Gondoltam, idén nem fogok eljutni arra a szintre, hogy várjam a sulit, de Mózi ma is az orrom alá dörgölte sértetten, hogy mindig azt mondom nyár végén, hogy alig várom az iskolát... És igen. Pontosabban nem is az iskolát, csak ezt a 0-24-et hígítanám, mert ez elég masszív tud lenni. (1-et kihúzok a listáról a teendők közül, 3-at írok mellé). Főleg, mert vagy elrontottam valahol nagyon út közben vagy egyszerűen nagyon erősen tartanom kell a határokat, mert unaloműző szerepjátékosnak képzelnek. És van hogy egyszerre (mi az, hogy 'van, hogy egyszere...' általában egyszerre) hárman nyűglődnek rajtam, húzzák a szájukat hogy mi uncsi, meg nem tudom, mit jáaatszak, mit egyek stb. Nekem pedig sokszor lobban az agyam, látom a villanásnyi szublimálást és csak a gőz marad a helyén. Gyakori a nyávogás, a bosszantás, a civakodás, a rivalizálás, verekedés vagy csak úgy jönnek a nyakamra mindennel. Anya, beszakadt a körmöm, Anya felvált a bőr, Anya, mit lehet enni, Anya, megyünk valahova, Anya, ez mi? Anya, hova tetted? Anya, a Te idődben volt villany, Anyaaaa, hol a rongy?, Anya, játszunk...? (ígérem, a következő posztot arra hegyezem ki, mennyire büszke tudok lenni rájuk, mennyire önállóak és jófejek)
Egy csomószor érzem azt, hogy baromi tök fölösleges dolgokat kérdeznek, ahol már a válasz is benne van kb a kérdésben vagy csak egy kicsi átgondolással tudnák a megoldást, vagy épp elmondtam/elmeséltem az autóban. Na az ilyenekhez is elfogyott a türelmem. Magyarázni új dolgokat, összefüggéseket, tanítani nagyon szeretek. De amikor csak azt érzem, hogy a véremet szívják, a falra mászok. Mondtam is, hogy engem az unalom szó nem érdekel. Én nem ismerem, és nem tudnak megrettenteni vele. Ha unatkoznak, unatkozzanak, csak engem kerüljenek ki a látványos nyűglődéssel. Állandóan rá akarnak venni a konstans szórakoztatásra, menjünk valahova, játszak én velük vagy hívjak ide társaságot. Ha ezt a krokodilokkal teli sűrű időszakot átvészelem és ellenállok, akkor feltalálják magunkat szépen. És nem arról van szó, hogy nem programolunk. Ok, napi szinten lehet, nem. Kétszer is kimentünk a strandra az egyhetes szabim alatt most (meg voltunk a Tiszánál fürdeni, biciklizni, voltunk esti/éjszakai AGÓRÁs programon), de már a második alkalomnál 1 óra után (se) jött szájhuzogatva Mózi, hogy ő ezt most nem élvezi, és mikor megyünk, és megyünk-e az Agrárra vagy ma még valahova. Azt hittem, kiugrok a fürdőruhámból (utána túl lendült ezen a hangulaton, és minden nagyon jó lett, és ez volt a legjobb strand). Veszünk valamit kint mindig enni-inni, de második alkalommal már nem elég, már kellene ez is-az is, mert ez UNCSI. Na ilyenkor legprofibb anyához méltón, már nem bírom tűrtőztetni magam, és mint egy síkos baziliszkusz, akit eddig le tudtam nyelni, csússzan ki a számon óriásira hízva, hogy LESZAROM! Mostanában csúnyábban beszélek, nincs türelmem max 3 elmondani dolgokat, de akkor már erősen nyomatékosítom, hogy ez megint a harmadik vagy éppen 5. volt, és megint nem csinálták meg. Bevállaltam, hogy én legyek a rossz-zsaru, de nem bírom, hogy úsznak el a folyamatok itthon. Harapok a rendért, ha nem pakolják el maguk után a dolgokat, a szennyesért, az edényekért. Tudom, hogy a rugalmatlanságnak, szigorú határoknak is vannak kényelmetlen velejárói, de én inkább ezt választom, mert 24 óra egy nap, és nem folyhat túl. A feladatok tervezésében is így vagyok. Nem vagyok hajlandó 26-30 órányi feladattal számolni, és megzakkanni tőle. Ok. Most vettem végre levegőt :DDD. Az hozta ezt a nagy lendületet, hogy délelőtt elmentünk szülinapi ajándékot venni Lóci osztálytársának, tanszereket, covid tesztet Attilának (a múltkor ő vett nekem) és jött velem a három 'krokodil' is. Megmondtam az autóban, hogy SEMMI fölösleges cifra izét nem fogunk venni. Ehhez képest nem is vettünk, de megállás nélkül verem vissza a könyörgéseket. És nem arról van szó, hogy ne választhatnának olyan filctollat, ceruzát, radírt, hegyezőt egy bizonyos határon belül, amit szeretnének. Közben van csipkelődés, cukkolás, duzzogás, lökdösődés.
Tudom, hogy sooook múlik rajtunk, de én leglátványosabbnak a határok puhaságát, következetlenségét látom (hol egyikünk, hol másikunk részéről). Amikor kipihentebbek vagyunk, akkor cukifalat-jófej szülők vagyunk, akkor képlékenyebbek, poénokkal átitatottak a kerítések is. Amikor fáradtak vagyunk, akkor pedig húznánk merevebbre a szögesdrótot.
Nem sok gyerekmentes pillanatunk volt a nyáron, kb nulla. Ha volt is egy vagy két éjszaka, nagyon rég lehetett, mert abszolút nem emlékszem rá.
Következőnek épp a legkipihentebb énem fog becsatlakozni. Pusszantás.
:))))))
VálaszTörlés