Főzök. Hétvégente rendszeresen. És rendszeresen úgy érzem, hogy minőségit szeretnék, fűtőértékűt, építőt az asztalra tenni. Leginkább vegá(n)t, imádom. Lola a szobában 39.4 fokosan fekszik vizesruhával a fején belázcsillapítózva, ernyedten :(. Mózi folyamatosan körülöttem (inkább a készülő ebéd körül) téblából, lábasfedőt emelget, szimatol, nyalakodik, és a belsőégésű motorokat, dugattyúkat, fűkasza működést próbálja átadni nekem. Lóci a szobában kostans Harry Potter hangoskönyvet hallgat, főleg most, hogy Hagrid meghalt tegnap :((, miközben várat, várvédőket, börtönt, gyurmázik, csatázik. Attila Pesten hajnal óta, mi itthon ragadtunk Lola láza miatt (a héten a többiek már legyűrték ezt pár nap alatt). Imádom az ilyen lassú hétvégéket. Matatást, haladást, gyönyörű őszi fényeket, teraszt, levélgereblyézést/söprögetést, mesélést, olvasást, heverészést.
 |
| Lola/névnap szeptemberben 💝 |
 |
| Lóci állandó gyurmázásban ❤️, (amikor nem foci vagy PS5) |
 |
| Legnagyobbam ❤️ |
Sokszor leszaladok az életről, és olyankor veszem észre, amikor pl színházban (szökőévben egyszer) vagy bármi munkántúli kikapcsolódásban vagyunk. Rádöbbenek, hogy jesszus, milyen gyönyörűek a színek, mennyi féle fajta színű, alakú érzést temet el a frusztrált robotpilóta üzemmód bennem :(. És hogy az excel táblák, problémák megoldásán, havi pénzügyi záráson túl cm-ekre vannak (lehetnének) tőlem ezek az - érzelmeket generáló, kibocsátó - élő kis és nagy testek, akiket hétköznap kb csak instruálok. Nagy szó tőlem, ha ki tudom mondani, a gyerekek felé jobban megy ennek kommunikállása, hogy mennyire jó miden így ahogy van, és hogy mindig nagy egyensúlykeresésben/teremtésben vagyok. Feladatommá tettem, hogy ne csak a szélső féltekéken érezzek. Ne csak a nagyon jót vagy az éppen nagyon rosszat/nehezet. Mert érzelmek terén is kerülöm a szürke-zónát. Mindenben kerülni próbálom a langyos középutat, pedig pont ott tudnék hosszabb távon egyenletesen pihenni, és nem vagy nagyon szíthajtani magam, vagy utána meg totál hedonistaként lábatlógatni. A szürke, langyos-zóna nekem az átlagost jelenti. És soha nem akartam az lenni. Vagy valami legyen nagyon nehéz vagy éppen nagyon 'luxi'. Vmelyik este már mondtam Attilának, hogy nem nekem való ez a felnőtt élet. Nem létezik, hogy az élet csak ennyi feladat, munka, állandó megoldás, áthidalás, logisztikázás stb, és csak olyan kicsi benne a 'gesztenye közepe'.
Tegnap éjjel negyed kettőig olvastam, mert nem akartam már letenni a 'folyami rákokat'. Az elején még meg szerettem volna nézni moziban, és a természeti képekre, a lápi világra/tengerre most is nagyon kíváncsi vagyok, de úgy érzem, nincs az a színészi képesség, aki úgy vissza tudja adni Kyát, ahogy azt a könyv alapján elképzeltem. Volt egy jó pár hónap, hogy betűket sem kívántam munka után, nem volt olyan könyvötlet, ajánlás, ami fogvatartott volna. Aztán rátaláltam a 3096 napra, a Majom szemére és erre a legutóbbi Ahol a folyami rákok énekelnek címűre. Most megint itt vagyok feltöltődve. Jobban esik ilyenkor kicsit a 'szárazabb', praktikusabb irány is. Felkészül: A Toyota-módszer.
Lócika most rongyolt be a teraszról, hogy Anya, nagyon jó idő van!! Pont az a pont-jó-őszi, idián nyár. Mondtam is neki, hogy mindjárt viszek ki egy matracot, és csak fekszem a fűben és nézem az eget. Vagy jógázzál Anya! Na még az is lehet.
