Hiányzott... - Helló Mózika Manóka, mi a pálya?

... nekem és a blognak Mózi születéstörténete, mert kb 5 hónapos volt, amikor elkezdtem klimpírozni a gépen, és felhagytam a papíralapú naplózással. Viszont megvan, és megígértem már magamnak, hogy bemásolom ide (el is kezdtem, itt lapult a piszkozatok között), még akkor is, ha a stílus rég nem olyan, amit közre adnék, de az emlék ettől semmit nem veszít az erejéből/fényéből, SŐT. Vissza is dátumozom, hogy ez legyen az első poszt a sorban. - 2018. február 12.

"Elkezdem. Úgy sem lesz tökéletes. Úgy sem kell annak lennie. Mielőtt megvettem a tollat már morfondíroztam rajta, hogy hányas szám, hányas személyben írjak. Úgy, mint Mózi? Vagy úgy, mint Én? Az utóbbinál maradok. Minden Mózi köré csoportosodik. Ő a Zenit. De ez a kis könyv én vagyok. Kell ez a kis sziget. Legalább ez a pár lap. Sanyikámtól - akkor még Eszter - kaptam anno a nagy Ámerikából ezt a naplót, hogy az esküvői előkészületeket legyen mibe jegyzetelni... Köhömm. Mint tudjuk az esküvő, mint olyan, nem történt meg, de nem ezért maradt üresen. Addigra már beüzemeltem egy pillangós spirálfüzetet. Félbe maradt.

A fő hogy most tartalomra lelt ez a csokor merített papír.

Évikó nénitől kaptam ugyan a 30. szülinapomra egy pocakos naplót, de nem vezettem. Nem éreztem akkor szükségét, hogy leírjam, hány kilogrammot híztam, magzat-Mózi éppen hány centi és mikor mozog. A várandósságot nagyon jól viseltem és nagyon éleztem. Szinte az összes, könyvekben leírt tünet elkerült, már-már felnagyított, eltúlzott "hisztinek" véltem. A szülés során viszont produkáltam a legtöbbet. Így aztán lehet, mindenkire ki van szabva az adagja, csak mindenki más-más időszakban használja fel.

Próbáltam figyelni magunkra. És itt a magunkra Attilát, Mózit és engem értem. Egyrészről igyekeztem Mózira vigyázni, de nem görcsösen, receptszerűen élni, táplálkozni, mozogni, hanem hinni abban, hogy ami jól esik, az nem árthat. Attilával pedig próbáltam kihasználni az utolsó kettesben töltött perceket. Nem untam bele a lakásfelújítás mellett és közepette sem.

Egyedül az utolsó hónapot éltem meg más állapotnak. Ami picit már nehezebb volt, szuszogósabb. Tartottam attól, hogy a lakás nagyon az utolsó pillanatban lesz kész, és nem tudom kiélvezni a terhesség legcsúcsát. Minden sinen ment. Elkészült a Mózi-kuckó, kisruhák kimosva, kivasalva, bepakolva. Lakás kitakarítva, hála anyának, Lolának és Juditkának. Köszönet a bútorrakodásért Attilának és Jenő bának. Apának az ajtó csiszolásért, Toronyai Zsoltinak a csillár felfúrásért stb-stb. Igazi csapatmunka volt.

Volt majd' két hetem, hogy lélekben is felkészüljek a szülésre, hogy elengedjem Mózit. Sokat beszéltem neki gondolatban, és élesben, hogy csupa-csupa izgalmas dolog várja kint a Nagy Világban. Csupa-csupa szépség és finomság, na meg persze én is jobban festek kívülről, mint belülről... - remélem... :)

Nem nagyon mertem már kitenni a lábam Debrecenből. Kb csak a Kossuth-Piac utca tengelyen mozogtam. Sok-sok variációját elképzeltem, miként indul be a szülés, de közben biztos voltam benne, hogy nem így fog történni. Egy valami csak sikerült... Minden variációban szinte az első mozzanat az volt, hogy elfolyik a magzatvíz. Ezzel talán fixáltam is az esemény "in medias res" jellegű becsapódását.

Éééés, hát ahogy lennie kell, a 39. héten felmentem pénteken Attilával Pestre, hogy szombaton elmenjünk autót nézni. Ne kérdezze senki, miért vállalkoztam én még ilyesmire :). Leginkább úgy gondoltam, nem lesz itt még semmi. A kis piros gurulós koffer azért már elkísért pár útra minden orvosi lelettel, ha netán... Hát most volt 'netán'. Pontosan szombaton 00:35 perckor 2011.01.22-én. Éjjel arra ébredtem, hogy vmi van ott lent. Nem mozgás, nem ázás, csak egy érzés egyelőre. Gyorsan iparkodtam ki a mosdóba, de semmi jel. Aztán egyszer kizubbant valami. Majd még egy adag magzatvíz [bocsi :)))] Pfűűű. Na mi van most akkor? Visszaaraszoltam az ágyba, de csak ültem törökülésben. Nem voltam benne biztos, hogy felébresszem-e Attilát. Inkább abban nem voltam biztos, hogy mit mondjak. Ezt is elképzeltem már sokszor, de most pont a legelcsépeltebb mondattal ébresszem fel, hogy "Elfolyt a magzatvíz"? Pont ezt tettem, csak nem ébresztettem fel, szimplán a szobában elrebegtem odabiggyesztve még a mondat elejére, hogy: azt hiszem...

Minden valamire való munkásasszonyból anyává átavanzsált emlős blogol. Talán nekem is ezt kellene tennem, hogy ne csak magamat szórakoztassam az írással, hanem a munka közben sunyiban/nyíltan hálót böngésző nagyérdeműt. Csak a naplóírás bensőséges, őszinte műfaj. A blogolás kirakatba való.

Ott tartottam, hogy Attilát felébresztettem. Nem reagált egyből. Sőt azt hittem, meg sem hallotta. De aztán feltámaszkodott. Nem emlékszem pontosan, mit kérdezett. Vmi olyasfélét, hogy akkor most menjünk? Foggalmam sem volt. Arról igen, hogy beindult valami a gépezetben, de hogy ezzel még haza induljunk-e Debrecenbe, már nem. Hívtam a szülésznőt. Azt mondta: Nagyon jó, fájások vannak-e? Mondtam, semmi, és az igazság az, hogy Pesten vagyunk... HOPPÁÁÁ!

Javasolta, hogy menjünk be a Péterfybe (mondtam neki, hogy az tudom, hogy itt van közel), nézessem meg, és majd ott megmondják, hogy indulhatunk-e.

Na akkor hajrá! Öltöztem. Attila elég kóma volt :), nekem kipattant a szemem. JÖN MÓZI!! Főzött gyorsan egy keverős kvt, elzárta a konvektort, összecuccoltunk, felnyaláboltuk a bőröndöt, kutyát, és 1-kor nekilódultunk a Péterfynek. Gyalog tudtam az utat, kocsival meg jóóól megfordultunk a Keleti előtt a felüljáró lábánál a tilosban. Nem volt egyszerű bejutni, de felcsengettük a portást, és masíroztunk fel a szülészetre, Lábam között nedvszívók: zsepi, wc papír miegymás, de éreztem, hogy ez kevés, írány-surány a WC, Itt már megcsapott a szele a szülés lehetőségének. Édes álmukból keltettük az ügyeletes sz.nőt és orvost. 

1. kérdés. Mit keresünk mi Pesten, ha Dbben szeretnénk szülni, és a 39. hetet most töltöttem be...? Mondtam, hogy jogos a kérdés, de a csütörtöki vizsgálatkor még nem utalt erre semmi. Figyelgettem a hasam formáját, hogy mikor kúszik lentebb, de nem nagyon láttam még rajta semmit. Péntek estére azért elég jól elfáradtam, lelassultam, mint egy igazi dugong, éreztem a keresztcsontomat, és mondtam Juditkának este, hogy úgy érezm, mindjárt megszülök. De még sem volt eltérőbb állapot ez az előzőektől, inkább csak a fáradtságra fogtam.

Ez alapján nem igen tudnám megjósolni a következő babát :).

A pesti sz.nő azt mondta, Ő nem is igen jött volna be, simán hazaindulhatunk. Aztán megvizsgált az orvos is, aki alapból bent akart tartani, mert ha a m.víz megindul, nem szabad menni már sehova. Méhszájat zárva találta, CTG teljesen oké, fájásokat gép sem mutat, én sem éreztem. Sokszor elképzeltem, hogy nekem talán nincs is fájdalom érzetem, vagy nálam majd másként lesz, és nem is lesz ez annyira nagy szám, mint mondják... Kakas orvos kizökkentett ebből az álmodozásból, azt mondta: érezni fogom, ha jön, mert fájdalom nélkül nem úszta még meg senki. Nesze nekem! Saját felelősségre elhagyhattam a kórházat. 3-kor el is hagytuk. Az M3 kivezető Shell kútnál Attila feltankolta magát: 1 kv, 1 liter Cola, 1-2 energia ital. Mintaha már sejtette volna, hogy hósszú napunk lesz.

 Eddig írtam akkor. És azóta sem fakul az élmény, a Lila Tommy H. pulcsi és kismama nadrág, amiben megérkeztem, és összeszorított lábakkal totyogunk 'támadóállásban' az ügyeleti oldal felől. Fáztam, izgultam, vártam, maradtam volna...

Ebbe az első 24 órás szülésbe minden belefért: infúzió, eda, hányás, ájulás, a végén sok-sok szülésznő, volt gimnáziumi csoporttárs-orvos, és az első érzés emléke, ahogy végre valahára a finishben átcsusszan az aranykapun... Veszettül megdolgoztunk egymásért. Vele minden az első. Az összes élmény és az összes "tanulópénz". Egy akkora szívű gyerek született meg vele, hogy tényleg elhiszem, amivel ő maga indokolja. "Anya, azért van ilyen nagy szívem, mert az ikertestvérem szíve is bennem van." ❤️