Mindig kevesebbet írok le, mint amennyit szeretnék vagy mint amennyi mindenre rácsodálkozom, vagy újraevezem Lolával. Tegnap szoptatás közben (a legérzelemdúsabb, a legmegnyugtatóbb, a legtisztább, a legtöbb pozitív gondolatot beindító percei a napnak) olyan kristálytisztán kicsapódott bennem megint, hogy ez a gyermek a lehető legtermészetesebb módon simul a családba, olyan erőlködés-mentesen illeszkedik és cseperedik, okosodik velünk, hogy amennyire természetes, hogy itt van, annyira hálás tudok lenni érte. Mégis ezeket a stációkat már megjártuk. Fogzás, hozzátáplálás, babakocsi-formák változása, dőlésszögben vagy irányban (mózes, sport rész stb), pépesítés, pürésítés, aztán már csak villával nyomkodás, sajátból darabolás, szurkolás a megforduláshoz, a kúszáshoz-mászáshoz, üléshez stb-stb. Jobban érzem a dolgok komplementerét. Nem annyira a tényt, hogy mászik vagy ül, hanem hogy lassan eljön az idő, hogy ezek az utolsók lesznek, és nem lesz csecsemő, pici baba a háznál. Ami eddig olyan evidens volt. Az szokott rám telepedni, AMI Lola és a fiúk még NEM. Hogy lesz iskola, különórák, kamaszodás, bulik, itthoni körömmajszolás, de legalább belső szájcsücsök rágcsálás elnyomkodott aggodalmaskodást megspékeve, kíváncsiskodás a elzárt életterük után :). Annyira nagyon jó érzés volt, hogy Mindenszenteknek egyelőre nálunk nincsen fájdalmas súlya. Hogy minden nagyszülő, család, barát-barátnő a "felszínen" úszik velünk. Inkább csak átfutott előttem a családunk megöregedett képe. Természetesen megélt jó érzéssel.
És tudjátok mit, inkább nem burjánzok ide több rózsaszín szívecske karaktert betűben, hanem írok végre a napokban (leginkább talán vasárnap) egy státuszt a gyerekekről, hogy ki merre éppen.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése