Bárányfelhős borsóleves

Sündörögnek körülöttem folyamatosan a szentimrei nagyszülők emlékei. Akik nem nagyszülők, mert ez olyan hivatalos. Ők Nagyi és Nagyapa ❤️. 

Állandóan visszatérő képek, hangok, ízek, illatok, érzések kapkodnak fel a lábamnál vagy ülnek a vállamra, futnak utánam, ha szaladok előlük. Pedig csupa jók. Mind. De nekem nem volt dolgom eddig végleges emlékekkel :( . Azt sem tudom, hogy zsebre tehetőek-e. Méltó-e csak úgy eltenni, egy szimpla zsebbe, ahol viszont egyből kéznél vannak és folyamatos testközelben. Vagy illene hozzá teátrális csomagolás? Június 22 óta tolom őket magam elől, és tolom, hogy leírjam, mert leírva, kimondva csak eltolni lehet. Visszaadni pont úgy nem, hiába akarom.

Este könyvet olvastam, és eldönteni sem tudtam, hogy tetszik-e. Amikor ezen gondolkozom, amikor a filmekből is kiérzem a ‘játékot’, akkor az veszett fejsze nyele. Ennél a novellás kötetnél is olyan vékony a határ a tetszik/tetszik? oldal között. Az egész egy felázott, szétrancsírozott, majd megkövesedett földút, ami biciklivel nem járható egyenletesen, mert a kerék kisiklik a barázdákból. Ilyenek ebben a mondatok is. Az egyik felébreszt, elkezd bennem valamit, akarom, hogy jó legyen, tekerek, zötyögök...., egyensúlyozok..., de már a vége nem tetszik. Kibicsaklik és ‘too much’. Elhasaltunk.

Ezért toltam/tolom, hogy Nagyusról és Nagyapáról bármilyen szinten szóljak. Mert nincs meg hozzá a finomságom, az a pókfonálnyi tehetség, ami a lényeg, amivel úgy tudnám őket láttatni, amilyennek az én Nagyim-Nagyapám voltak.

Az biztos, hogy nyári meleg van. Ragad a petúnia bibéje, és két taktust csak azért is koppintok rajta mutatóujjal, mielőtt felérek a lépcsőn. Ha jobban megkocogtatnám a cipőm orrával  a terasz szegély első két csempéjét, végleg elválna a faltól. És levegősen konnnng a vakolat az odatámasztott kinti partvis alatt is. 

Nótaszó száll a konyhai kis rádióból, incselkedve megpördíti a borsóleves illatát - éppen érzem. Be sem kell lépnem a konyhába, látom, most Nagyi hangjával kapaszkodnak össze. Közösen szólnak. Mosolyogni kell tőle. Sőt. Kicsit kamaszosan kinevetni. Tudom, hogy fog üdvözölni Nagyi. Leves a tűzhelyen, ő kezéből épp eldobja a konyharuhát, amivel előbb a legyeket hesegette a pultról, vigyorogva megörül, széttárja a két karját, picit félre biccenti a fejét, és megölel vékony testével. A háta mögé kacsintok, és szurkolok: ez azzz! Bejött. Kezdenek felbukkani a borsó leves tetején a felhőszerű lágy sárga nokedlik. Megérkeztem. Itt kezdődik Nekem Szentimre. És a kettő között sok minden volt. 

Fogok írni, ha megint hosszan csend lesz bennem, és a templom déli harangozása igazán rezeg belül. Ha nem csak tudom, hogy a kerti csapnál óvatosan mossam meg az epret, mert Nagyapa méhei is onnan isznak, hanem tényleg a markomban lesz a csap műanyag karja... Hiányoznak. Ők így együtt. Így  mindennel együtt.

Elvitte a cica a nyelvemet

Egy oviban a dadus néni biztosan azzal csipkedné az arcomat, hogy miért nem hallja a hangomat mostanában. Talán elvitte a cica a nyelvemet? :)

Szimplán csak azt mondom, hogy ebben a nem embernek való, gatyarohasztó kánikulában kiizzadtam a grafomán hajlamomat is :). Valószínűleg. Most itt az enyülés, jött a szürkébb reggel, a lightosabb meló, és amíg generálódik a riport máris a sorok közé csapok.

Visszapörgettem, és a nyárból eddig egy szelfi sorozattal örvendeztettem meg magunkat, illetve 2db kétkerekű poszttal. Lola első tekerése videóval és egy régi emlékeket feltépő (:D) Tiszta-tó körbetekeréssel.

Erősen úgy tűnik, hogy ez a június két keréken közlekedik, mert volt itt még/lesz itt még más is.

A sulit gyorsan lekevertük, egyből toltak a fiúk egy Erzsébet tábort sulis társasággal programokkal, Lola pedig oviban volt. A tábori hét közepét még egy iskolára emlékeztető bizonyítványosztás tarkította, de utána maximálisan eldobtuk a gyeplőket: torna, angol óra, Szabi bácsi. Büszke vagyok a fiúkra, az elmúlt tanévre, amit végigvittünk online és offline is. Mózinál szépen nő a követelmény, egyre önállóbbak, és nagyon jól veszi az akadályokat. Rengeteget ért a felelősségtudata, javult a koncentrációja, nem maradt nyoma tanulással kapcsolatos hadakozásnak. Ha esetleg volt is, nem harapott mélyeket belém. A suli végére viszont gyakran panaszkodott fejfájásra, ami egyértelműen a stressz miatt van. Az utolsó utáni pillanatban is írtak még témazárót, már nekem is nagyon sok(k) volt. Most így július derekán, ha csak eszébe jut a negyedik osztály egyből az angol vizsgától fél :(. Próbálom nyugtatni, hogy addig még bőven van idő, ráadásul szisztematikusan készülnek rá a suliban, nem egyben tálalják fel az elefántot. Külön angolra is azért jár, hogy részeire tudjuk/tudják cincálni az - elsőre emészthetetlennek tűnő - állatot, és ne rémítse el az, hogy MOST éppen nem menne még a negyedikes anyag, de addig egy éve van. És ez az egy év rengeteg fejlődésnek ad teret. Amit csak el tud képzelni. Az viszont biztos, hogy ez az első vizsga az életében, még akkor is ha csak sulin belül. Ügyes lesz. 

Az iskolai első éve neki elég nagy törés volt önbizalom terén. Akkor torpant meg benne az a lendület, hogy nem ismer lehetetlent, és hogy elhiszi magáról, hogy bármire képes. Ezt nagyon rossz volt kívülről is megélni, azóta is dolgozunk ezen, most már külső segítséggel is, hogy visszahozzuk az önmagába vetet hitét, mert addig mi hiába próbáljuk a fészek szélőről lökdösni kifelé, csak a félelmetes rettegést és zuhanást látja :(. Menet közben azért az is szépen kirajzolódott a szemem előtt, hogy mi nagyon erősen össze vagyunk húrozva. És hiába mondom, hogy higgyen magában, ha én pont úgy nem tudok hinni magamban :(. Szóval párhuzamosan rajtam is folyik a munka, csak mással. Ez Mózinak is segítség, hogy ne érezze úgy, hogy ő már megint nem jó valamiben, hogy neki megint kell valahova járni. Különben meg mindig mondom neki, hogy csak akkor kell járnia, ha úgy érzi, hogy valahol megrekedt, ha érzi, hogy akadályba ütközött, ha nem tud úgy haladni, ahogy szeretne. Végül is miről szól az élet ha nem erről a folyamatos csiszolódásról, kopásról, rekonstrukcióról és face-liftingről, upgradelésről. Szóval előttünk az élet.

Lócika is kézhez kapta az első bizit, ügyes volt Ő is nagyon. Szöveges értékelést kapnak még ilyenkor, és ő nem nagyon tud a sorok között olvasni, így kicsit elkámpicsorodva jött ki, ahhoz képest, hogy azt vártam fülig fog érni a szája. Itthon nyugtattam meg, hogy ennél jobb értékelést más sem kapott, sőt nem is tudtak volna adni, mert nagyon ügyes volt. Itt kezdett fellélegezni. Egyébként év végére ő eléggé beleunt ebbe a maximalizmusba hál' Istennek. Az egyedüli, amit gyakorolni fogunk az az olvasás.

Lola és az ovi az aranyélet kategória. Nagy árnyas fás udvaron pocoltak pokrócokon, homokozóban, új rollerekkel, bicajokkal leredőnyözött szobákban aludtak ventilátorok mellett, volt hogy fagyiztak, bábszínház vert sátrat az udvarra. Amíg csak el lehet dugni az óvoda falai közé, nem vesszük ki innen. Az fix. 

Az Erzsébet tábor után volt egy pár nap szusszanás, viszont utána élete első kerótúrájára készült Mózi a Bükkbe. Onnan jött a füles, hogy Éva néni, akihez régen tornázni járt emlékezett rá, hogy Mózi mondta, őt csak a biciklizés érdekli. Akkor említette, hogy szokott lenni tábor negyedikeseknek kb. Így keveredtünk utolsóként a Bringás Vándor csapatába. Talán egy iskolából, két osztályból fel is töltötték a létszámot, Mózi volt a legkisebb és legfiatalabb a csapatban. Amikor megtudtam, hogy ez egy iskolából szerveződött, akkor volt bennem egy pici félsz, hogy vajon mennyire fog tudni beilleszkedni ilyen rövid idő alatt Mózi egy kb kész társaságba, ahol a lányok vannak többségben (bár ez nem szokott gondot okozni, sőt), és a fiúk vele együtt pont páratlanul lesznek. Még szerencse, hogy az egyik kis fiú az első nap után feladta, így nem volt gond. Abban is biztos voltam, hogy ha lesz férfi tanár vagy túravezető, akkor Mózi inkább oda fog csapódni. Nem lőttem nagyon mellé :). Egy fiatal srác ment a 2 női tanár mellett, és nagy cimbik lettek. A végén külön kihagsúlyozták, hogy Benire különösen büszkék, mert ő volt a legkisebb, és milyen ügyesen végig gyűrte a 150 km-t. Az első nap esőben földúton hegymenettel kezdtek, ami elég elrettentő volt. Sokan estek, volt hogy mindenkinek tolni kellett a kerót. 3. nap volt egy 50 kmes szakasz, ami le a kalappal, de izomláz nélkül kipipálásra került, pedig soha sehol nem tekert ennyit Mózi. Annyira büszke vagyok rá. És Ő is magára, ami még fontosabb. 

Minden napra jutott program: pólót batikoltak, íjászkodtak, jurtában is aludtak, üvegművesnél voltak, erdésszel találkoztak, cseppkő barlangot kémleltek, szóval eseménydús hét volt gyaloglábas túrázással együtt. Attila vitte fel a kerót Bükkszentkeresztre, de Mózi vonattal ment a többiekkel, hogy tudjon ismerkedni, én pedig Jósvafő-Aggtelek vasútállomáson cserkésztem be kipurcanva. Olyan jó, hogy pakoltak fel képeket a zárt csoportba, így mentettem le, hogy megőrízzek párat erről a páratlan hétről (szivecske szivecske hátán).

Kráter-tó - Nagyhegyes

Rákészülés Apával

Bemelegítés túra előtt Anyával

ilyen jurtábal is aludtak

Ilyen egy büszke biciklitúrázó (<3)

batikolás

KÉZ :))) - batikolás eredménye

Oklevéllel a túra végén

Aggtelek-Jósvafő állomás - itt a vége, fuss el véle

Folyt. köv, és remélem, nem kell ennyit várnunk a következő posztig.