2011. május 28., szombat

Folt hátán folt, tű benne(m) sose volt

Kezdhetném így is. Vagy úgy, hogy sokáig azért nem szerettem varrni, mert elvette a kedvem az örökös negatív irányba haladás. Amit összeőcköltem, arról is kiderült, hogy a fonákot a színéhez varrtam, vagy totál ellenkező irányba. Elárulom, még a minap is követtem el olyan baklövést, hogy a nyúl fejére illesztett fül kifordításkor befelé nőtt a teste irányába :D Az pedig, hogy a tűt örökösen keresni kell, bízom benne, hogy nem csak nálam feladat. Nem emlékszem, mikor értem el a break even point-ot, és kezdett élvezetet, kikapcsolódást jelenteni varrás. Azt még kevésbé sejtem, mikor kezdett ez másnak is örömöt okozni J.

Általános iskolában már tettünk kísérletet Annával Simba plüss figuráknak varrt ruhákkal, amit árultunk az osztályban, illetve az évfolyamon. Sarokház nem lett belőle, de még semmi sincs veszve. Később Barbie babáknak terveztünk főként csőruhát, mert azt egyszerű volt megvarrni. Gimnázium után bepróbálkoztam egy-két nadrággal is, ami ráadásul hordhatóra sikerült. Mégis azt kell mondanom, hogy a gyermekvárás időszakában éltem és azóta is élem fénykoromat.

2011. május 23., hétfő

A nagy visszatérés...

Óóóóó, de jól is hangzik ez J
Ugorjunk időben. Folytassuk ott, hogy letelt a kötelező hathetes gyermekágyi idő. Jól ki van ez találva. Szükség van erre a 6 hétre. Nekem legalábbis nagyon. Nem arról van szó, hogy nem voltam már besózva mocorgást illetően, de ajánlom mindenkinek, aki megengedheti magának, hogy pocolja végig ezt a kényelmi időt.
De aztán… BSI futanet 2011-es eseménynaptár elő, már ki is pécéztem a következő versenyszámot. A Kismama magazinban figyeltem fel elsőként az idei Vivicittá városvédő futásra, ahol anyukákat toboroztak babakocsival, gyerekkel sétálva, futva, négykézlábon. Tökéletes. Addig van kb 3 hetem, hogy kicsit összekapjam magam. 12 km-t nem mertem volna ilyen pici gyerekkel bevállalni. A 6,5 km-rel is úgy voltam, hogy futok, ameddig a kis cserepes növényem engedi. Vicceltek? Hogy engedi-e? Végig szunyálta az egész 39 percet, sőt. Húzta a lóbőrt órákon át. Benne voltunk egy villanás erejéig a Híradóban, de még a májusi Kismama magazinban is. Ezzel megnyitottuk a futó évadot. Óvatosan kezdtem. Apró 30 perces futásokkal 10, 11, 13, 15, 16 körökkel a rekortánon. Mára visszatértem az erdőbe is. Hála a sok-sok nagymamának, debreceni nagynéninek, apukának jól működök 1:15-ös pallagi csoszogáson is. Lesz ez még így se! Még az is megtörténhet, hogy rajthoz állok újra a Hortobágyon…

2011. május 20., péntek

Félmaraton Mánia

Egyértelmű, hogy ha van olyan, hogy Félmaraton Mánia, akkor nekem is kell. Ezért vettem célba 2009 novemberében a siófoki mezőnyt is. Sajnos szeptember és november között kb 4* vagy 5* mentem ki futni. Ez meg is látszott a teljesítményen. Zuhanó repülést vett. Csodálatos novemberi idő volt. Pontosabban tavaszi idő volt novemberben. Én pedig felöltöztem hosszú gatyóba, softshellbe, ahogy tanultam, mert nem ilyen idő volt kilátásban. Méregettem is futás közben, hogy mit is ér ez a kabát, megéri-e elhajítani, aztán vagy meg lesz majd vagy nem, de végül inkább izzadtam alatta. Nem tetszett, hogy 2 kört kellett futni. Ez is nagyon kivett belőlem. A Balcsi maga viszont megtette a magáét. Le a kalappal előtte a látványért, illatért, klímáért. 1:54’ lett az idő, egyszer bele kellett sétálnom L, mert meguntam J.

A Mánia negyedik futását már nem tehettem zsebre (csak befizettem, illetve készültem rá, télen is. Gyűjtögettem a kilométereket hol szabadban, hol padon, hol Prágában, hol Bécsben), mert életem kottáját ’átzeneszerkesztettük’ kicsit :D.
Amit e helyett produkáltunk sem bántam meg. Sőt... Benne volt már a levegőben.
2010 tavaszán kiderült, hogy méhemben gyümölcs van - hadd legyek romantikus költői. A részletek itt nem nyernek szöveges felületet maguknak, a lényeg, hogy biztonsági okokból nyilván felhagytam a futással az első trimeszterben. Nem úgy a másodikban. Tűkön ültem, így közel 3 hónapot pocakosan is futottam. Rendben, ne csúfoljuk annak. Porosztkáltam. Nagyon élveztem. Nagyon kellett, nem bántam meg, orvos is engedte. Pont. A vélemények megoszlanak erről, én cselekedtem, amit megkövetelt a haza, ami jól esett, és amíg jól esett.

2011. május 18., szerda

A második stáció

Mi más lett volna, mint fővárosunk turista számba menő Nike nemzetközi félmaratonja 2009 szeptember 6-án? Na erre már kicsit tudatosabban gyúrtam. Akadt profi futótársam is, aki a Hortobágyon elért eredményem után keresett meg, mert ő is debreceni, és invitált, hogy jó kis csapat gyűri az erdőben, csatlakozzak én is. Hát, hogy a fenébe ne. Visszagondolva a csapat elő sem került, csak ez az egy szem férfi ;-). Vele kezdtem el futni az erdőben, meg ki Pallagra. Mint említettem a futás magányos sport, jobb olykor egyedül. Olyankor több bennem a szufla. Egy szónak is száz a vége - már csak az elcsépelt frázisok miatt is - rajtolok a Hősök tere mögül. Ezen a versenyen már otthonosabban mozgok, van célidőm, és jó helyre is állok be vele, van rutinom a pisilési sort illetően, van direkt futó zeném stb. Pulzust még most sem figyelem tudatosan, hanem futok, ahogy a csövön kifér, olykor ésszerűen tartalékolok. Cél már nem csak a célba érkezés, hanem az előző időn belüli berepülés. Csalódás a terep. Azt hittem, tetszeni fog a pesti táj, hogy viszontláthatom az egykor oly kedves várost az ismerős részletekkel. Hát nem. Zavar a tömeg, zavar az út szélén nyenyerésző zenekar, zavarnak a kiabáló szurkolók. Sehol a gulya, sehol a gémeskút. Magam is meglepődtem. Nem hittem, hogy sikerül javítani az időn, de csak kikerekedett a végén. 1:43’.

2011. május 17., kedd

Fuss Forrest, fuss!!!

Most vagy soha. Na jóóó… Lehet, nem soha, de egy darabig biztosan nem. Elhatároztam, hát HAJRÁ!
2009 július 4-én futottam az első félmaratonomat a Hortobágyon 1:47 perc alatt. Hatalmas élmény volt. Abból is a siker fajta. Endorfinban zuhanyoztam utána. Bevallom, nem volt egy tudatos felkészülés. Áprilisban elkezdtem futkorászni a rekortán pályán. Csak úgy. Mert szeretek futni. Jó gondolatébresztő, gond(olat)űző. Lettek kint ismerős arcok. Sőt olyanok is, akik később civilben, a városban is megismertek, meg én is viszont. Először csak óvatos fürkészés, de semmi köszönés. Ez hamarosan köszönéssé, sőt iwiw ismeretséggé nőtte ki magát. Miután jött a kósza gondolat, hogy én már pedig rajthoz állok, elkezdtem óvatosan érdeklődni a többi kocafutónál, hogy ők mióta futnak, mit futottak eddig. Volt olyan, aki mondta, hogy jön Hortobágyra, de csak a 6,5 km-t vállalja be ebben a hőségben. Nem úgy, mint én :D. Kezdtem úgy érezni, hogy nagyobbat akarok fingani az apámnál (igaz ő nem futott soha), és túl korán, túl nagy mellénnyel vágok neki. - De ugye futottál már ennyit legalább edzésként? – kérdezték, én meg ködösítettem, mert a legtöbb 36 kör volt (36*470m). Kevésbé magabiztos pillanataimban inamba szállt a bátorság, ezért gyorsan befizettem a nevezési díjat is. Legkedvesebb lakótársammal (a párkapcsolati nem számít bele J) Sanyikámmal és Marikával vágtunk neki a hőséges, délibábos égnek. Ők voltak az erőt adó energia szeletek és a fotósok. A rajtszámmal együtt megkaptam az időmérő chip-et is a cipőmre, amiben egyáltalán nem voltam biztos, jól erősítettem-e fel, mert soha nem volt ilyen a kezemben sem. A rajtig még volt 10 perc, pont elég egy pisire. Én naííííív. A sor hatalmas, és a nők nagyon lassúak ezen a téren. Minél hosszabb volt a sor mögöttem, és minél lassabban fogyott előlem annál inkább éreztem, hogy pisilnem kell. Csak le tudtam, és már férkőztem is be a rajtolók közé. Hatalmasnak tűnt mindenki körülöttem. Mit tudtam én, hogy abból a zónából kell indulnom, amennyire be van lőve a szintidőm. Szintidő??? Cél a célba érkezés J. Fülemben a kis piros iPod, baseball sityak a hőség ellen, stopperen a kezem. Sanyikám lelkesen fotózott, örök hála neki. Már lőtték is a rajtot, én pedig megindultam. Mondták, hogy nem érdemes elölről indulni, mert a tömeg elsodor. Ja, mert elölről indulnak azok, akik 1:15-re lőtték be az idejüket. No, annyi baj legyen, legalább kapkodom a kis virgácsaimat. Így is tettem. Kb a 6. km-nél zuhant rám a magasságos boldogság kézen fogva egy nagy adag adrenalinnal. Imádtam. Hangosítottam a zenén, és csak futottam. A helyszín nagyon jó választás volt. Legelt a gulya, vágtatott a ménes. Csupa giccses hortobágyi képeslap. Már csak a fonott árukat hiányoltam, és a faragott sakkfigurákat, meg a gusztustalan sas madarat. Jöttek a frissítő pontok. Nem akartam megállni, mert rosszabb úgy nekilódulni újra. Próbálkoztam futás közben inni… Ühümmm. No way. Csak a köhécselés jött rám. Inkább a fejemre öntöttem, és dobtam el a poharat, mint a nagyok ;-). Ki-kipécéztem egy-egy nőt magam előtt, hogy na őket kell megelőzni. Volt akit sikerült, volt akit inkább nem is erőltettem. Kezdett idegesíteni a zene. Lelőttem. A futás magányos sport, néha jobb a csönd. Daráltam a km-eket, amennyire tőlem és a hőségtől telt. 1:47 alatt bent voltam mocskosan, szakadt cipőben. Dióhéjban.

2011. május 15., vasárnap

MÁV

Pesten jártunk Mózival. Vonattal! Le a kalappal előttem, hogy erre vállalkoztam J. Nem is a gyerek miatt, hanem magam miatt. Nem vagyok egy szorongós, aggodalmaskodó fajta, de azért voltak fenntartásaim, hogy a 150 perces vonatozást miként éljük meg. Világos volt, hogy olvasnivalót ne is készítsek, mert ilyenre lehetőségem hót ziher, hogy nem lesz. Kicaplattunk korán az állomásra (nem úgy, ahogy édesjóanyámtól tanultuk, tudni illik az a jó időzítés, ha már a Barna utca sarkon hallom, hogy dudál a vonat.;-)), hanem kényelmesen megvettük a jegyet és megnézegettük a bazár sort. Kerülgetve a TBC-s hajléktalanokat meresztettük a szemünket az enyhén szoci beton állomásra (remélem, nem sértjük meg vele Kelemen Lászlót) és a damilon lógó színes fröccsöntött műanyag talicskákra, Suzy barbibabákra, zenélő bóvlikra. Mentségére legyen mondva a tervező és kivitelező brigádnak, hogy Domanovszky Endre freskói tetszettek Mózinak. A pakolást is ügyesen abszolváltuk a három napra, így maradt szabad kezem is. A kis babafejű aladárt felkötöttem az erszényembe, az anyaféle sütit és a sikeres szoptatáshoz elengedhetetlen mennyiségű folyadékot külön zacsiba csoportosítottam az egyik kezembe, a túlélő motyó pedig az oldalamon fityegett. Fölöslegesen haszontalannak éreztem azt az egy szabad végtagomat, így miután berecsegte a hangosba a bácsi, hogy a DÁLIA IC 15 percet késik, vettem egy kávét. Mózi kezdte türelmét veszteni, nekem a hátam fáradt, de nem mertem megkockáztatni, hogy leüljek bárhova is. Bevillant az egykori KULTÚR VÁRÓ!!! Meg is találtam kb ugyanabba a formába öntve. Itt megpihentünk kerek 2 percre, de Mózi manó türelme elérte a végét. Nem szeret ilyenkor már egy helyben maradni, így felnyaláboltam, csomagot, kávét, és róttuk a köröket. A hangos meg csak recsegte, recsegte, hogy szíves türelmünket és elnézésünket kérik, de a Budapest-Keleti pu felöl közlekedő IC a csatlakozás miatt – szóval nem a MÁV hibájából….., hanem?? – 15 percet késik. Én is kértem Mózi szíves türelmét és elnézését. A peronon egymás után pattogtak fel az emberek, hogy átadják nekünk a helyet, de mondtam, hogy hiába, Tündér Lala nem szereti a röghöz kötést. A jegy váltásakor a pénztáros néni nagyon szívélyes volt és felszabadította a mellettem lévő helyet, így oda nem vártunk senkit. Már az állomáson kiszúrtunk egy általános iskolás ismerőst, akit nehéz lett volna szem elől téveszteni, hiszen olasz felmenői tagadhatatlanul jelen vannak az ábrázatán. Az ő jegye közvetlenül mellénk szólt a folyosó másik oldalára. Én ültem west side, ő meg east side. Püspökladányig aludt a kis kenguru az erszényemben, mi addig a beszélgettünk. Nem tudom, miért kötelező érvényű az, hogyha régi ismerőssel, osztálytárssal találkozunk, akkor felbuzog, a „szervezzünk osztálytalálkozót” vagy a „ha Pesten jártok feltétlenül látogassatok meg” stb sablonárió. (megyek gyorsan fürdeni, amíg a kis mazsola alszik). A Debrecen-Budapest vonalat élvezte Mózi, leszámítva, hogy nem szeret sokáig egy helyben lenni, ha ébren van. Ébredés után követelte a jussát, mivel otthon direkt nem etettem meg, hogy ez lesz a jolly joker, ha már nyűgi. Be is vetettem ezt a segítséget, értékelte is nagy vigyorgással. Nyertem egy kis időt. Egész Szolnokig. Itt viszont már a Tisza sem hozta lázba, megindultam vele kocsiajtótól kocsiajtóig, ameddig engedett a 21-es szám. Tetszett az utazó közönségnek, és ő is viszont vigyorog minden mosolygásra. Ceglédig jók is voltunk. Itt sajna kicsit többet ácsingózott a vonat, és nem tudott ennyi új információval megbírkózni. Nem kötötték már le a „futó” házak és fák, az ülés színes mintázata, a szemközt ülő elegáns néni nagy golyós nyakéke, sőt még a hátunkba horkoló féri had sem. Vonaton nem élek túl nagy fegyver arzenállal, csak egyetlen biztos adu van a kezemben, pontosabban egy pár (és fizikálisan nem is a kezemben). Altatáshoz pont jó is. Otthon igaz azon vagyunk, hogy ne váljon kontroll mintává ez a testrészem, most mégis rá haraptattam, hogy elszenderüljön. Működik J. Aludt a karomban Zuglóig. Akkor is csak azért kelt fel, mert elkezdtem betuszkolni az erszénybe. „Budapest-Nyugati pu. … Köszönjük, hogy utazásunkhoz járatunkat választották, viszont látásra….” Szökkentünk is le a szerelvényről, és igyekeztem felvenni a ritmust a felgyorsult várossal, hogy ne sodródjunk a perifériára. Gyerekkel is egész jól ment, egyedül pedig anno megtanultam. Betti várt minket az állomáson, és már tendáltunk is a Margitsziget felé, hogy kipihenjük a nagy utazást.

2011. május 7., szombat

In medias res

Minden valamirevaló munkásasszonyból anyává átavanzsált emlős blogol. Miért szaporítanám pont én a kivételek sorát? Ha másért nem hát azért, mert mindig ki akartam lógni kicsit. Egy picivel mindig különlegesebbet szerettem volna találni, alkotni, hogy ennek fényében mind a 156 cm-t is megfürdessem. Most úgy tűnik, mégis elvegyülök a közben J. Az írással nem csak magamat szórakoztatom, hanem a
a) sunyiban,
b) nyíltan,
c) home office-ból munka közben hálót böngésző,
d) otthon betegen döglődő,
e) unatkozó,
f) nyugalmazott
g) GYES-en (TGYÁS, GYED is akár) vagy éppen
h) táppénznek álcázva biciklitúrára készülő (mert ilyen is létezett a kora XXI. században, amikor még nem játszatták ennyire szigorú szabályok szerint a ’betegeskedőkkel’ a lógni akarást. köhöömmmm….) nagyérdeműt is.

(a megfelelő aláhúzandó)

Ami a modell számára adott:  egy főállású szárnybontogató, 2 melltartó méretet növesztett, szoptató, böfiztető édesanya, aki mindezt még élvezi is. Korábbi munkahelyem szétesőben, így bármilyen bedolgozó, borítékoló állást szívesen fogadok J. Frissítem is a LinkedIn profilomat…
A kis nokedli paraméterei: jelen állás szerint 3 és fél hónapos. Kilogrammot és hosszt csak a 3 hónapos státusz jelentés alapján tudok, mert én az a véglet vagyok, akinek a számok mit sem mondanak, csak a szememnek hiszek. 5,5 kg és 62 cm. A centimétereket mindig kétkedve fogadom, hiszen az ekkorka dedek a nyakukat még harmónika szerűen használják és görbe a lábuk is. De tény, hogy 62-es ruhákat hord.
Mivel eljátszottam annak a lehetőségét, hogy a kora kezdeti időszakról is beszámoljak, így nem kívánok részletesen visszanyúlni időszámításunk elé, hogy pocakban mikor észleltem az első lepkeszárny simogatásokat, ami inkább emlékeztetett bélmozgásra. Valljuk be csalódottan, hogy engem még egyetlen lepke sem simogatott kívülről, nem hogy belülről, így butaság lenne ehhez hasonlítani.
Klinikás szülésünk 2011 január 23-án hajnalra sikeredett, hiába iparkodunk, hogy 22-én a kultúra napjára csempésszük gyermekünket. Hála jó természetemnek és női regenerálódó képességemnek csupa-csupa szép emléket őrzök a szülésről a nehézségek ellenére, valamint az egyhetes all inclusive ellátásunkról.
Mióta megszületett Mózi manó (és itt majd szeretnék eloszlatni egy-két kételyt) szépen cseperedik.  Lassan levedli a cserepes virág bőrét, és kúszónövényhez hasonlít. Nem is bánom. Nap közben sokszor állok a kiságy felett csak úgy vagy a játszószőnyeg boltozatánál, hátha megérzi, és felébred. Nem gonoszságból, inkább önzésből J, hogy játszunk. Ha mást nem, csak hallassa a hangját, ami édes egy édesanya fülnek. Amit eddig tapasztaltam? Például, hogy napról-napra növekszik, terebélyesedik bennem a szerelem. Nem szerelem ez. De hasonszőrű. Mondhatnánk, hogy falunk béli. Minden nap rácsodálkozom valamire. Minden nap szeretném megállítani az időt. Minden nap szeretném megismételni az eddig eltelt időt. Az összest. Még a hasfájós múlni nem akaró sírást is, a szülést, a gyermekágyas időt a kemény téllel és „szobafogsággal”, minden kezdeti tapogatózást. Az hogy szétomlok, mint a sikertelen linzer tészta egy-egy kacagástól, komolyan fürkésző tekintettől, semmi. Örökre a fülembe marad a gagyarászása, vércse vijjogása. És még csak három és fél hónap telt el!!!! Miről számolhat be egy ennél idősebb anya, ha van elég ideje, hallgatósága és levegője, nyála? A kiapadhatatlan boldogság forrás.