erőfitogtatásban és harci kedvben, hol a másik. Még nem is látják a reggelit (vagy a bármit), de azzal kezdik, hogy a Lócié miért több, miért nagyobb a pohara, miért több a joghurtja, miért barnább a pirítósa, miért habosabb a maci kávéja, miért mesélek hosszabbat Mózinak, miért őt veszem ki/törlöm meg előbb, Lóci miért adhat az arcára puszit Lolának, ő miért csak a hasára (betegség miatt mindenki csak a hasára adhatna, csak vannak szabálykerülők... ;-)) és sorolhatnám. Csak a fantázia szab határt. Az sem segít, ha magukra hagyom, mert akkor meg árulkodás van (már a neve is vicces a szónak :D). Én meg néha ott tartok, hogy megfogadom, holnaptól a konyhaasztal közepének örök ékessége lesz a digitális konyhamérleg, illetve egy literes mérce, és úgy porciózom ki az orruk előtt az elemózsiát, mintha minőségbiztosító ellenőrök lennének. Egyébként azok is. Közben tökre megértem, hogy ezt csinálják, csak buzi fárasztó egész nap lavíroznom közöttük, és döntő bíráskodni. Amit nem szoktam, vagy inkább igyekszem. Csak rossz látni a hasba ütést és a kroki könnyeket, de következő pillanatban hallom a kaján kacajt, mert oda-vissza megy ez. 90-99 százalékban folytonos a labdajáték, 1-10 százalékban meg labdát szednek.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése