2015. május 27., szerda

Kört nem hagyunk abba...

... Max a Balatont. Egyelőre ;-)

Ezt a kőbevésett szlogent Sanyikámmal hoztuk létre az érettségit követően elkezdett futkorászások alatt, nem is sejtve, mekkora erőt és irányt ad majd nekem/nekünk. Ez szimplán arra vonatkozott, amit már akkor is jól tudtuk és tapogattunk hogy a futás jó része (is) fejben dől el. ÉS ha a Gyulai István rekortán pályán megkezdünk egy 470 méteres külső kört, akkor nincs az az Isten, hogy ne fussuk körbe. Mert menet közben nincs megállás. Akkor 10 köröket futottunk. Egyből persze nem egyszerre. De a számolásában most is ott tartok, hogy ha átlépek félcipővel egy új körbe, akkor azt már teljesnek veszem, meghódítottnak számolom :). Nem állítom, hogy azóta futok. Sőt! Főleg nem rendszeresen. Igazi kampánykocogó vagyok, aki ha kell, akkor rá tud készülni, de ha nincs cél, ami általában nagyobb kihívás az előzőnél, akkor nincs futás rendszeresen. Hát most volt cél. És nem vagyok rá büszke, de rendszeres felkészülés nem igazán. Sajnos volt velem egy nagy arc, az enyém, aki kicsit azt képzelte, hogy ha lefutottam már egyszer 42 km-t, akkor memory foam-os lábam van, és majd emlékezni fog ő erre, és visz magától. Az is segített növeszteni még januárban is az arcom méretét, hogy kb a nulláról 2 órás félmaratont képes voltam futni. Ok, meghaltam utána, de ment. 
Most pedig itt állok egy újabb teljesítendő feladat előtt, amire saját önbecsülésem miatt van szükségem. Hogy újabb ékes bizonyítéka legyen magam előtt, hogy képes vagyok bármit kigondolni, és azt meg is csinálni. Az Ultrabalaton szlogenje (azon túl, hogy Run&Roll), az egyik legtalálóbb, ami szembe jöhetett volna velem: CSAK EGY KÖR
Nem egyedül fogok bele. Most még nem. Ahhoz nagyon csöpp vagyok. Főleg nem egy szuszra. Viszont csapatostól belevágunk. Öten. 4 lány és egy szem Lóri. Kikötötte a nagy arcom nagy szája decemberben, hogy már pedig én legalább 50 km-t szeretnék futni, mert a többi nem motivál. Legyen annál több, ami már volt. Így akartam én a legnagyobbat fing@ni a csapatból. Most aztán késő a kesergés és bizonytalankodó gyomorgörcs, hogy ennyi felkészüléssel sérülésmentesen végig tudok-e 49 km-t futtatni a talpam alatt. Spanolt a Balaton képe. Hogy én kezdem fent északon. Már láttam, hogy a zennél is zenebb állapotba kerülök, és csak automatikusan lépkedek, vigyorgok kívül-belül, meghatódva futkorászik rajtam/bennem a hideg és az adrenalin. Aztán most módosítottuk a csapat leosztást, szakaszbeosztást egyéb okok miatt, és bevállaltam az éjszakai szakaszt cirka éjjel 1 magasságában.... Van egy fantasztikus tulajdonságom. Tök mindegy, hogy alakul, az agyam egyből alkalmazkodik, egyből keresi az újban a szépet, a kihívást, a pozitív dolgokat. Mint most. Egy 30 km-es déli zéró-árnyék-futás után, itthon behánytam napszúrás miatt. Leégett az alkarom, fájt rettenetesen a fejem. Már akkor éreztem, hogy mennyire jó lesz éjszaka futni, és legalább ez nem fog kivenni belőlem, hogy tűz a Nap. Illetve annál nagyobb energiatartalék-raktározó momentum nem kell, ha tudom, olyan előtt állok, amit még soha nem csináltam, és jócskán nagyot kell rúgnom, hogy a komfort zónám szélét szétzúzzam, és kiférjek rajta. Így állunk. Folyamatosan izgulva már, mint a Garda Maraton előtt lassan 4!!! éve. Kis családom, nem tud jelen lenni a célban, mert senkitől nem várnám el, hogy hajnal 6-7-8 magasságában (főleg előre nem sejtve) kint várjon és szurkoljon. Vasárnap viszont gyereknap a Városligetben. Már előre érzem a rozzant büszkeségem, amit érezni fogok utána. Hogy két nagy lépéssel a föld felett fogom emelgetni izomlázas lábaimat, közben meg úgy fogok örülni magamnak, hogy ezt a pluszt Seres Sárához hozzáadtam :).
Szurkoljatok legalább gondolatban!
az a bizonyos kép: CSAK EGY KÖR


2015. május 24., vasárnap

TESCO parkoló

Mózi tegnap a parkolóból kihajtva rákérdezett, hogy: holnap Apa jövünk szegénység vásárra? 

A régiségvásár igazi kincses bánya hétvégente gyereknek, felnőttnek egyaránt... :)))

Lóci és Berci kincsvadászaton
A nagy kapás :)

2015. május 18., hétfő

Főnök! Kapás van...

Hutára járunk vasaltatni magunkon. Olyan rövidek ezek a hétvégék, de olyan jók és tartalmasok. Kell is nagyon. A múlt héten inkább a futás és biciklizés dominált 'kőkapuzás' mellett, most pedig a kőkapuzás pecázással és walkie-talkiezással lett gazdagabb. Attilaból ilyenkor extrán kibújik a gyerek, és lelkesebb a kicsiknél is. Olyan jól be tudja fűteni őket, sőt még gyógyír a darázscsípésre is... Az idő még mindig nem 100% egy_szál_semmiben_szaladgáló_homokozós az udvaron, de így is jut nagy délutáni szunya, némi magazin és D-vitamin a Napon. Ennél szerencsésebb szanatórium nem kell nekünk. Mindig hozunk haza megrázó mesélnivalót is, mint darázscsípés, autóba behányás, orrvérzés. Ezeket is emlegetik a gyerekek. Na de annál nagyobb és hangosabb csatakiáltás visszhangzik az autóban és itthon, hogy VAN MÉG KÉT CSELEM!!! Nyilván a Nagy Ho-Ho-Ho Horgász meséből vannak ezek az idézetek ;-).





2015. május 13., szerda

Méret és sebesség - mert nem mindegy ;-)

Mózi elérkezett abba a korba, amikor már nem mindegy, hogy milyen nagy és milyen gyors valami. Valami, ami ő vagy mi vagy az övé, miénk. Folyamatosan méregeti magát itthon szóban Lócihoz. Anya, én nagyobb vagyok Lócikánál? Én nagyobb vagyok a bölcsiseknél? Gréti (ovis nagylány) nagyobb nálam? Kendénél nagyobb vagyok? Anya, miért előzött meg minket ez az autó? Anyaaa, megelőztük azt az autót, éljen! Előzzük meg a másikat is! Mi vagyunk az elsők? Én lettem az angyal? Az első számú angyal (mert nálunk mindenki angyal, csak max első számú vagy második, 3., 4.)? Apa, a mi autónk nagyobb ennél és annál az autónál? A mi autónk gyorsabb? stb-stb-stb. 
Nem tudom, hogy az oviban szokták-e méricskélni magukat vagy ott téma-e (valszeg, mert itthon nem), nem meséli, ha kérdezem. Meg nem is nagyon firtatom. Most itt tartunk. A szépség az egészben, hogy az én 156 cm-et még mindig hatalmas nagynak érzi :D. Anya, én leszek olyan nagy, mint Te? Éééédes.... :). Anya, nálad nagyobb valaki? Megzabálom. Bár így maradna...

2015. május 6., szerda

Anya vagyok. Dupla és gyakorlott

Az anyák napjára viszont nincs az az ismétlésszám és gyakorlási mennyiség, hogy rutinszerűen átrobogjunk rajta. Koncentrációs képességemet most sajnos megzavarta más, de azért ott, abban a pillanatban, előtte és utána is volt módom értékelni és átélni. Arra készültem, hogy a bölcsis megemlékezés ellen még nem kell nagyon felvérteznem magam, majd inkább az ovisra. Végül fordítva alakult... Mind két helyen annyira készültek a bölcsis és óvó nénik, hogy már ez megható számomra. Lócikáéknál még nem volt össznépi ünnepség, csak egyesével várták az Édesanyákat a gyerekek a szőnyegen ülve. Utána a kedves Anyuka lecsüccsent, és pici gyermeke a virágot szorongatva egy kis papírszívvel a kezében ott állt előtte, elszavalta (!!!) a verset, csillogó szemmel ült az ölembe (lehet az én szemem volt csillogósabb), és készítettek egy képet is rólunk. Annyira jó, hogy Lóci imád szavalni, verselni, dalolni, nem kell 2* megkérni. Most is szépen elmondta, nem szaladt el, nem nézett 100 fele a következő versikét:

Anyukám, anyukám, találd ki,
Hogy az én nagy kincsem, ugyan ki?
Ki más is lehetne, ha nem te?
Ültess hát gyorsan az öledbe.


Erzsike néniék is élvezték, mondta is Lócinak, hogy Lócika, még mondd már el Anyának a másik verset is, Te olyan ügyesen megtanultad :)).
Hálásan bújt az ölembe, mint egy kiscica, szorongat, puszilgat.

Néha itthon megkérdezi tőlem, hogy: Anya mérges vagy? 
Mondom neki, hogy nem, nem vagyok mérges. Akkor átöleli vagy a combomat vagy a nyakamat, derekamat, hogy szeretlek Téged!
Hát még én...

Az ovis ünnepség szintén meghitt, nincs külön szavalás, hanem minden gyerek megkeresi a körben ülő anyukáját, mögötte Nagymamáit, és úgy mondják a verseket, dalokat, hogy kb egyszerre, és segítenek az óvó nénik is, mivel vegyes csoport esetén a teljesítmény nem egyenletes :). Vártam, hogy a tavalyi szétszórt Mózi most jobban fog majd tudni koncentrálni már. De nem... Abszolút látom rajta, hogy a szereplés nem az ő műfaja. Főleg akkor nem, amikor kérik vagy kell. Itthon magának mindent elmond, elénekel, nem arról van szó, hogy nem tanulja meg, de ott és akkor nem adja elő a tudományát. Már-már zavarban van, és minden más elvonja a figyelmét. A versikéket kivéve viszont olyan boldogan adta át a meglepetést. Festettek az anyukáknak egy natúr vászon bevásárlószatyrot. Pontosabban nem annyira bevásárló méretű, inkább olyan uzsonnás tasak. Erre láttam, hogy büszke, és tényleg olyan szép színes pöttyös. Kérdezte is, hogy Anya, fogod használni? Úgy éreztem a kérdés mögött, mintha elásnám, nem értékelném kellőképpen a munkáit. Pedig nagyon!! Lerajzolták az anyukákat is, ki voltak szépen ragasztva, mint egy kiállításon. Ezt már elárulta Mózi, hogy lerajzolt, és zöld a pofim :). Kerestem távolról, hogy vajon melyik lehetek én, a "marslakókórban" szenvedő, mert felismerhető alakzatokat eddig nem rajzolt, csak max "ír" cikk-cakkos egyenes vonalakat vagy "fészket" kerekít. Mikor becsüccsent az ölembe, akkor mutatott messzire, hogy azt rajzolta ő. Én vagyok, amint éppen megyek be egy mobil WC-be.... :D. Fogalmam sincs, honnan jött a mobil WC ötlet :)). Az ünnepség végére már azt mondta, hogy éppen a pincébe megyek le a rajzon :). Közelebbről megnézve viszont megdöbbentem. Felismerhető arcot rajzolt, két szemmel, hajjal, piros szájjal.... Alig várom, hogy a családi archívumba kerüljön a kép. 
A nayógymamák is kaptak egy-egy nemezelt piros szivecskét fehér széllel és akasztóval, amit szintén ők csináltak, valamint egy-egy szál rózsát. Megvendégeltek minket sóssal, innivalóval. A gyerekek kínálták, hordták most az anyukáknak, nagyszülőknek nagy boldogan.
Ovi után a tavalyi hagyományhoz hűen lefagyiztuk az izgalmakat, de én MÁR meg vagyok hatódva, hogy jövőre mind a két fiam ott fog állni előttem egyszerre...