Tout est Magnifique

Sok minden született a fejemben, de most megint mindent legallyazok, csak a főcsapásra van igényem. A lényegre minden sallang és erőltetett bölcsesség nélkül. Kellett Neked, Kiskatám felfedni (ok, tudtam, hova soroljam eddig is, de csak kíváncsi voltam, mi bőszített fel ennyire vele kapcsolatban) Oravecz Nóra kilétét, megcsömörlöttem tőle, hogy átfutottam az óévben egy szoptatás alatt a munkásságát :D

Bennem tegnap tudatosultak a szürke hétköznapok, de milyen jól is tettük, hogy minden gyereket erre a fakó januárra időzítettünk (és/vagy nem időzítettünk), mert ezek nélkül most elég apátiába esnék :). Na jó,  nem. De idén, pontosabban holnap végre megsütöm a maki tortát Lócikának, aki karácsonyra is maki legót kért, aztán jön Lola 1 éves (jesszus, hogy itt tartunk...) szülinapja, majd 2 napra rá a Mózié. Ezzel kapcsolatban egyre gyakrabban költözik belém a gyerekek születésekor, és csak akkor ismert szuperlatívusz érzés, amihez nem tudok foghatóbbat elétek tolni, ami annyira veszettül a legjobb az életemben, hogy, hogy, hogy mérhetetlen (meg is kérem oravecznórit keressen már nekem erre egy jó mondatot, és magyarázza is meg, hogy miért). Készül a nagy családi szokásos szülinap, listán sok ígéretes olvasniakarás, megjött a mesebeli tervező noteszom, imádlak KarlaLina!, magamnak pedig "csórón" csak annyit kívánok, hogy 2016-nál kevesebb ne legyél 2017! Tudom, hogy sosem alulról kell közelíteni a vágyakat, hanem a nagy álmok felől durrantsak, de belém olyan békét hozott Lola (vagy a harmadik gyerek ténye, vagy a kislány, vagy az új hely vagy legfőképp minden együtt), olyan elégedettséget magammal szemben, hogy nem adom semmiért. Nem. Nem azt mondtam, hogy nem lesz még jobb, még több, még profibb, sőt. De nem haragítom magamra magam (inkább neki megadom magam...:D), nem szapulom, nem akarom kisebbre nyomni ha nem sikerül vagy nem jön össze bármi. Fogom a kezem, és lépek akkorát, amekkora kifér. Ugrás előtt majd toporgok, néha kivárok, de én ilyen vagyok. Tudom, hogy nem ennek van divatja, tudom, hogy egyből bátran, magastérdemelésben kellene gondolkodás nélkül vetődnöm, lehet, hogy így kevésbé leszek illusztris példa, de kevesebb a belső marcangolás, jobban elfogadom, hogy kapacitásom kalibere most annyi, amennyi, nem tudok nagyágyúval sorozatlőni.

Az advent egyik legmeghatóbb pillanata számomra mindig reggel jött el, amikor a gyerekek a kalendárium elé járultak. Megfogadtam tavaly (vagy pár éve, és miylen jól tettem), hogy 24 zsákocskánál nem lesz több soha a gyerekek számának növekedésével, hanem egy-egy kis zsákba kerül mindenkié, és várják reggel össze egymást, hol egyik-hol másik bontja. Abszolút nem volt tumultus és szájhúzogatás, sőt az egész adventi kalendáriumot átnevezem jövőre APAVÁRÓ Kalendáriummá. Mert Lócika minden reggel elmondta, ahogy fogytak le a csomagok a rácsról, hogy már csak x-et kell aludni, és jön haza APA!!! Ez egyébként nekem sem volt kis feladat anno, de tizen x év alatt sikerült tökéletesen elfogadnom, hogy nálunk a karácsony előtti időszak (a teljes december, 22 ig, és már a november vége is valamennyire) nem a mesekönyvbe illő, családostól közösen pirított-cukros mandulázó, fotóstúdióban társasjátékozó irigyelni való beállítás, hanem annál inkább valóságszagú, olykor kimerült és kiterített, mégis a végsőkig lábujjhegyreállós a gyerekek kedvéért. És így is működik elégedettséggel, frusztráció nélkül. Ahogy pedig örülni tudtak bárminek..., iskolapéldája az összes motivációs és pozitivizmus előadásnak látatlanban is. Valami ilyesmi iskolát keresnék, hogy ezt a mentalitást, örömöt és kíváncsiságot őrizzék meg.