2011. május 15., vasárnap

MÁV

Pesten jártunk Mózival. Vonattal! Le a kalappal előttem, hogy erre vállalkoztam J. Nem is a gyerek miatt, hanem magam miatt. Nem vagyok egy szorongós, aggodalmaskodó fajta, de azért voltak fenntartásaim, hogy a 150 perces vonatozást miként éljük meg. Világos volt, hogy olvasnivalót ne is készítsek, mert ilyenre lehetőségem hót ziher, hogy nem lesz. Kicaplattunk korán az állomásra (nem úgy, ahogy édesjóanyámtól tanultuk, tudni illik az a jó időzítés, ha már a Barna utca sarkon hallom, hogy dudál a vonat.;-)), hanem kényelmesen megvettük a jegyet és megnézegettük a bazár sort. Kerülgetve a TBC-s hajléktalanokat meresztettük a szemünket az enyhén szoci beton állomásra (remélem, nem sértjük meg vele Kelemen Lászlót) és a damilon lógó színes fröccsöntött műanyag talicskákra, Suzy barbibabákra, zenélő bóvlikra. Mentségére legyen mondva a tervező és kivitelező brigádnak, hogy Domanovszky Endre freskói tetszettek Mózinak. A pakolást is ügyesen abszolváltuk a három napra, így maradt szabad kezem is. A kis babafejű aladárt felkötöttem az erszényembe, az anyaféle sütit és a sikeres szoptatáshoz elengedhetetlen mennyiségű folyadékot külön zacsiba csoportosítottam az egyik kezembe, a túlélő motyó pedig az oldalamon fityegett. Fölöslegesen haszontalannak éreztem azt az egy szabad végtagomat, így miután berecsegte a hangosba a bácsi, hogy a DÁLIA IC 15 percet késik, vettem egy kávét. Mózi kezdte türelmét veszteni, nekem a hátam fáradt, de nem mertem megkockáztatni, hogy leüljek bárhova is. Bevillant az egykori KULTÚR VÁRÓ!!! Meg is találtam kb ugyanabba a formába öntve. Itt megpihentünk kerek 2 percre, de Mózi manó türelme elérte a végét. Nem szeret ilyenkor már egy helyben maradni, így felnyaláboltam, csomagot, kávét, és róttuk a köröket. A hangos meg csak recsegte, recsegte, hogy szíves türelmünket és elnézésünket kérik, de a Budapest-Keleti pu felöl közlekedő IC a csatlakozás miatt – szóval nem a MÁV hibájából….., hanem?? – 15 percet késik. Én is kértem Mózi szíves türelmét és elnézését. A peronon egymás után pattogtak fel az emberek, hogy átadják nekünk a helyet, de mondtam, hogy hiába, Tündér Lala nem szereti a röghöz kötést. A jegy váltásakor a pénztáros néni nagyon szívélyes volt és felszabadította a mellettem lévő helyet, így oda nem vártunk senkit. Már az állomáson kiszúrtunk egy általános iskolás ismerőst, akit nehéz lett volna szem elől téveszteni, hiszen olasz felmenői tagadhatatlanul jelen vannak az ábrázatán. Az ő jegye közvetlenül mellénk szólt a folyosó másik oldalára. Én ültem west side, ő meg east side. Püspökladányig aludt a kis kenguru az erszényemben, mi addig a beszélgettünk. Nem tudom, miért kötelező érvényű az, hogyha régi ismerőssel, osztálytárssal találkozunk, akkor felbuzog, a „szervezzünk osztálytalálkozót” vagy a „ha Pesten jártok feltétlenül látogassatok meg” stb sablonárió. (megyek gyorsan fürdeni, amíg a kis mazsola alszik). A Debrecen-Budapest vonalat élvezte Mózi, leszámítva, hogy nem szeret sokáig egy helyben lenni, ha ébren van. Ébredés után követelte a jussát, mivel otthon direkt nem etettem meg, hogy ez lesz a jolly joker, ha már nyűgi. Be is vetettem ezt a segítséget, értékelte is nagy vigyorgással. Nyertem egy kis időt. Egész Szolnokig. Itt viszont már a Tisza sem hozta lázba, megindultam vele kocsiajtótól kocsiajtóig, ameddig engedett a 21-es szám. Tetszett az utazó közönségnek, és ő is viszont vigyorog minden mosolygásra. Ceglédig jók is voltunk. Itt sajna kicsit többet ácsingózott a vonat, és nem tudott ennyi új információval megbírkózni. Nem kötötték már le a „futó” házak és fák, az ülés színes mintázata, a szemközt ülő elegáns néni nagy golyós nyakéke, sőt még a hátunkba horkoló féri had sem. Vonaton nem élek túl nagy fegyver arzenállal, csak egyetlen biztos adu van a kezemben, pontosabban egy pár (és fizikálisan nem is a kezemben). Altatáshoz pont jó is. Otthon igaz azon vagyunk, hogy ne váljon kontroll mintává ez a testrészem, most mégis rá haraptattam, hogy elszenderüljön. Működik J. Aludt a karomban Zuglóig. Akkor is csak azért kelt fel, mert elkezdtem betuszkolni az erszénybe. „Budapest-Nyugati pu. … Köszönjük, hogy utazásunkhoz járatunkat választották, viszont látásra….” Szökkentünk is le a szerelvényről, és igyekeztem felvenni a ritmust a felgyorsult várossal, hogy ne sodródjunk a perifériára. Gyerekkel is egész jól ment, egyedül pedig anno megtanultam. Betti várt minket az állomáson, és már tendáltunk is a Margitsziget felé, hogy kipihenjük a nagy utazást.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése