Folyt. köv. nem soká'...

Kellőképpen távol vagyunk az ünnepi eseményektől, ahhoz, hogy ne legyen túl gejl és szétfolyó pacni a róluk szóló megemlékezés. Nem akarok újságíró módjára, csak a tényekre hagyatkozni, mert sokkal-sokkal több volt bennem annál megint. Nyilván :). Nekünk a január egy második karácsony, sőt. A család apraja-nagyjának esik erre a hónapra valamije, bármije. Kezdte Lócika a sort január elején, alig hagyva időt az eszmélésre, hogy új év, új kezdet.., de legalábbis egy erős folytatása a tavaly megkezdetteknek. Születni is pont így született. A kiírtnál hamarabb, semmi jelét nem adva és időt sem hagyva morfondírozásra, találgatásra, hogy vajon mikor szeretne megérkezni… Természetesen az NST utáni UH küldött egy józanító tockost, hogy 39 hetes (is lehetek) vagyok, és akár már holnap is születhet, a bizonytalan kiírt dátumnál jóval hamarabb. Mert nem sok biológiai kapaszkodót adott a kezünkbe tavasszal, hogy mikor is fogant. Nem volt előtte még beállt és bevált havi sormintám, de a biztonság kedvéért Eszter lánybúcsúja és esküvője előtt végzett terhességi tesztek is mélyen hallgattak róla, hogy ott lapul valahol. Az esküvői bátor pálinkázás után az egyre gyakrabban jelentkező reggeli kávéundor kezdett gyanús lenni, mire végre kimutatta a teszt is, hogy ITT VAGYOK!!! Az nst után este nekiláttam babaruhákat vasalni, mert lehet mégis el vannak számolva a napok, ha 39 hétnél is tarthatok (zárójelentés is kérdőjellel tartalmazza a 36-39. betöltött születési hetet). Mózi éjszaka felsírt a kiságyban, kinyaláboltam, ekkor éreztem, hogy hoppp… esetleg, mintha valami megmoccant volna bennem alul. Visszaputyulgattam, és visszatettem az ágyába, majd én is visszadőltem, de nem tudtam egyből aludni. Még jóóó. Nem kellett sok időnek eltelni, hogy nyilvánvalóvá váljon, szivárog a magzatvíz… Ekkor éjjel ébresztettük anyát (az enyémet), hogy jöhet Mózi álmát őrizni, sebtében összepakoltam a bőröndöt és magamat, majd begurultunk Attilával a klinikára. Azzal terveztem, hogy minden komolyabb „kábító”nélkül érkezik Lóci, sokáig nem is nagyon mozdultak az események, majd durr... a közepébe. Már kérni se lehetett volna semmit, mert gyűrődött ki. Versenyre igyekeztek a szomszéd szobában egy másik kislánnyal, ahova párhuzamba besegített a szülésznő, mert kiderült ’közös Judittal’ terveztünk, közösen előre hozott NAGY nappal. Lóci versenyszelleme azóta is fennáll. Masszívan :). 

Mindegyikre emlékszem. Mindegyik szülésre. Mózi maratoni érkezése után sétagalopp volt Lóci, de persze ezt csak utólag érzem a gyorsaság miatt.

Januári dátumok szerint Lola volt a következő. Ő még a legelevenebb emlék, mert szombaton épp 1 éve volt, hogy csatlakozott hozzánk. És amit már írtam korábban, csak megerősíteni tudom: A legjobb dolog, ami a 2 fiú után még történhetett velem/velünk. Ez lengte be az egész hétvégét. Talán más „vegyes-tüzelésű” anyuka is meg tudja erősíteni a tapasztalatomat, hogy lány gyermeket másként szeret, mint fiút. Nem. Nem azt mondtam, hogy kevésbé. Sőt, nem is azt, hogy jobban. A másságát viszont régóta érzem. Még azt is megkockáztatom, pedig lehet önzőség ezt hinni vagy gondolni, de Lola az eddigi leghatékonyabb szűrő. Rajta keresztül, benne átlögybölve sokkal jobban szeretem és elfogadom magam, mint korábban bármikor. Azt pedig erősen remélem, hogy bármilyen „csimbókom”, amit feloldott vagy megoldott, nem marad benne. És itt most nem kell világmegváltó pszichológiára gondolni, hogy akkor vajon mennyire voltam beteg személyiség :D. Ez csak egy tök egyértelmű megállapítás, amit az elmúlt egy évben többször éreztem. A köszöntést vasárnapra időzítettük, így több nap jutott az ünneplésre fejben is. Sok blogger, sportoló, közéleti személy is megemlékezett az oldalán a veronai buszbalesetről, én pedig egész késő estig hajtottam a fejemből az egyetlen képet, amit a hírfolyamonban megláttam, és nem voltam hajlandó sem elolvasni, sem tudomást venni róla, hogy ne vágjam el a szülinapi mámoromat. Este későn, már 11 után pótoltam be a híreket, és nincs rá képességem sem akaratom, hogy leírjam ide vagy kifejezzem ennek a szörnyűségnek a bennem keltet hatását. Gyász-események feldolgozásában és reagálásában nagyon nem vagyok „jó”, sőt tehetetlenül suta vagyok (hál’Istennek…). Viszont minden este bemegyek még a fiúkat betakarni, megpuszilni, amikor fekszem, akár mennyire későn is, most azért rendesen bekönnyesedett a szemem, mikor megigazgattam a takarót rajtuk. 2011, 2013 és 2016 januárjában az összes 3 kg alatti kis csomagon túl egy-egy sokszorosan nagyobb tömegű és ki nem mondott, mutatott aggódást is szültem. Nincs ezzel semmi baj, sőt. Pont így nyomta agyon az én szombati szülinapi derűmet ez a borzalmas veronai tény…. Később folytatom.