Vizuális típus vagyok

De ez kb köztudott. Ha meg nem, akkor egy újabb falat belőlem :). Lehet, nem rettenetesen vizuális típus, de akkor is meglehetősen. Mindenről színek és képek ugranak be elsőként. Ha könyvet olvasok, és húsz oldalon keresztül tart egy tájleírás vagy jellemábrázolás, én már a második sor után megalkottam magamban a saját tájamat és alakomat függetlenül attól, hogy a rózsalugast bal kéz felől írja, a karszthegységet meg jobb kéz felől a szerző. Max utána elhelyezem még ezeket az 'extrákat' valahol, de egyből kerek-egészek jelennek meg bennem, nem összekötésre, kiszínezésre várakozó részletek. Hasonlóan képekben gondolkozom magamat és a bennem lakozó gyereket illetően is. Este azon morfondírozám, hogy miben másabb ez a második állapot, mint az első, és hogy miért bírom kicsit nehezebben, kevésbé fitten eltekintve a 100/40-es vérnyomásomtól. Aztán hirtelen beugrott egy TV Shop reklámba tökéletesen elhelyezhető gyárilag összecsomagolt kis kabin bőrönd, ami nagyon ügyesen, helytakarékosan be van készítve, kiszipkázva a résekből minden levegő, gyönyörűen vasalva, hajtogatva, rendszerezve állnak benne a ruhák, felszerelések. Majd ezt a rendet megbontja valami, valaki..., és a legnagyobb igyekezet ellenére sincs olyan láthatatlan kéz, ami ilyen kompakt módon vissza tudná pakolni a motyót. Hiába van kivasalva, kikeményítve, csak nem olyan passzentos, csak nem olyan tökéletes. Kicsit gyűrött, kicsit kifakult, kicsit szöszmöszös, nem beszélve arról, hogy rá kell ülni, hogy a cipzárt be lehessen húzni.  Na pont ilyennek érzem magam :)

Könyvajánló

"Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy szállj,
erőseket,
mint a karvalyé, hogy a szabadság
magasságában
könnyű szárnyalással
lebegni tudj,
és siklani
az élet színein át,
a csendben
meghallani a szelet,
és minden szót, melyből mesék születnek.
Emlékezz erre,
és élvezd a repülést
a tenger felett,
a fűszálakon át,
sőt - miért is ne?!-,
akár széttépett álmok között,
mert mindennek, még a zúzmara
jegének is értelme van.
Erős szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy leküzd a távolságot,
a port, mely a szívedet szorítja,
és mindazt, mi aranynak látszik,
de amely valójában nem az.
Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
sűrű pelyheset,
hogy megóvjon, ha elvétenéd a repted,
és ha le is zuhansz,
ne essen bajod.
Íme hát a szárnyak, melyeket adni szeretnék neked,
de nem lehet,
mert csak te vagy, ki magadnak őket megteremtheted."

/Ornella Fiorini: Lányomnak/

Kádár Annamária MESEPSZICHOLÓGIÁját ajándékba kaptam azzal a kérdéssel, sőt némi félelemmel az ajándékozó hangjában, hogy van-e egyáltalán időm, energiám, türelmem olvasni. Hogyne lenne. Esténként mindenképpen. Ez a könyv pedig telitalálat a számomra. Függetlenül attól, hogy van-e gyerek a családban mindenkinek csak ajánlani tudom.

"Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, hogy semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat" - állította Einstein, akit az "évszázad emberének" választottak...

kezdi az előszóban a pszichológus szerző. 

Töretlen optimizmussal és mesékbe vetett hittel folytatja, ami nem egyenlő persze a tátott szájjal sült galambra várással. Tetszenek benne az idézetek, a hivatkozások legjava pedig elfogyasztásra buzdít. Hajrá!

Sün Vilmos

Némileg rugalmatlan vagyok még mindig. Előre úgy érzem, el van a napom kaszálva, ha Mózi korábban kel, nem hajlandó visszafeküdni, és én meg még annyira nagyon aludnék. Lassan csak belerázódok, hogy a program, amit 2 perccel korábban eltervezek az elkövetkező fél órára simán lehet teljesen máshogy, így jó ha van a tarsolyomban egy a), b) és ha nagyon kreatív vagyok egy c) verzió is. Ma reggel nem így volt. Semmi kedvem nem volt még elkezdeni a napot, de nincs kegyelem. Mózi kordában tart. Aztán ahogy kitörlöm a csipát a szememből, és 8 órára kimos a gép, eldobozolom a kinőtt ruhákat, átselejtezem az én fiókjaimat, leápoltam egy-két tűzoltásra váró kapcsolatomat a hálón, illetve 2 képes könyvön túl vagyunk, utána úrrá lesz rajtam a f@sza gyerek érzés, van kedvem főzni, piacra menni stb. És hogy valami kedvesen kreatív finomság is kerekedjen a kezem alatt körte sünit csináltunk ebéd utánra vilmoskörtéből és szőlőből: 

"Itt van az ősz, itt van újra, ...

... és itt van az Országboltja Szavazás is újra: http://www.orszagboltja.hu/szavazas/1232

A kérés ugyanaz, mint tavaly volt. Szavazzatok a lehető összes gépről, okos telefonról a Reflexshopra!!!

Köszönjük!

Debütált a család

Apraja-nagyja. A hétvége volt az első alkalom, hogy Mózi két éjszakára is távol volt anyjától-apjától, és a köztes időben sem látott bennünket. Már augusztus elején tudtuk, hogy elmegyünk szeptemberben proccoskodni kicsit a gyerek nélkül, de nem gondoltam volna, hogy amint közeledik a lefoglalt hétvége annál több kétely és bizonytalanság merül fel bennem, hogy jó ötlet volt-e ez. Azt hiszem, kár volt izgulni. A nagymamák remekül állták a sarat, megmutathatták, hogy nem csak egy-egy estére, éjszakára, délelőttre "képesek" felidézni a gyermektartás művészetét, hanem egy teljes hétvégére is. Biztató :). 

Mi is nagyon jót lazultunk, wellnesskedtünk, minden nap úsztam 2* is, Attila méregtelenített a szaunában, pinyóztunk, bicajoztunk-futottunk, és nekünk extra szolgáltatás TV-csatornát váltogatni az ágyból :). Reggeli után szombaton délig aludtam, sőt. Akkor már Attila keltett. A születésnapomra kapott egyik könyvet is sikerült átpörgetni az ujjaim között. Azért sokszor mondogattuk, hogy "mennyire élvezné ezt Mózi" vagy pl reggelinél elnézegetve egy 2gyerekes családot kicsit megkönnyebbülve szusszantam magamban, hogy jó ez így most, még akkor is ha hiányzik a csemete. Kívülről egyébként sokkal könnyebbnek tűnik gyerekkel az élet. Olyan lazán kezelte az anyuka is a helyzetet, nekem meg az tűnt fel, hogy a gyerekek már megreggeliztek, apuka is félig, de anyuka mint egy fecske mama még mindig röpködött az asztal és a svédasztal között, hozott, darabolt, etetett, kicserélt, mert nem jó a mustár, majonézre gondolt a kisfiú a virsli mellé, kakaót szeretne másik szívószállal, pisilni kell a kislánynak, nem éri fel elég jól az asztalt és különben meg mi az a plafonon, mi az a szellőző és mire való, miért nem lehet hangosan beszélni, miért mondja mindig apa, hogy pssszt, halkabban stb-stb :D. Aztán eljött a pont, amikor belül már gondolom elég volt, és megkapták a gyerekek az anyuka iPhone-ját, rajta valami izgi mesével. Egy csapásra csend lett, elcsitult a nyüzsi. Én ettem még egy croissant-t.

És mindeközben Mózi? Élvezte az életet, látszólag különösebb megrázkódtatás nélkül. Nem emlegetett, csak a rózsaszín papucsom láttán. Játszott a nagyszülőkkel, piacon volt, virágot hozott, evett-aludt. Vasárnap úgy értünk haza, hogy a délutáni szunyát húzta. Alig vártuk, hogy felkeljen, és lássuk, hogy reagál. Leginkább sehogy. Mintha zavarban lett volna, a kiságyból ránk sem akart nézni, csak mutogatott jobbra-balra meg magyarázott. Aztán Attila kinyalábolta, és egyből indult a délutáni menet. Semmi extra Nyanyázás, bújás stb :(. Délután kimentünk a Békás-tóhoz bicajjal, de elég hirtelenjében kellett távoznunk, mert erőszakos hisztibe kezdett, ütögetéssel, csipkedéssel. Csak kibújt a szög a zsákból... A héten nincs francia. Jót fog tenni nagyon hogy kicsit kettesben lehetünk. Gyűjtöttünk egy bukósisaknyi makkot, de még kell gesztenye is. Délelőtt azt kevergette Mózi a BILIBOban. De erről majd legközelebb.

Most csak linkekben szólok hozzátok :)

Büszkeségünk Attilapa:

http://debrecenbar.com/2012/09/13/a-kreativitas-meno-uzlet-debreceni-sikersztori/

Olvassátok!

Ezt mindenkinek látnia és olvasnia kell...

.... nemre, nyelvre, vallásra vagy politikai meggyőződésre való tekintet nélkül :D

http://haztartasigep.vatera.hu/konyhai_eszkoz/mikrohullamu_suto/whirlpool_gyartmanyu_mikrohullamu_suto_1633625807.html

A kommentekkel együtt a vicces. Mózi megdöbbenve néz, min kacagok hangosan sokadjára és folyamatosan :)

Megint olyan szerelmetes szép szeptember van, hogy csuda. Vasárnap gyanútlanul próbáltunk autóval átkelni az Oktogonnál, mikor is leállítottak minket, és elhömpölygött a NIKE félmaratoni tömeg az Andrássyn. Jaaaaaaj, úgy akartam én is egy tarka pontja lenni az áradatnak, de ez most annyira kiesett egyébként is a fejemből, hogy totálisan tudatában sem voltam, hogy ez ezen a szeptemberi hétvégén lesz. Valószínű az agyturkász okosok azt mondanák, hogy én nem is tudom élvezni a várandósságot, mert már most azon gondolkozom, és fejben azt logisztikázom, hogy két gyerek mellett hogyan oldható meg majd a futás télen, amikor későn világosodik, és hajnalban még a mutogatósok is alszanak a Nagyerdőn. Az meg hogy este a fürdetés (inkább esti etetés) után hova megyek futni a setétségben, passz. Marad a spinning a szomszédos teremben (már az órarendet is megnéztem), sőt Attilát is felkészítettem/készítem, hogy én már pedig el szeretnék járni spinningre vagy padon futni télen is. Pedig ez hülyeség. Mármint hogy ne élvezzem ezt az állapotot. Az örökös nyavalygás magamban, és olykor kihallatszódva bálnásodó testemből, hogy csak híííízok, és JAJJJ!!, ez sem annak szól, hogy ne élvezném. Ez csak műhiszti, mert mellette nem teszek komoly erőfeszítést, hogy ne így legyen. Majd viszi rólam a szoptatás. Ebbe kapaszkodok most, hogy valszeg ezért tartalékol ennyire a szervezetem, hogy a fenekem jó kis zsírjából finom CSUPA TEJ legyen a gyerek számára. Akkor meg nem megéri :)? Ráadásul most nem a testemből élek ;-). A francia nyelvvizsgára gyúrok, az a fontos. Utána lesz megint más.

Megmutatom, hogyan szoktunk 13 óra körül haza érni Mózival. Nekem délig tart az óra, ők addig játszótereznek vagy mikor mi, utána megyek érte anyáékhoz. Ebéd, majd iparkodunk haza, mert addigra álmos a fél 7-es kelés miatt (amit magának állított be, én nem keltem, sőt).

 A lufit próbálta felfújni az úton (úgy, hogy már fel volt, és be is volt kötve :)), majd szopogatta a végét. Aztán a kapuban vettem észre, hogy a Batthyány utcán beszunyált. Így jártunk a múltkor is, csak nem ugrik be, akkor mi lógott így a szájából.... Ezért a sok olvadozó mosolygó tekintet szemben az utcán. Azt már feldolgoztam, hogy nem nekem szól :).

Ezek csak telefonos, pizsamás pipi képek, idővel lesz jobb minőségű is.

Félidő

Tegnap voltunk UH-on, csak nem akartam róla a tegnapi posztban beszámolni, csak úgy mellékesen. Most már az én számomra is biztos, hogy nagyon fiú Mózi testvére, így bátran beleveszhetünk a fiú nevek tárházába. Magzat és anyuka is jól vannak - köszönik szépen. Megnyugodtam, hogy a hasam nem azért extra nagy, mert óriás fogja kirúgni a ház oldalát. Azt kell, hogy mondjam, formás egy emberke, mindig megnyugszom ilyenkor. Gyorsabban telik az idő sokkal, mint anno. A fáradság nem múlik. Nem adom fel továbbra sem a délutáni durmolásokat. Az is lehet, hogy a fél 12-es fekvés nem fér össze igazán a fél 6 körüli keléssel, és ezért vagyok dög, de akkor is nagyon szokatlan a számomra. Nincs mese, kevésbé bírom a strapát, olyan jó vízszintben lenni. Az emelgetésekkel óvatos vagyok, ha csak megoldható, akkor nem én veszem-teszem ki-be, fel-le, hanem Attila. Ez is olyan furcsa, hogy szólnom kell vagy csak állni tehetetlenül és nézni, hogy Attila pakolja jobbra-balra. A hasamban viszont olykor-olykor áramütés szerű rándulást érzek, ami nem annyira ismerős, így muszáj vagyok takaréklángon égni és inni a magnéziumot.

Ezek a külsőségek. És hogy belül mi van? Úgy érzem, hogy már sokkal ismerősebbek az anyai érzések, reakciók bennem, ezért természetesebbnek, néha közelibbnek, valódibbnak érzem az eseményt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a nap 24 órájából 20-at ezen legel az agyam, mint korábban, mégis úgy érzem jobban megy a kommunikáció fejben. Orvosilag szólva koponyavégű fekvésben helyezkedik el a bébi, és mint Mózit már most győzködöm őt is, hogy maradjon is ebben a pozícióban. Jobb és biztosabb mindenkinek :). Hiába mondják, hogy az utolsó félórában is megfordulhat még... én nem szeretném ezt ennyire a végére hagyni. Próbálom azt is szuggerálni, hogy itthon, normál módon (értsd: fájásokkal) indul a szülés, és nem úgy, mint Mózinál képzelegtem amerikai filmes in medias res becsapódással, Attila riasztással valahonnan, hogy ELFOLYT A MAGZATVÍZ!!!! Amit elképzel az agyam, azt elég jól bevonzza - úgy tűnik. Egyelőre ennyit tehetek magunkért a többi várandós formaságon túl. 

Mózi most a legjobb jó barátom :). Annyira cuki az utóbbi időben, annyira yofej és kezelhető és vicces, persze az is bejátszhat, hogy én kerültem át valami ZEN állapotba, és nagyon jól kijövünk egymással. Van türelmem hozzá, sok. Meg se kottyan bő 2 óra a játszótéren még fekete riasztású parlagfű invázió okozta folyamatos orrfújás mellett sem. Olyan jó látni, ahogy kezd játszani a gyerekekkel, és már nem csak mellettük szöszmötöl. Eddig max a sokkal kisebb dedek érdekelték vagy az érettebb korosztály, az idén iskolába vonuló 6-7 évesek. Valamelyik nyár-végi, legalább 2 hetet átugró találkozáson Kendével olyan aranyosak voltak, hogy az egymás mellett guruló sportkocsiból fogták egymás kezét.... Anyával (mármint az enyémmel) rendszeresen járnak délelőttönként a játszótérre, amíg én a francia tudásnak tágítom a teret a fejemben, hogy most délután jól esett hallani, hogy anyukák-gyerekek ismerik és imádják Mózit, és emlegetik, hogy pl. Mózi ne enne meg valamit :) ? Vagy amint megláttak engem, elkezdik keresni és kérdezni, hogy Mózi hol van? Nekem meg persze jó esetben ismerős a szokásos "homokos" társaság. Nem lehet úgy elvinni, még akkor sem, ha megtömöm indulás előtt, hogy ott ne nézné ki boci szemekkel valakinek a szájából, kezéből a kekszet, pogácsát, akármit. Én nem szeretek vinni semmit. Pontosabban szoktunk, mert ciki, ha felzabáljuk a többiek csemegéjét, de akkor sem értem, hogy miért kell egy gyereknek a játszótéren a csúszdán keksszel a kezében egyensúlyozni, vagy homokos pogácsával félkézzel libikókázni. Miért érzi mindenki kényszernek, hogy a játszótéren (is) etesse állandóan a gyereket valamivel? Mindegy mivel, de legyen a kezében valami. Úúúúútálom. Itthon is. Ha eszik, üljön az etetőszékben. És egyen reggelit, ebédet, vacsit és max ezek között valami szolidabbat. Na mindegy, erre most nem térek ki. 

Tegnap viszont borítékba került az első levágott tincs. Ledózeroltuk a haját. Most még inkább olyanok Attilával, mint 2 tojás. És mintha érezné ezt Mózi is. Napról-napra apásabb, puszilgatós, bújós, felkapaszkodós. Rettentő cuki. Nem tudom, lehet-e ezt még tovább fokozni :).

Hogy mire nem jó a youtube...?

Mózi bimm-bamm lázban ég :). Előbb-utóbb felmegyünk a Nagytemplom tornyába is megvizsgálni a harangot. Addig pedig egész délután hallgatjuk különféle városok, különböző templomainak harangjátékát, harangkavalkádját, itt-ott káoszát. Szerencsére vannak hosszabb videók is, így elindítjuk, és mintha itthon harangoznának a szobában közben játszani is tudunk. Ha kikapcsolom, az nyilván nem tetszik. Csak az a járható út, ha elfelejti... A háttérben most is ez szól, amíg pakolom a fel a fényképeket... Itt csak ízelítőül, a Picasán bőségesebb voltam.