Tábori feeling :) 3. rész - Feldolgozva (?)

A lehető legközhelyesebb, hogy szeretném megállítani az időt. És ez most tényleg annyira így is van. Mint máskor, amikor ilyet írok :).

Elég sietősen hagytuk el a klinikát. Én már reggel óta készültem, már csak félfenékkel ültem, feküdtem. Kb ugrásra készen. Mégis annyira maradtam volna. Délután volt már javában, mire kiadtak minden zárójelentést, Lola megkapta a BCG-t, lezajlottak előtte a vizitek. A holtidőkben meg csak néztem a gyereket. Gyönyörködtem és hálálkodtam magamban. Fél 5-re jöttek értem a fiúk. Öltöztettük Lolát, lehordta Attila a motyót, és bevágódtunk immár öten az autóba... Éreztem, hogy lenne minek kijönnie. Hogy tudnék nagyon-nagyon pityeregni (hátha kijön majd most visszaidézve), de szóval tartottak a fiúk, nem volt helye megadni magam az érzelmeknek. Igyekeztem rögzíteni a havas klinika képét. Valamiért legelevenebben a villamosfordulós kereszteződés  ugrik be. Amint kikanyarodunk onnan, és irány haza egy új felállásban, egy kibővült családként. Itthon szép rend és tisztaság fogadott. Jól is esett nagyon. Mózi még az akváriumot is segített Attilának kitakarítani, hogy Lola így lássa meg. Mert még sosem látott ilyen szép tiszta akváriumot!!! Tört volna fel mélyről a sírhatnék. De a gyerekek körbeugráltak, indult az itthoni menet. Játék, vacsora, fürdés, szoptatás. Nem volt olyanra lehetőség, mint mikor Mózival hazajöttünk. Hogy mind a hárman csak befeküdtünk az ágyba, és csak voltunk. 

Érintettem pontokat, amikor már nagyon nem fért, és bugyogott fel. A fiúkat sem akartam riogatni, alig vártam, hogy én mehessek zuhanyozni... Vacsora elrámolás közben is áztak az edények a kezem alatt. Ismerős dolog volt, nem akartam elzárni. Tudtam, hogy ez nem ijesztő, ez csupa-csupa élményfeldolgozás, csupa-csupa pozitív emlék miatt van, amit nem tudok egyszerre befogni. Kicsi ez a test még a plusz kilók ellenére is, hogy elbírjon ennyi érzelmmel. Azt hittem, majd a hétfői ovi, és kényelmes itthoni terpeszkedés lehetőséget ad a feldolgozásra, de vagy annyira eltekertem a csapot vagy ez egyszerűen most ennyi volt, hogy nem itattam az egereket többet. Inkább olyan hálás hangos megnyilvánulással többször kibújt belőlem, hogy Istenem, Lola milyen jó dolgunk van.... :)

Viszik-hozzák a két fiút oviba, hozzák az ebédet, bevásárolnak, én meg épp csak a rendet tartom fent, és reggel rántom össze a lakást. Pici leányzó eszik-alszik. Néha nyefeg minimálisat, de az tényleg nagyon az. És mindig van is oka. Egy olyan puha, meleg, selymes kis nyuszi, hogy elvarázsol, mint korábban a többi is. Sajnálom, hogy visszahozhatatlan. Hogy hiába vagyok jelen 100%-ban, akkor sem vagyok képes megőrizni minden mozzanatát.

Úgy érzem, túl sok volt a túlbuzgó jó élmény belőlem. Nem akarok minden nap ömlengeni és olvadozni jó dolgomban, szerelmetes állapotomban. Előbb-utóbb felvesszük a hétköznapi fordulatot, lesznek túlkapások, azokról is beszámolok. Lócit féltem a leginkább, aki egyébként is hiperérzékeny, és nem igazán tudja kifejezni, hanem egyéb tünetekkel reagál. Már most is látszik, hogy Lola érkezése rá lesz a legnagyobb hatással. Tegnap már megütögette Mamát a kubus üveggel, rám is rám csapott, belém rúgott... Utána pedig koala módjára függ rajtam, hogy ő anyát szereti a legjobban. Éjszaka is felsír, és el nem ereszt. Este is hüppög elfolytva az ágyban, mikor már Mózi alszik. Ha bemegyek látom, hogy ül az ágyban, és majszolgatja a körmét, és sutyorogja, hogy csak szeretne még egyszer megölelni, puszit adni...

A hiszti sosem állt távol tőle, de szaporodnak azok is nap közben. Remélem, sikerül megtartani az ő kis maki-szerepét, és nem szorul be nagyon szorosan középre. Rá különösen kell most koncentrálni. Lolát egyelőre nem nyüstölik, sőt. Elmondják este és reggel is 100*, hogy nagyon szeretik Lolát! Simogatják, Mózi előtte öltözik reggel, hogy tanítsa, hogyan kell. Kérdezik, hogy vajon most mit gondol, mit érez, miért csinál ezt vagy azt. 5 szivecskét rajzoltak tegnap, hogy az egyik Anya, Apa, Mózi, Lóci és Lola. Bármiről beszélnek, hogy mit fognak csinálni a jövőben, mindig benne van a legkisebb is. Várják Hutát. Hogy mutassuk meg Lolának. Egy szavam nem lehet. Pontosabban de. Pont egy van. Hatalmasra dagadt, vastag, aláhúzott Arial típusú: KÖSZÖNÖM!

Tábori feeling :-) 2. rész - ...és ami utána következett

Az előző rész tartalmából...

... és esik a hó... - csillogott a szeme Attilának is. Tudta, hogy várom. Sőt lefényképezte, mert kint sötét volt még, bent pedig éppen annyira világos, hogy ne lássak ki a távolból. Aztán elhúzta a függönyt, és lassan látszott a derengésben a Fogorvostudományi Kar épületének fehér teteje. Lolát is a hóesés hozta. Helyére került ezzel minden. Ott pihegett rajtam ez a 2800 grammnyi kis szeretetcsomag, illetve pihegtem alatta én.

Mi úgy érkeztünk, hogy nem volt dömping a szülészeten, csend honolt, de mire végeztünk, és maradtunk fent lábadozni, begyorsultak az események az osztályon. Egy másik anyukát is betoltak mellém a babájával, mert kellett a hely, és egyelőre lent sem volt üresedés a csecsemős osztályon. Aznap reggel, délelőtt 16 (!!!) anyuka és/vagy baba született.
Annyira élvezem a klinikás napokat. Érkezett a nagy kancsó klinikás tea, mi pedig csak meglapulva a takaró alatt ismerkedtünk. Attila fényképezett. És fordítva. Késő délutánra sikerült helyet találni nekünk egy kétágyas szobában. Pont abban az ágyban, ahova Lócikával érkeztünk. Minden ismerős volt. Mintha el sem telt volna három év... Ismerős arcokat kerestem, viszont a nagy többség lecserélődött a csecsemős nővérek között. Vagy épp nem ők voltak. Abszolút nem "piszkáltak" semmivel. Ha kérdezték: első baba?, csak büszkén válaszoltam, hogy harmadik :). Feltett kézzel, mosolyogva megadóan vonultak vissza, hogy akkor gratulálunk... Tényleg éreztem, érzem a magabiztosságot (bár sosem aggódtam túl a dolgokat), olyan jól regenerálódtam, pedig azt hittem, hogy most lesz a leghúzósabb. A három közül most volt a leggyorsabb, legészrevétlenebb.
A trópusi melegben, csak gyönyörködtem Tündér Lolában, és befutott egy nagy AHA-élmény. Korábban is éreztem, hogy felelősség van a vállunkon, és minták vagyunk. Na de most olyan erősen harapott belém a felismerés, hogy női és anyai minta lettem. Ez kicsit más a korábbi állapothoz képest. Nincs lazázás :).

A szobatárs anyukáról kiderült, hogy egy oviba hordjuk a gyerekeket, így ez is kellemes kapocs volt. Szeretem az éjszakákat. Szeretem, hogy be-benyitnak a nővérek, hogy minden rendben van-e, boldogulunk-e, szükség van-e bármire. Jó úgy felkelni éjszaka, hogy a másik anyuka is ébren van, és éppen szoptat, büfiztet, pelenkáz, sétál, putyulgat. Vagy éppen csak nézi a szuszogó sarját. Olyan jó arra eszmélni a felszínről, hogy jönnek takarítani. És ez most nem pejoratív :). Olyan ismerősök a hangok, zajok, ahogy a szemetest ürítik, cserélik, felmosnak, letörölnek körülöttünk. A következő ébredés a reggeli (!!!) Hogy kávét vagy teát kérünk? Én mindkettőt és több pohárba ;-). Következnek délelőtt a vizitek. Csecsemős és anyukás. Lola pedig csak alszik-eszik. Meg-meg csap a szele, hogy hamarosan megyünk haza, és kíváncsian várom, lesz-e érzelmi kiömlés, napokig tartó meghatódás. A fiúk rendszeresen járnak be, napjában többször is, hiába korlátozták a látogatást. Első alkalommal nagy csokor minifejű rózsát szorongatva érkeztek,  A tesók nagyon lelkesek. Versenyre toszigatják a gurulós kocsiban Lolát, simogatják. Belépve egyből kérdezik, hogy hol van Lola? Lócit a szoptatás érdekli legjobban. Azóta is. A Lola-szerelem pedig itthon is folytatódik.
Vasárnap már jöhettünk is haza. Szombaton fakasztottak a fiúk tejet, a lányok részéről még a nagy feladat teljesítésre vár. Bááár. Olyan áldásos helyzetben vagyok, hogy inkább arra gyúrok, kevesebb tejem legyen. Már bent úgy éreztem, hogy az egész újszülött osztályt el tudnám látni. És simán... Hatalmas könnyebbség, hogy ezzel most sem lesz gond. Zalatnay Cini reloaded .

Tábori feeling ;-) 1. rész - AKCIÓ

(csak azért adtam sorszámot neki, hogy esélyem legyen a "kallódó" élményekről is jelentést adni egy következő fejezetben, hiszen elég sűrű és intenzív volt ez a majd' egy hét)

A most következő beszámoló minősége szempontjából nem tudom, jól tettem-e, hogy hagytam pár nap ülepedési-időt vagy egyből olyan túlfűtött érzelmi állapotban kellett volna betűbe kapaszkodnom. A Ti szemszögetekből nézve talán fogyaszthatóbb lesz így, viszont nem biztos, hogy vissza tudom tükrözni azt az adrenalintól és endorfintól tobzódó állapotot. Pedig pont ez a legnagyobb félelmem. Hogy elfelejtem. Hogy nem fogom tudni magamban sem felidézni. Hogy az aktuális mindig felülírja a korábbiakat. Aztán rájövök, hogy nem feltétlenül. Most viszont valóban ez a friss...

Nővérem azzal gratulált, hogy üdvözöl a nagycsaládosok táborában... Már akkor sejtettem, hogy a sűrűje és a "tábori hangulat" majd itthon következik. De ez most jóó. Most még dúl bennem az endorfin, nem tudja semmi elszívni az erőm és a kiváltságos-állapot-mámoromat.

Szerdán az NST után egyhuzamban négy órát aludtam délután, mintha sejtettem volna, hogy ki kell szusszannom előre az elkövetkezendő minimum két éjszaka töredékét. Egyébként az utolsó héten minden nap beiktattam majdnem másfél-kétórás durmolásokat. Ovi után anyával (az enyémmel) és a gyerekekkel elmentünk fonalat venni, és fel is mentünk Nagyanyáékhoz. Ott vacsiztunk, a fiúk megfürödtek, leviziteltem a családnál, és mindenki megkérdezte, hogy nem akarok még szülni? Mondtam, hogy DE, akár már most éjszaka is :). Hét körül kocsikáztunk haza. Attila kb akkor indult haza Pestről három nap után. Azt éreztem, nincs erőm most a fiúkkal alkudozni, hogy vegyenek már pizsit, mert egyből elkezdtek DUPLOzni. Olyan aranyos egyetértésben játszottak, hogy nem akartam belezavarni. Felcsaptam a vasalódeszkát, és gondoltam, legalább a ruhaszárítóról felszámolom a száradt textilt, mást elég szépen rendben tartottam már magunk körül.
Nyolc órakor küldte Lola a liquid üzenetet, hogy Ő útra készen áll, sőt úgy érzi a család is a lehető legteljesebb formájában lesz jelen hamarosan. Csörgettem Attilát, hogy merre jár, szaporázza a kerekeit, mert helyzet van. Az az igazság, hogy hatalmas megkönnyebbülés volt ez mindkettőnknek, mert tudtuk, hogy jövő héten nem lesz elérhető távolságban, és akkor max egy Anya-lánya-unokája szülésről lehetett volna szó. De Lola a lehető legjobban tudta ezt, és a szülésznő javaslatára pont kivárta a 38 hetet, és a létező legjobb időzítést produkálta.
Elkapott az az ismerős érzés. Ami annyira felpörget, energiát ad, hogy nem vagyok se álmos, se fáradt, de közben ott van egy hatalmas izgalom, és persze félsz. A korábbi - pár nap alatt, sőt...  - megszépült emlékek egyre közelebb kerültek, és egyre valóságosabbnak tűntek, ami újból ijesztő, pőre fájdalommá alakult. Még ha nem is ilyen gyorsan.
Semmit nem éreztem egyelőre. Egy lepkeszárnynál sem volt bennem vastagabb fájás, mint a korábbi haskeményedés. Simán eltébláboltam volna még a lakásban órákat, de a szülésznő azt javasolta hogy ő csak azt szereti, ha ilyenkor bemegyek - ha megoldható, és a fiúkat van kire hagynom hamarabb, mint ahogy Attila hazaér, és anyát áthozza. Így amíg a fiúkkal vártunk, zuhanyoztam, behúztam a cipzárt a bőröndön, táskán, kisimogattam magam, és meséltem, hogy útban van Lola, Anyának be kell mennie a kórházba stb. Látni kellett volna rajtuk is az izgalmat :). Mózi megijedt a mentő gondolatától, hogy az jöjjön értem, de ez volt a legevidensebb. A mentős már a telefonban mondta, hogy ne kóricáljak itthon, hanem feküdjek le, bejönnek értem. Na, ezt picit viccesnek éreztem, még akkor is ha tudom, hogy van rizikója, de amikorra megérkeztek vízszintbe csaptam magam. Mózi mondta, hogy elbújik és a kanapépárna mögé sátrat vert felhúzott lábbal, feltolt fenékkel... Lóci nem ijedt meg, ő BÁTOR... :)! Menet közben befutott anya is. Aztán a mentő is. Soha nem ültem még a fedélzetén (hál' Istennek), de hazafelé gurulva pont elszirénázott mellettünk egy. Kérdezte Mózi, hogy Anya, most megy a betegért ? Mondtam neki, hogy az is lehet, hogy már viszi is gyógyítani. Erre nagy okosan hozzátette, hogy Nem, még csak most megy a betegért, mert ha már benne lenne, akkor hátul égne a villany... Hoppá! Az ilyenekkel mindig meg tud lepni. Hogy milyen részletekre és összefüggésekre figyel. Helyes :).
Indulás előtt megmérték a vérnyomásom, majd hordágyon (!!!) vittek ki. Készítettem a gyerekeket, hogy ne ijedjenek meg, elköszöntünk előtte, és úgy váltunk el, hogy már lehet reggel/délelőtt, ovi előtt bejöhetnek meglátogatni. És persze Mózi minden kérés, jelzés nélkül hozta a kulacsomat, hogy megtöltötte friss vízzel, és igyak közben. Ledöbbenek ezen az empatikus képességén is. Egy ötéves kisfiú hogyan lehet ennyire gondoskodó? És ez csak töredéke volt. Attilával utánam küldte még a hajráfot is, és egy szem zöldalmás Tic-Tac-ot. Drága.... Elbúcsúztunk, és elgurult velem a mentő. Hiába nem kellett félnem, nem szenvedtem balesetet, tök kedvesek és jófejek voltak a mentősök, volt egy nyomasztó/ijesztő hatása magának a járműnek. Nem csodálom, hogy Mózi megrettent. A lenyomata mélyre sikerült az estének. Fél 11-ig szülészetet és mentőt építettek DUPLOból Nagyanyával. Nem tudtak ők sem aludni.
A klinikán pedig csupa rezidens fogadott, mindenki fiatalabb volt nálam :). Mire a rendszerbe felvettek, megvizsgáltak, aláírtam, amit kellett befutott Attila is. Ez még mindig 10 óra előtt volt.
Úgy élt bennem a kép, hogy tolunk egy turbó szülést, és mire feljön a Nap én már party-képes vagyok. Na jóóóó, kb :). Csak volt korábbi tapasztalatom. Na de semmi komolyabb jele nem volt, hogy itt két órán belül Lolától olvadozhatunk. Azt javasolták, aludjunk egyet, és majd reggel neki fogunk. Ahhha :). Aludjunk. Ki tud ilyenkor aludni? Én nem. Társasjátékoztunk, sétálgattam, de még mindig semmi rendszeres durvulás. Zuhanyoztam, sétafikáltam, mértem az időt és sasoltam ki az ablakon, hátha meghozom a havat... Nem néztem időjárást, csak Attilát faggattam, hogy Pesten nem esett-e. Járkálva mindig sűrűbb és rendszeresebb volt a minta, mint fekve a mérőműszer alatt. Nem emlékszem, hány óra volt, de meglepően gyorsan pergett az idő így várakozva is, amikor először éreztem azt a fájdalmat, mint Mózinál, és amit annyira azonosítani tudtam egy-egy hatalmas hullámveréssel. Ami közeledik, aztán szépen felfekszem rá, visz-visz..., csúúúcsosodik, majd ellaposodik és közelebb sodor a part irányába. Ennek az ismerős érzésnek megörültem. Viszont ez még mindig az a fájó, mégis élvezhető fajtája volt a sodrásnak. Az, amitől sorba állnak bennem az energiatartalékok és szalutál a kitartás. Öt óra környéke volt, amikor Attilával már többször ugrasztottam az egészségügyet, hogy szerintem valaminek lassan lennie kell. És azt mondtak, igen, lassan tényleg jobb a helyzet. Fél hatra datálom (na nem mintha teljesen képben lettem volna időt illetően), amikor HIRTELEN bedurvutak a dolgok. De úgy in medias res a kellemes hullámzó-ringatózó képzelgésem mellett. Megint megvizsgáltak, és szétkapták alattam az ágyat, hogy szabad a tánc. Judit, a szülésznő még sehol. Abban maradtunk, hogy majd a klinikáról értesítik folyamatosan az állapotom felől, hogy mikorra jöjjön. Annyira jó lett volna ha már ott van. Magam sem tudom, miben tudott volna segíteni, de azt hittem, már a jelenléte is könnyítene vagy gyorsítana a helyzetemen. És ez a fura. Hogy fél 6-tól még bő  óra eltelt?? Én onnan már nagyon intenzívnek, de rövidnek éreztem azt az időt mire felsírt Lola... Attilába kapaszkodtam, az ő kezét törtem el majdnem megint, de cserébe megadatott, hogy harmadszorra is közösen éljük át ezt a - közhelyesen elcsócsált - CSODÁT, és harmadjára is Ő vágja el az addig csak kettőnket összetartó zsinórt. Ami számomra annyira képletes, hogy ezt elvágva kapcsolódik Ő be. Hát így. Azóta keresem az agyamban,  hogy hova tettem azt az első gondolatot, amikor kicsusszant. Csak az érzésre emlékszem, gondolatom nincs arról a pontról. Felsírt, és ott szuszogott a kis 'ragacsos motoszkáló' a hasamon, majd a mellkasomon.

Folyt. köv...

Mózi Cicc 5

Isten éltessen Édes Nagyfiam!!!

Meglehetősen egymásra csúszik az emlék és a valóság. 5 éve pont ugyanitt lettem örökre Anya... Köszönöm Neked!!!

(Debreceni Klinka, Lolával a szülőszobán - a szerk ;-))

Nincs az a rakott szekér, amire ne férne...

Megpróbálok telefonról egy kurta, de aktuális helyzetjelentést pötyögni. Lola itt piheg jóllakottan mellettem, a fiúk most mentek el nem túl rég, így erős okom van azt hinni, érezni, hogy nekem a LEGJOBB...

Nincs olyan gyors ujjam a telefonon, hogy minden benyomást és történést megörökítsek, ami eszembe jut az elmúlt 48 órából, azt majd otthon bőlére eresztem. Itt most csak a tények.

Ádám Lola 2016. január 21-én reggel 6:42-kor hóesésben megszületett!!! Pont úgy, pont akkor, ahogy kellett. 2800 gr és 48 cm. Igazi apró tünemény. Én pedig azóta is szívom magamba és szokom a gondolatát, hogy háromgyerekes anyuka, valamint család lettünk... A sűrűje majd később következik. Ez most még a kifutó pálya, a legáldásosabb pihe-puha időszak, ami mindig csak a miénk. Az enyém, és most éppen Loláé...

Tündér Lola

Jihííííjjjj...!!!

Nem látom, kinek milyen éjszakája lesz, de én szülök :))!!! Egy újabb sorsfordító esemény az életünkben. Juhúúú...!!! 

Küldjétek az energiát, én pedig megörvendeztetlek majd benneteket egy "tisztított" beszámolóval.

Imádok a klinikára járni :)

Persze csak a szülészetre, terhes ambulanciára. Imádom, hogy ilyenkor mindig minusz van vagy minimum hó. Biztos a nosztalgia miatt szeretem, hogy mindig ebben a hónapban van főszereplésem. A mellettem várakozó kismama csomagolt pörcöt szopogat balatonszelettel :D. Amolyan előrecsomagolt töpörtyű nasit... Úgy érzem, lenne még nekem is hova fokozni. Ilyen pl soha meg nem fordult még a fejemben. Szeretem az ismerős kismama arcokat, akikkel összemosolygunk, mert itt ült az előző és az azt megelőző héten is. Keresem azokat, akik rémlenek, de lehet, azóta osztódtak is... Várom, és itt különösen közelinek érzem a csecsemős osztályt, a babaillatot, a éjszakai mocorgást a folyosókon, a kávét, a látogatókat és az egész új fejezetét az életünknek, ami ide köt.

Borzasztó elérhetetlen vagyok, elnézést :D

Valszeg a telefon a ludas, mert egyik percről a másikra kirakja a felkiáltójelet, hogy töltsek, aztán kikapcsol. Vagy éppen alszom, és lehalkítom. Vagy tényleg 50%-os készenlét alatt kilövi magát, majd vmikor vissza. Utána kapom az sms-eket, hogy szülök-e, és miért nem vagyok elérhető stb :). Megnyugtatok mindenkit, és egyúttal köszönöm a névnapi köszöntéseket, sms-t, vibert, virtuális képeslapot, telefont, hogy amint eljön az idő tudni fogtok róla. Ki sem bírnám, hogy az érzelmi túltengésemet ne teregessem ki, szóval működni fog az ugató-lánc.

Mózi megérkezett

Erről tegnap este már nem volt kapacitás beszámolni, mert elég jól "kikészítettük" egymást a fiúkkal... Viszont annyit, de annyit kellene tanulnom (és tanulok is) tőlük érzelmi intelligencia fejlesztésben... Reggel azzal keltek ki az agyból, és ébresztettek, hogy Anya megbocsájtasz nekünk, hogy tegnap kiabáltunk? Édesek. Mondtam, hogy inkább ők bocsássanak meg a kiabálásért.

Ott kezdődött, hogy Mózi tegnap délben landolt, Lócika oviban volt, és Papa hozta haza a reptérről. Épp csak annyi volt, hogy beadták a gyereket az egyik motyóval, és megbeszéltük, hogy ovi után majd arra fordulunk a többi cuccáért. 

Mózi pedig azóta is fellelkesülve mesél. Legalább 3 lépéssel a föld felett lebeg és lebegett. Hallatszott a hangszínén és ritmusán, hogy lelkes, és mesélt, és mesélt. Mondtam, hogy bújjunk be az ágyba aludni egy rövidet mielőtt megyünk Lóciért, mert korán kelt, sok volt az izgalom. A nagy ágyba feküdtünk, és ficergett mint egy sajtkukac. Mondta, hogy ne aludjunk, hanem beszélgessünk, mert olyan régen beszéltünk. És tényleg. Csillogó szemmel sorolta az élményeket. Hol felült, hol lefeküdt, hol felhúzta a lábát büdös-bogár pózba, hol átölelt, majd újból végig próbálta ezeket a pózokat :). És hogy mi számít benyomásnak egy 5 évesnek? Anyaaa, képzeld, Poszikának három csapja van. És két fürdőkádja, meg két vécéje. És van egy öreg lift a házban, meg cicás a lábtörlő. És nem olyan joghurtokat lehet kapni, mint nekünk van :))). És van terasz, ahol lehet grillezni, és majd nyáron is megy, amikor jó idő lesz, Persze szó esett a dino kiállításról, a három vendégségről és a gyerekekről, akik közül nem tudott mindenki magyarul. Boldog büszkeséggel újságolta, hogy a repülővel a felhők felett repült, és húzogatta az ablaktáblát, és pisilt a repülőn, illetve látott mentő helikoptert. Volt Poszikának fürdőjátéka is (különösen FONTOS ;-)), legoztak, kapott meglepetéseket, sőt hozott Lócikának is. Amit ő választott a repülőtéren, de képzeljem el, hogy Mama fizette a saját pénzéből :D. Csak darálta, darálta az emlékeket, az oviban is látszott rajta az a főnök arc, de nem a lekezelő, flegma, hogy ő Brüsszelben járt repülővel, és mesélt a többieknek. Én pedig úgy örülök, hogy így sült el. Abszolút nem volt riadalom a repüléstől, de újságolta, hogy odafele hányt is. Mondtam, hogy egyszer én is, amikor Lócival pocakban repültünk. Itthon aztán, amíg ketten voltunk ölelgetett, hogy hiányoztam, és már akart jönni haza, és ő is hiányzott-e nekem. Olyan jól tudja, mit akar hallani egy anya. Pont ezt :). Hogy rettenetesen jól érezte magát a sok élmény és program között, de hiányoztam....

Délutánra megzizzentünk. Mondtam nekik, hogy Mamához elmegyünk a csomagokért, de nem kapcsolunk TV-t, nem lesz most mese.... Deeee, mert mama megígérte. Mondtam, hogy máskor, de most csak belépünk a cumoért. Na itt aztán eltört a mécses, hogy deee, illetve a két fiú is elkezdte egymást egzecírozni. Elkezdődött a rivalizálás, hogy ki ült repülőn, ki nem. Ki volt Brüsszelben, ki nem. Ki gipszkiöntőzött itthon anyával, ki nem. Ki fürdött Apával/Anyával, ki nem, ki kapott több meglepetést, ki nem.... És sorolhatnám. Ezeket a szócsépléseket megspékelik orrba-szájba veréssel, amikor pl épp iszik a másik. Akkor vérzik az ínye a "sebesültnek", kétségbe esik a másik. Ki húzza a koffert?? Bumm egy karmolás, csípés, hátba verés. Lóci alig várta, hogy birkózzanak, judozzanak, Mózi viszont nem akart. Akkor ment ezen a vita, nyavalygás, folytatták a kádban a játszó szivacs arcbadobásával és visításával. Cserébe zuttyant a vödör víz a másik fejébe, majd a kedvenc alvó figurák direktbe történő hajigálásával, ami véresen komoly dolog itthon, és természetesen további gerjedelemre, sírásra ad okot. Aztán a mese is rövid volt és kevés, és bújjak be, de ne oda előbb, és nem elég meleg a takaró, és én alszom a vonattal, ez a propeller az enyém, nem a másik, és ja.... Attila Pesten volt. Én pedig estére leordíttam a fejüket, hogy elég. Persze, hogy 100* kellett bemenni, hogy alvás legyen, mert Lócika át szokott bújni Mózihoz, de most nem díjazta Mózi, mert látszott, hogy ő már álmos. A rájuk kiabálásból persze reszketeg zokogás lett a végén Lóci részéről, mert a gyengébb változatra csak a képembe röhög. Hüppögött, hogy öleljem meg, és énekeljem el a Hol jártál báránykámat... Ez mostanában a feszültségoldó levezetés úgy, hogy az ölembe ül mint a kis koala, és közben ringatni kell. Vagy ha nem billegek picit vele, akkor ringatja ő magát. Nem szeretek hegyibeszélni. De mondtam, hogy nagyon a finishben vagyok már Lola miatt, türelmetlen vagyok, ne zizzenjenek meg, hanem inkább segítsenek. El is szunyáltak szépen, reggel pedig ezzel a bocsánatkéréssel nyitottak...

Egyben, egyetértésben...

Szinte biztosra vettem, hogy ilyenkorra ketten leszek. De úgy tűnik, egy nagyon szabálykövető és tisztelő nővel van dolgunk, aki jól érzi magát a melegben és bennem. Nem csodálom... :).

Tényleg, arról még nem is osztottam meg betűt, hogy a múlt heti szerdai klinikás napon (amikor szó szerint egész nap kint rostokoltam...) a fiatal UH-os orvos miután kiderült számára, hogy 2 fiú már van a harmadik készülő gyermek mellett segített feltápászkodni az ágyról, és lazán megereszti a rózsaszín galléros pólója alól, hogy Akkor gondolom, várják a kis tököst otthon a többiek... Persze köpni-nyelni nem tudtam :) Csak annyi jött ki belőlem, hogy ez most komoly???!! Ez volt az első UH, hogy nem kérdeztem meg, hogy éppen minek láttatja magát az új lakó, mert már nem akartam hülye lenni :)). Erre ő: miért, nem mondták magának még eddig, hogy heréje van. Neeeeem! Sőt!!! Mivel abszolút nem ismertem az orvost, nem láttam jelét sem a poénnak az arcán. Néztem az asszisztensre, hogy most akkor mivaaaan? Kezdjem el átszortírozni az őzikés, rókás, nyuszis ruhákat? Látta rajtam, hogy nagyon nem tudom, mi a pálya, kicsit közelített. Most kinek hisz? Nekem vagy a többieknek? Mondtam, hogy nekem végül is teljesen mindegy, csak jó lenne biztosra menni, és hogy a többieknek hiszek... Megnyugtatott, hogy jól teszem, és ne pakoljam újra a szekrényt. Kezet fogott, gratulált, hogy minden rendben, sok sikert... Blööeeeeeeeeeee :D!!

Még az is lehet, kivárja a hivatalos februári dátumot, és csakazértis nem csapódik a januári sormintához. Fittnek nem nevezném magam, de azért amit nem lehet tologatni, halogatni megcsinálom féllábon állva is... ;-). Inkább annyi a bajom, hogy már mindent erre tettem fel. Hogy addig már világot megváltani nem fogok. Majd szülés után kezek bele ebbe is, abba is. 

Mózi Brüsszelben - első repülés

Fogynak előlünk a januári programok, amiket felvázoltam az év elején, hogy sűrű lesz még ez a hónap. Majdnem hiba csúszott a rendszerbe Mózi brüsszeli útjával kapcsolatban, illetve Mamát sem műtik januárban. 

Úgy rémlik, novemberben merült fel először a kérdés, hogy Mózi kirepüljön Mamával pár napra keresztmamához. Megkérdeztük, lelkes volt, azóta is ha felmerült a kérdés, büszkén újságolta, hogy repül, és az ablaknál fog ülni, és saját bőröndbe pakol. Picit meg is voltam lepve, hogy ennyire töretlen a lelkesedése és az önbizalma, így az indulást megelőző két napig elhamvadt bennem a gyanú, hogy esetleg meggondolhatja magát. Tudtam, hogy Mamával a világból is kimenne, ez biztos pont volt, máskor is jártunk már kint, Poszikóval is találkoznak rendszeresen, karácsonykor különösen rácuppant, így nem volt min agyalni. Aztán szerdán délután, este jött az első hideg zuhany, és az aggódás, hogy mi van, ha tényleg nem akar menni. Mi akkor a forgatókönyv? Vagy ezen ne is forgassam magam, tartsuk az eredeti elképzeléshez magunkat, ha sírás van, ha nem? Aztán szerda este már volt... Hogy ő nem alszik előtte mamánál, és nem megy Brüsszelbe.... Na, gondoltam, van még 1 bő napunk, hogy ez a vélemény alakuljon, de azért picit meg is nyugodtam, hogy csak jól ismerem a gyereket, és "jól" működik. Csütörtök reggel az oviba menet is mondta, hogy ő meggondolta magát, és nem akar menni, és elbújik stb. Pfűűűű. Valahogy erre nem voltam felkészülve. Nem volt rá megrögzött, biztos véleményem, önbizalmam, hogy mi a jó döntés. Úgy megkönnyebbültem, amikor csütörtök délután lelkesen fogadta, hogy közösen pakoljuk be a bőröndöt, vacsora közben is boldogan, számomra kicsit eltúlzott lelkesedéssel örült, hogy megy. Éreztem, hogy a szorongását leplezi ezzel a fenemód vidám, felajzott állapotával. De könnyebbség volt. Fürdés után, pizsiben Attila vitte el Mamához aludni, mert hajnalban mentek ki a gép elé. Hosszan integetett, de vidáman húzta a koffert, nem volt dráma, nem kérdezett, nem tiltakozott. Örültem, hogy nem kellett semmi trükköt bevetni, nem kellett győzködni stb. Még lefekvéskor is mondtam Attilának, hogy azért ez hatalmas könnyebbség, hogy így ment el... Ahha. Éjfélkor zörgeti valaki a konvektor szellőztetőjét. Egyből tudtuk, hogy ki és miért.... Nekem pedig egyből villant egy régi-régi Tisza parti nyaralás, vadkempingezés. Mama hozta haza a gyereket, hogy fél 10 óta sír, hogy nem megy Brüsszelbe, nem akar, meggondolta magát... Csak az volt bennem elsőre, hogy na ne variáljunk. És szerettem volna magamat is erősen ehhez tartani. Hogy megvan a jegy, megvan a biztosítás, megvan szervezve az ottani transzfer, program, Poszikó várja nagyon, kb csak miatta lett ez az út létrehozva stb. Meg különben is milyen már, hogy a gyerek egyet nyeffen, és lefújunk mindent. Tudtam, hogy izgul. Tudtam azt is felnőtt fejjel, hogy én is szoktam az ismeretlentől parázni, nem kicsit. Hogy sokszor inkább bele se fognék. De az is világos volt, hogy az ilyen helyzetekben nem megoldás. Nem az a jó út, ha visszabújik a melegbe. Tudtam, hogy nagyon jól fogja érezni magát, csak a repüléstől izgul. Ezeken hideg fejjel végig zongorázva bébi-könnyű volt a helyzet megoldása. Csak "sajnos" a téma főszereplője egy 5 éves kisfiú. Aki ráadásul saját. Ilyenkor aztán jönnek a kételyek. Hogy mivel okozok nagyobb csalódást, maradandó traumát? Hogy feltoljuk zokogva, kapaszkodva a gépre aztán egy életre elmegy a kedve a repüléstől? Vagy ha ezt meglépte olyan élményben és önbizalomban lesz része, hogy sokkal többet nyer vele, mint ha maradna. A lehető legrosszabb, ha nincs A vagy B vélemény. A legrosszabb, ha nincs hitem valamelyik elvben, elméletben. Végül csak arra koncentráltunk ami előttünk van. Bújjon be hozzánk az ágyba, reggel/hajnalban folytatjuk a témát. Nem akartam érzelmi zsarolásba belemenni, nem akartam ajándékot, meglepetést ígérni ha kimegy. Tudtam, hogy a repülőúttól fosik. És tök jogos. Én is szoktam mostanában... És eszembe jutott a tiszai éjszaka. Mikor nappali nagy mellénnyel bevállaltam, hogy a túlparton alszom a gátőréknél Juditkával, mert összemelegedtünk a gyerekekkel, ismertük őket. Nem is volt ezzel baj egészen addig, amíg apa átcsónakázott velünk, majd ő vissza, és ott maradtunk. Akkor is csak a fekvési idő, az idegen hely, és az anyahiány hozta elő a honvágyat. Annyira, hogy megint addig zokogtam, amíg a gátőr szó szerint átlőtt Apáért, aki éjféli csónakosként átcsordogált értem, és visszavitt.... Emlékszem arra a nagyon nyomasztó érzésre, hogy én nem bírok, akarok ott maradni idegenben. És annyira nem akartam ezt az érzést, szorongást Mózinak. Viszont arról meg nem volt tudomásom, hogy mi lett volna ha akkor ott maradok. Arról már csak felnőtt tapasztalataim vannak, hogy milyen valamit kipipálni, legyőzni, amitől valójában nagyon fosok. És azt az érzést nem adnám. Attól az érzéstől nem fosztanám meg a gyereket, sőt.

Hajnalban, ötkor keltünk, abban maradtunk, hogy apránként haladunk. Attila kimegy Mózival a reptérre kikísérni mamát, de nem csaptuk be. Nem azt mondtuk, hogy csak azért megy ki, és jön is vissza. Ő azért okos volt, mert egyből megkérdezte, hogy de a bőröndjét minek viszik... Aztán telefonálgattunk párszor, hogy akkor mi legyen, mert még van negyed óra a beszállásig, de sír, hogy nem akar menni... Csak azt tudtam, hogy nagyon jó, hogy nem én vittem ki. És tehetetlenségemben kb feltettem a kezem. Kb most először. És azt mondtam Attilának, hogy ez az Ő döntése, mert nekem nincs. Végül megengedték Attilának, hogy egészen bemenjen a beszállásig. Sírva szállt fel a gépre. Nem kétségbeesve zokogva, de sírt. Az út elejéről is ilyen beszámolót kaptunk. Hogy nyugtalan, nyűgös hányt is, majd aludt.... Aztán felhívtak a lakásból. És minden pont úgy történt, ahogy tudtam. Hogy teljesen fel van ajzva, a telefonhoz sem akart jönni, mert repkedett a lakásban, integetett az emeletről, pakolt, kapott szülinapi meglepetést, a hangján is lehetett hallani, hogy kutya baja, élvezi a helyzetet, és hogy hatalmasnál is hatalmasabb pelyhekben szakad a hó kint. Hogy mekkora megnyugvás tud ez lenni. Még akkor is ha idióta, aggodalmaskodó tyúkanyó módjára ott fog lappangni és motoszkálni bennem, hogy jó megoldás volt-e így elutaznia. Marad-e benne emiatt bármi félelem stb. Aztán mindig azzal könnyítek a lelkemen, hogy nem terror és erőszak és veszekedés és vérengzés árnyékában nő fel itthon a gyerek, és hogy a legjobb képességeink, szándékaink ellenére is szerez olyan élményeket, és még fog is, amiről esetleg mi nem is gondoljuk, hogy nyomot hagy. Nem tudjuk tök sterilen csinálni. Nem is ez a cél. Az élmény biztos, hogy hatalmasabb lesz. 

Jelentkezem még a hazaúttal kapcsolatban is :)

Lóci búcsúzik a pizsamás Mózitól este, útban mamáékhoz

Mindeközben Lóci egyedül kóricál az oviban. Reggel elég elárvultan kereste Mózit, és az oviban is azt mondta, hogy egyedül fog játszani, ha Mózika nincsen... Úgy szeretik egymást a sok csipkelődés ellenére. Nagyon átjön ezen az időszakon most. Kíváncsi vagyok a váltásra, amit Lola hoz majd...

Csak hajat mostam...

Úgy sem tudok aludni. Nagyon a finishben érzem magam, és ezt ma (naptárilag tegnap) az orvos is megállapította. Lola buksija szépen be van ágyazódva, felvette a szüléshez szükséges pózt, a hasam alakja már a hétvégén változott, lehúzódott. Kevesebbet mozog, bár most 1-2 órája elég intenzíven hullámzik :). Reggel mikor tükörbe néztem azt éreztem, hogy tyíííí, de fura az arcom. Nem én néztem vissza. Nem tudnám megmondani, mi változott, csak kicsit olyan saját magam karikatúrájának éreztem. Orvos ezt is megerősítette anélkül, hogy szóba hoztam volna neki. Annyit mondott, hogy a múlt héthez képest mások a vonásaim, és ki vagyok pirulva. Este Anya is rábólintott, hogy pont mondta a kolléganőjének az Otiban, hogy most érzi először, hogy változott az ábrázatom :). Nyilván nem mondta senki, hogy ebből éjszaka szülés lesz, valami miatt én mégis mindig arra készülök, hogy a harmadik is éjszaka indul útnak, és ugyanazzal a mozzanattal, hogy kihúzza a dugót, kirúgja a ház oldalát, mint a többi nagy legény. Annyit súgtak csupán, hogy harmadik gyereknél ez már simán adhat okot akció készültségre... Estére olyan intenzív fészekrakó, rendszerező hormon lépett életbe bennem, mint aki nem tudom hova készül. Cipős szekrény pakolás, csizmák pucolása, mosás, teregetés, vasalás, mosogatógép ki-be pakolás, tűzhely letörlés, szekrény belső elrámolás, sálas-kesztyűs kosár rendbetétele, gyerekek holnapi motyója kikészítve, az utolsó klinikára szükséges dolgokat is bekészítettem, magamat is kicsinosítottam, ahol kurtább volt a helyzet. Kiváltottam ma a szükséges gyógyszertári izéket is, befizettem a csekkeket, átutaltam, amit át kellett, feladtam levelet, ami még nem volt, oviba elvittük az igazolásokat, fénymásolt státuszokat. Mindenezek mellett/után is azt mondanám, kérném, hogy még a holnapot várjuk már meg feltétlenül. A lakást totálisan úgy akarom elhagyni, ahogy valójában hazatérni szeretnék. Hogy minden élére van állítva, felmosva, illatosan, mint ahogy soha :). Annak pedig külön örültem éjfélkor a fürdőkádban ázva, hogy megadatik harmadjára az az áldásos adrenalin bugyogtató helyzet, hogy nem tudom biztosra mikor is élesedik a helyzet a végső fázisába. Ez olyan izgalmas nekem. Már csak ezen jár az agyam, már csak ezt látom, képzelem. Feltétlenül megnyilvánulok az oldalon, ha lesz bővebben miről. Addig próbáljatok meg aludni ti is.

Ömlesztett, LÉDIG születésnap ;-)

Idén sem szerettük volna elbliccelni a családi szülinapot, főleg azért, mert ebben van részünkről egy pici törlesztési, viszonzási szándék is. Járunk ebédelni olykor ide-oda családon belül, karácsonyozni, étterembe enni-inni úgy, hogy meghívott "vendégek" vagyunk. Nekünk pedig ez az egyetlen alkalom, ami elég jól beépült a családi hagyományokba, és végre mi lehetünk a vendéglátók. Most azért sakkoztunk, hogy mikorra is időzítsük, egyáltalán zsúfoljuk-e be a januári táncrendbe, de nyert a hagyományápolás, és hogy a fiúk is szeretik a tömeget :), nagy felhajtást. Kizárásos alapon belőttük az egyetlen szombatot, ami még kb 100% eséllyel bír, és jól céloztunk. Annyi volt a bökkenő, hogy az előző napokban nem voltunk itthon, és az azt megelőzőekben sem voltam már éppen fitt, és tettre-kész :). Így jó pár eltervezett részlet, apróság, ami az én lelkemnek fontos kimaradt. Sebaj. Lesz itt még alkalom a jövőben.

A fiúk nem is tudtak aludni délután annyira pörögtek, sőt a kora délutánra időzített kezdésre annyira begerjedtek, hogy jól le kellett teremteni őket, hogy nyugodjanak már le, és üljenek le legalább 2 percre... Mindig képviseltetve van a pesti rokonság, keresztapa és kapcsolt részei révén, nagyszülők, nagynéni(k) és hozzátartozóik. Mindig kerekedik jó hangulat, finom kv illat, iszogatas-eszegetés, kacarászás. A gyerekek pedig egyenesen imádják, most már a sok ajándék miatt is :D. A vendégség felszívódása után pedig erősen érzik a végét, főleg Mózi szokott hangot adni neki, hogy milyen kár, hogy elmentek, és még este az ágyban is kérdezgeti, hogy vajon kb ki hol jár, merre autózik, alszik-e már stb.

Jó volt, hogy utána volt még egy szusszanós (pakolós-szerelős-délutáni nagy szunyás) vasárnapunk is, mielőtt újra daráljuk a hétköznapokat. Nekem most már heti nst, orvosi vizit.

Ja, és bár a gyerekek nem ismernek egyetlen szuperhősös mesét, Lóci jóérzékkel kiválasztotta a Batman-es gyerekpezsgőt, amit szilveszter óta, csak fiús pálinkaként emleget (mire rájöttem, hogy mire gondol... :)). Most pedig csak mondogatta, hogy betlehemes fiús pálinkát kér :D. 

Tolok majd képeket is.

Bocs, ma már biztosan nem... Maradjunk a holnapban

Jövök még ma...

Gyűlik a fejemben az a pár esemény, amiről még szeretnék feltétlenül megemlékezni, az a pár momentum és benyomás, amit folyamatosan írok fejben. Aztán eléggé körberágom, megkurtítom, lecsupaszítom, mire karaktert ér. 

Karácsony óta ma érzem először azt a megérdemelt semmittevős jutalmat. Hogy nem készülünk semerre, nem tervezek semmi eget rengetőt, csak karnyújtásnyira laptop, könyv, kv. Fölöttem puha takaró, alattam kanapé. Amíg a gyerekekért nem kell mennem, semmiért az égegyadta világon nem akarok kikelni. Max teregetés, némi vasalás. A mai projektem és feladatom mostanra kipipálva, hogy a gumishoz elguruljak az autóval, mert szökik a levegő az első kerekekből. PIPA :).

Megjártuk Pestet csüt-péntek egy évindító esemény kapcsán, ami már tavaly is feltöltött, keretet adott a 2015-ös évnek. Csomó sok jó motiváló lelkes emberrel találkozunk, beszélünk. Két napon keresztül reggeltől estig előadás volt ez, de feltétlenül meg akartam kockáztatni a részvételt. Indulás előtt orvos azt mondta, hogy amíg nem folyik el a magzatvíz elvileg mehetek bármerre főszabály szerint, viszont, ha megint Pesten folyik el a magzatvíz, mint anno Mózival éjszaka, akkor immár ne kockáztassuk a Bp-Db útvonalat, mert nem lenne jó az autópályán szülni :)). Harmadik gyerek esetén már elég nagy sanszom van rá (de jóóó is lenne...., és lesz is), hogy pikk-pakk lezavarjuk a szülést. Mit tagadjam volt bennem szorongás. Az első nap végére egész sok felhalmozódott. Mert állandóan figyelem a kicsivel is eltérő érzéseket a korábbiakhoz képest. És mindig van. Bármi. Akár annyi is elég, hogy este 7-kor egész napot végig ülve, állva már úgy éreztem, hogy borzasztó jó lenne vízszintben lenni, mert Lola hullámzik bennem rendesen. keresi a helyét, levegő kevesebb van, jó mélyeket kell szippantani, hogy jusson bármerre a bálna testbe, valamilyen érzés, fájdogálás, csikarás, görcsölés mindig kerül a hasamba. Már ott tartottam este, hogy fél 7 és fél 8 között mértem a telefonom az időt a fájdogálások közepette, hogy ugye ez még nem az... Na nem mintha ne lennék lassan tapasztalt vén róka, és ne tudnám, hogy mi az a szülési fájdalom, de minden állapot más és más alapon, lehet, hogy ez éppen így kezdődik :)). Fél 8-8-tól este volt még egy VIP állófogadás is, amire Attila kapcsán hivatalosak voltunk. Ha nem inspirált volna ennyire a közeg és az emberek, valamint a téma, tuti elhevertem volna 3 összetolt széken. De így egy hős voltam. Viszont este 9-kor még az IKEA esélyes látogatása sem hozott lázba, tízkor húztam a lóbőrt. A pénteki jelenésünk már sokkal-sokkal kényelmesebbre sikerült. Belelazultam a témába, elhittem, hogy nem fogok itt és most szülni, valamint a mosdó előtt sorban állva a mögöttem lévő nő megnyugtatott, hogy már kifigyelt a tömegből a hasammal, és ő szülésznő ;-). Így tudtam, hogy a 860 ember között lesz olyan, aki észnél van, és tudja a dolgát, ha kell, és nekünk hirtelen nem menne. Olyan jó érzés volt, hogy egyetlen negatív szusszanást, rezdülést nem éreztem azzal kapcsolatban, hogy a harmadik gyereket várjuk és hogy 37 hetesen nem csak felpóckolt lábbal lógok a semmiben. Senki nem sóhajtozott körülöttem (mint tapasztalom az utca emberénél itthon vagy a játszótéren), hogy ő ugyan be nem vállalna hármat, és sok a kettő is és stb-stb. Olyan elismerő bólogatásokat, pillantásokat, mondatokat, buzdításokat kaptam, hogy ezekért már megérte. Nyilván én voltam az egyetlen ágyúgolyó, rajtunk kívül egyetlen "ismerős" házaspár volt, aki a 10 hónapos kisfiával volt ott babakocsival. Felváltva tologatták, etették, putyulgatták, ha kellett, de egy áldott jó kis fiúval volt dolgunk. Péntek hat után aztán csaptunk egy kört Törökbálinton és az IKEA-Decathlon objektumban, majd IKEA külső raktár, könyvelő, üzlet stb után éjjel 1-re sikerült is ágyat érni. Reggel pedig pattantunk, mert szombatra időzítettük a fiúk családi szülinapját. Ezen a fronton volt némi harc bennem, hogy elengedjek egy-két eltervezett, de idén nem megvalósuló dolgot, víziót, elvet, és beadjam a derekam cukrászdai tortának, előre stancolt party dekorációnak.... :). Így is sütöttem, kentem, pakoltam éppen eleget,  hogy estére megint úgy érezzem, éjszaka tuti megszülök :). Ha mostanában estére elfáradok, akkor piszok mód K.O. vagyok, ami meglepő a korábbiakhoz képest. Vasárnapra viszont megint kezdtem látni a fényt az alagút végén. Attila összeszerelt minden hiányzó szekrényt, elég jól elganéztunk a lakásban ahhoz, hogy party képes legyen egy harmadik gyerek fogadására. Érzem, hogy van esély úgy haza jönni majd a kórházból, hogy felkészültünk, és helye van mindennek, mindenkinek a szűkös négyzetméterek ellenére is. A fiúk ezek mellett annyira cukik, és egyre nagyobb egyetértésben játszanak, cimbiskednek itthon, amit nagyrészt az ovinak tudok be. Ha éppen fájdogál a hasam vagy feszül Mózi egyből mondja vagy hozza, hogy olajozzam be. Vagy versenyre nyomják a magnéziumot és a vitamint nekem. Tegnap azon kaptak össze, hogy ki hozza, húzza fel elsőnek és tegye a hasamra a zenélő barit, hogy Lola majd megismerje a dallamát mikor haza jön a kórházból. Mózi azt mondta, be is hozza, amikor bejön meglátogatni... :). Este már nem szoktam befeküdni melléjük az ágyukba, hanem kintről éneklek be a szobába az esti mese után, mert nehezen férek be, kelek ki. Egy-egy nyekkenésnél Lóci egyből mondja, hogy Lola ki akar bújni... Én meg mondom neki, hogy még ne akarjon, még picit várjon. Lassan adagolom nekik, de szó szerint magyarázom, hogy Lola érkezése után biztosan kevesebb időm lesz eleinte rájuk, és a megszokott rutinok is átalakulnak, de ettől egy cseppet sem fogom őket kevésbé szeretni. Pestre is úgy mentünk fel, hogy Mózi kérdezte az autóban, mikor mamához fuvaroztuk, hogy Anya, neked is rossz érzés, mikor el kell válnunk egymástól?.... Neked is fogunk hiányozni?. Lócika pedig egyértelműen attól tart, amikor elmegyünk, hogy visszajövünk-e :(. Hogy ne jönnénk. És amint nincsenek ott, hihetetlen mód félkarú óriásnak érzem magam. Utána oldódik ez az érzés, de mint egy szerelmes kamasz folyamatosan látom őket és emlegetjük.

Most pedig olvasok-olvasok, aztán nyálcsorgatósat belealszom, majd megint olvasok, és folytatom a beszámolót az oldalon képekkel, betűkkel a szülinapról.

Ezt is elkezdtük... - Óvodás lett Lóci

Hétfőn délelőtt fél 10-re mentünk a tízórai után az oviba, és elvileg Lócival délig kalkuláltunk. Ez csak egy szippantás volt az oviból, elvileg ebéd sem volt rendelve neki. 

Olyan pirinyónak hat a vegyes csoportos nagyok között, de Mózi mindenkinek elmondta az első nap az öltözőben (anyukáknak, dadusnak, gyereknek), hogy az ÉN  TESÓM MÁR IDE FOG JÁRNI AZ OVIBA. Fogta a kezét, és moondta, hogy gyere Lócika, megmutatom a csoportszobát... Na, nem mintha ne ismerte volna még a járást, de ez mellékes. Lóci meg nagy egyetértéssel ment és bólogatott utána, hogy jó, Mózika. Aztán ha Mózi eltűnt a mosdóban, akkor Lóci egyből kereste, hogy HOL VAN A TESÓM?? Soha nem hívják így egymást, max bent :). Olyan cukik. Jó látni még ezt a nagy egyetésrtést és támogatást, de nyilván nem lesz mindig így.

Én nem is maradtam ott, háromnegyed 12-re surrantam vissza, hogy Lócit zsebre tegyem, Mózi marad. Ahhaaa... :) A nagy többség már ült az asztalnál, várták a levest, az én két fiam pedig kézen fogva téblábolt az asztalok körül, hogy mi hova üljünk? Mert csak szigorúan egymásmellé szerettek volna. Láttam Bandikát is (a nagy havert), hogy most picit perifériára szorult a Mózi szemében, tegnap azzal várta Mózit már az oviban reggel, hogy Beni, leszünk barátok...? :) Komoly dolgok ezek.

Miután mondtam, hogy Lóci még nem ebédel itt, hanem majd csak otthon, Mózi elkezdett engem kérlelni, hogy deeee, hadd egyen itt Lócika. Lóci pedig egyértelműen Pavlov kutyájaként ha ennivalót lát, beindul a nyálelválasztása, és elvonszolhatatlan az asztaloktól :D. Ildikó néni is mondta, hogy maradjon nyugodtan, fog jutni neki is. Így aztán együtt lapátoltak. Utána pedig egyértelmű, hogy Mózi nem akart maradni egyedül úgy, hogy Lócit elhozom, elhoztam hát mind a kettőt, és itthon ment a szunya.

A második nap (tegnap) már full műszakot nyomtak, evett, aludt. Mózi ugyan újságolta, hogy délben volt nyöszörgés anya után, de hamar bevágta a szunyát, és nagyot aludt. Arra, hogy Lóci is csúszkált-e popsi sível a dombon az volt a válasz, hogy neeem. Lócika csak sétált az udvaron. Egyemmmmeg. Ezeken érződik még az elveszettsége. Hogy egyedül sétál az udvaron... Nem féltem én egy percig sem, picit lehet jó is, ha visszavesz az orcájából, mert amikor ott vagyok, és biztonságban érzi magát, akkor durván darálja az embereket, fiúkat, lányokat, kicsiket, nagyokat. Valszeg ezzel kompenzál, de akkor abszolút nem tűnik gyámoltalannak. 

Különösebb beavatás nélkül, szerintem mondhatjuk, hogy MÁR ÓVODÁS LETT LÓCI!

Ma Attila is jött, megmutatta a jelét, zsákját, törölközőjét büszkén, most pedig indulok is értük. Azért könnyebbség, hogy csak 1 helyről kell felcsipegetni őket.

Lóci 3...

Boldog szülinapot, Lóci Makkos!!

Hazudnék...

... ha azt mondanám, nem várom a holnapi ovi kezdést :). Nekem most következik a pihenés része. A két fiú annyira pörög már itthon egymáson, ráadásul a lakást is erősen kihíztuk, hogy kész megőrülés velük több napon keresztül zárt ajtók mögött maradni. Ráadásul a csípős hideg miatt, és lomha járásomnak köszönhetően túl nagy túrákat nem nyomtunk odakint. Max Attila vitte ki őket biciklizni, rollerezni, meg aprócska körökre én is becsatlakoztam, de egyedül velük járművel már nem szívesen indulok neki. Bármi miatt futnom kellene utánuk esélytelen lenne a helyzet. A négy fal között pedig valakinek biztos hogy megered az orra vére ezért vagy azért. És még ha nem is veszekednek, csak "játszanak", akkor sem tudok nyugodalmasan elhúzódni a sarokba, mint amire iszonytatóan vágynék. Tegnap kivasaltam minden mi cuccunkat, ma kimostam minden Lola motyót, holnap kivasalom azt is, és összerakom a kis gurulós pirosat, hogy bárhol-bármikor útra készen legyek. Kedden még vár rám egy 36 hetes orvosi-védőnői vizit, aztán NST, utána(m) a vízözön. A két ünnep között a fiúkkal letudtuk az 5 és 3 éves státuszokat, hogy azzal már ne legyen macera, holnaptól szokjuk az ovit. Ha orvos-szülésznő is áldását adja rá, akkor csütörtök-péntek még lesz egy pesti ruccanásunk Attilával, hétvégre tervezzük az összevont szülinapi hóka-mókát (Mózi már este kérdezte tőlem, hogy attól, hogy Lócinak holnap van a szülinapja, ő is kap valamit?:))) Ja. Mert a karácsony olyan ínségesnek bizonyult...

Csak hogy igazságos legyen, eddig is beszámoltam szerelmetes, túlcsorduló hangulatomról, most is kijár az őszinteség. A két ünnep között nagyon elkapott a mindenki hagyjon békén, kb látni sem akarok senkit állapot. Elegem volt a felfordulásból, az örökös rumliból, a szűkös térből és hangzavarból, legszívesebben kilőttem volna magamat a világűrbe. Most látom már a fényt az alagút végén. Tegnap megnéztük a kicsikkel az ő klinikás születési képeiket. Na nem a szalonképtelent, hanem a képesebb felét, és olyan rettenetesen előtörtek belőlem az akkori érzések. Mózi sokat kéri, hogy meséljek, milyen volt. Szereti magáról nézegetni a pici kori képeket. Kérdezi, hogy Lola hogyan fekszik most a hasamban, bejöhet-e Apával látogatni a kórházba, hogyan kell majd mindent szépen sorjában kipróbálni, hogy Lolát megnyugtassuk, megvigasztaljuk ha sír. Olyan jól látja (vagy olyan jól elmondtam neki anno, és megmaradt), hogy lesz olyan, hogy nem tudjuk éppen megnyugtatni, mert lehet Lola sem fogja tudni éppen, mi a baja. Akkor csak elég lesz ha megölelgetjük, mellette/vele vagyunk, és hagyjuk hogy kijöjjön belőle a feszültség :). Valószínűleg a kép nézegetés hatására álmodhattam Lolával, vagy egyszerűen csak olyan közelinek érzem a születését, az egész baba-illatot, bababőrt, babaméretet és babás "rutint". Annyira nagyon várom. Főleg, mert valószínűleg az utolsó ilyen élmény, esemény, emlék.

Az hogy holnap nem bölcsibe megyünk már tudatosult bennem pár napja, és elég lezáratlannak éreztem a bölcsis évet. Szerintem most ütötte fel a fejét bennem a nyoma, hogy akkor ott gyorsan lezavartam, és nem hagytam neki időt, hogy tudatosuljon, meghasson. Majd begyűrűzik még ez sok érzelem, sok januári születésnap, majd riogatom Attilát napokig a megmagyarázhatatlannak tűnő érzelmi tébollyal, és sírhatnékkal :). Kösse fel mindenki a gatyát!