2017. július 31., hétfő

A júliusnak annyi...

Háziorvosnál ülök orvosi igazolásért (hál 'Istennek van légkondi, bár az asszisztens elég kétségbeesett ábrázattal el akart tántorítani, hogy nézzem meg, KETTEN is vannak előttem, és nekem EKG-től kezdve még pisilnem is kell majd. ??? háromnegyed háromkor ez elég nagy kihívásnak tűnik úgy, hogy hatig van rendelés :))...), és szabadon eljárt a kezem, végre előkotorta a telefont, hogy nyomott hagyjak magunkról. Sok minden van fejben, töredéke nem fog felszínre kerülni, de az pont elég hír,

Bendegúz az legifjabb kis császár
... és természetesen Dóri úgy néz ki másfél nappal a szülés után, mintha
statisztának ugrott volna be szülni valaki helyett, aztán egyelőre ott ragadt ;-)
hogy megszületett Bendegúz, Dóriék kisfia, így teljes az unokákból álló vizilabda csapat. Gondoltam, hogy beszámolok a fiúk úszás oktatásáról/tanulásáról/lelkesedésérről. Lassan két éve, hogy elkezdtük Mózival Tibi bácsi óráit látogatni, és egy hónapnyi lelkesedés után (heti két alkalom), jött egy mélypont, majd még lelkesítő beszéddel mesterségesen fenntartott kb kéthétnyi részvétel után kategórikusan kijelentette Mózi, hogy soha többet nem akar menni, mert nagyon hideg a víz és fázik, illetve az orrába ment... Annyira hárított, én meg abszolút nem éreztem, h bármiről lemaradna és erőltetnünk kellene tompítva ezzel esetleg a későbbi lelkesedését, hogy abbahagytuk. Én akkor Lolával a hasamban október végén már annyira nem bántam. Azóta is ellenállásba ütköztünk ha neki futottunk a témának, át is tértünk Lóci fűtésére, hogy hátha kedvet kapnak közösen. BINGÓ!!! Egy hetet lezörgettünk, és annyira élvezem a lelkesedésüket. Minden alkalommal, amikor átperdülünk az Aquaticum forgóajtaján hazafelé jövet, felsóhajtanak, hogy de jó lenne ha még csak most jönnénk, illetve hogy holnap is jövünk e. 

Mózi egyértelműen azért bátrabb, mert már leér a lába, Lóci meg ettől függetlenül is stramm legény ;). Mózi ott tart, hogy már a mellúszás levegővételét gyakorolják, Lóci meg bátran siklik a Tibi bácsi ölébe be a mélybe, majd vissza. Az hogy a fejüket betegyék, lebukjanak nem volt problémás, ennyire szokva voltak a vízhez. Otthon eszkábálok majd fel képeket is.

úszás után mindig csemege
 (Lola itt még elég robbantott mazsola
az egyhetes betegség után)
UPDATE: 
  • Javítottam a helyesírási vagy inkább elgépelési hibákon.
  • legszembetűnőbb szóismétlés a 'lelkesedés' szó, de ez most így marad...
  • csatoltam képeket
  • Tényleg fél 5-re végeztem az orvosnál, pedig csak ketten voltak előttem... 
  • Egy kis mellékes murphy... Az EKG papír pont nálam/közben fogyott el, és a helyettesítő asszisztens nem tudta egyből hova kell nyúlni, szaladt fűhöz-fához, addig én ott pislogtam félpuckosan a légkondi alatt. Majd fújtatva, bűnbánóan visszatért, és a kezdő pénztárosok gépszalag cserélésének ügyetlen mozdulatával próbálta belezörgetni a tekercset a résbe. Valamelyikbe. Nyomogatott hozzá pár pittyógó hangot, aztán egy-két ON/OFF, de semmi. Félszegen kérdeztem a "piócákkal" a mellem alatt és a négy csipesszel a végtagjaimon, hogy tudok esetleg segíteni...? Végül felkászálódtam, mint egy újjászülető robot, és befűztem a masinát :D. 

Egyébként le a kalappal a néni előtt, mert elég jól állta a sarat a két rendelő és a receptírás, igazolások, papírkeresés-és majdnem befűzés között. Kérte az elnézést is tőlem. Pedig én nem vagyok egy hepciáskodó beteg/várakozó. Mindenben hosszas kezdeti birkatürelmem és empátiám  és őszinte kedvességem van, de kibillenthető pöccre....

2017. július 14., péntek

Te melyik fajta vagy?

Te melyik selejtező típusba tartozol. Úgy Isten igazán...

a) szőrös szívű racionális - Abszolút nincs feles motyó(m) otthon, tényleg csak az aktuális, az éppen szükséges minimális és/vagy picit több.

b) gyűjtögetek, de egy alapos selejtezés alkalmával a felesleget* ki tudom górálni

c) évek alapos munkájával sok-sok "ez még valamire jó lesz" hasznosat ;-) eltároltam, nehezen válok meg tőle, mert nem szemét - Sok-sok újabb tároló alkalmatosság jelzi, merre járok a lakásban.

d) gyűjtögető kis mókus vagyok, mert nincs szívem kidobni, ami másnak még jól jöhet vagy új életet kezdhet - VISZONT más családtagnál, rokonnál, ismerősnél éles látásom van, kegyetlenül tudnám nyírni a felesleget ;-)

e) mi az hogy selejtezés...?

* a számomra, saját mércém szerint ítélt felesleg

Ezt kérdeztem magamtól folyamatosan, miközben pakoltam a "műhelyben"... ;-)

2017. július 13., csütörtök

A hullámfürdő 5 perc múlva üzemel...

Ugyanaz a néni mondja be a nagyerdei strandon, ugyanazon a hangon, aki 32 éve is. Tegnap hallottuk a Stadion oldalában... - nem akartam elhinni :)))

Szokott pofán nyalni Benneteket az a megnyugtató hullám, hogy épp most, épp jó helyen vagytok, épp azt csináljátok, ami Nektek jó? Én éppen pont ezt érzem, amikor bütykölök, varrok. Szülinapomra kaptam egy varrógépet. Sőt. A varrógépet kaptam meg. Fény van a szobában, és most, hogy Lola elaludt odatelepedtem az asztalhoz, hogy ismerkedjünk. A széket még magam alá sem húztam, amikor azt éreztem, hogy ez lenne az egyetlen dolog, amit magammal vinnék egy lakatlan szigetre. Nyilván végig sem ért a gondolat bennem, mire beférkőzött a racionalitás, hogy nem ennek venném a legnagyobb hasznát, vagy minimum el kellene végeznem előtte egy Mac Gyver tanfolyamot, hogy ebből ehetőt, ihatót is tudjak facsarni, és harcba szálljak a bennszülöttekkel - ha szükséges, és nem kenyerezhetem le őket pár aktuális divat szerint varrt fűszoknyával. Szóval ez kikezdhetetlen szerelemnek tűnik, és nem tudom, honnan hozom. Sokszor beugrik a Széchenyi utca pincéje, asztalos kis műhelye, ahol apa farigcsálta, esztergálta Juditkának az emeletes ágyat, nekem a galériát, és én mentem vele ráspolyozni. Hulladék fába mintáztam különböző alakzatú reszelést, szögeltem, forgácsot szedtem, figyeltem. Mózit érzem még picit ilyennek. Nem nagyon tud elmélyülni legózásban, viszont imád szerelni, barkácsolni, öntözőberendezést rittyenteni pár felújításból kimaradt gégecsőből és valami műanyag lefolyó alkatrészből. De mindig alkot valami turpisságot. Kis széket szögel magának a kertben, tegnap pedig életében először kezébe adtam a fűrészt. Picit tartottam tőle, hogy az elején kibicsaklik a fűrész, de frászt... Akkora boldogság volt, hogy azt mondta, ő favágó szeretne lenni, és a favágásért cserébe a királytól rengeteg aranyat kapna :D. Tanulom, fejlesztem, ellesem tőle az imagináció képességét. Miután tegnap beszálltunk a Nagyerdőn a kocsiba, és méretre vágtuk a maki lámpa tartóoszlopát (és a bagolyét) behunyta a szemét, hogy ő most arra gondol, hogy van egy saját fűrésze.... És tényleg láttam az agyában azt a fantasztikus erőt, amivel rajzolja a képernyőre magát saját fűrésszel a kezébe, ahogy fát vág/nyiszál. Egyszerűen nem tudok neki nem venni egy saját kis szerszámot, annyira látom, tapintom a boldogságát. 

2017. július 7., péntek

Egy Campus-ozós képet kerestem vissza a napokban a blogban, és lassan ment... Több posztba is beleolvastam, és hát a szívem szakad meg. Mármint, hogy így nőnek a gyerekek, hogy lassan kinövöm a kisgyermekes GYES-es anyuka képét, hogy annyira jó, hogy írtam ezeket, és megvannak képek, beszólások, benyomások, viszont nagyon megfogyatkoztak. Lola már annyira lazán nő velük, hogy bár ledöbbenek, hogy mennyire értő, de még nem beszélő lény, aki jár, fut, visít, kooperál, utánoz, és annyira lány a két fiú után, hogy nagyon. Nem mondom azt, hogy az ő fejlődését nem követem, vagy nem örülök a lépcsőfokoknak, mérföldköveknek, de olyan természetesen jönnek, annyira nincs körülöttem sorvezető, hogy mit mikor kellene tudnia, hogy nem akarom saját magát sem leköröztetni magával, hanem minden jön, ha jönnie kell. A szoptatással és a velünk alvással is így voltam. Tudtam, hogy nem fog így maradni, és minimalizálva a fáradságomat nem is pörögtem rá az ügyre. Most júni közepétől a szoptatást kezdtem tudatosan visszaszorítani, mert a napi és éjszakai 4-4 adagot/megszokást már én sokalltam. Még akkor is ha soha többet nem fogok szoptatni. Apránként tudatosan iktattam ki a nap közbeniket, hogy elég a reggel és este, majd kikopik az éjszakai is. Most ott tartunk, hogy este sem kéri, a reggelt is elhagytuk rögtön ébredés utáni reggelizéssel kiváltva, és egyelőre egyetlen éjszakai maradt. Hogy ettől-e vagy sem, elkezdtem látni hirtelen a fényt az alagút végén. Hogy semmi nem örök, de legalább forgandó. Egyre közelebb kerülök magamhoz, ami néha megijeszt, mert a fiúk is annyira önállósodnak, hogy sok helyen kopik a szerepem. Ami természetes, és nem akarom visszatartani a folyamatot, sőt. Érzem is, hogy erre most nekem hatalmas szükségem van, hogy visszatérjek fejben is saját magamhoz. Akarva és akaratlanul tudok nagyon alázatosan viselkedni a gyerekek kedvéért. Pontosabban annyira, amennyire a saját mércém szerint szükségük van, és amit végső soron nem is alázatnak élek meg, hanem zsigerből szorítom magam háttérbe. És mivel tudom, hogy ez nem örök, nem is sajnálom. Alapozok nekik, láthatatlan pufi fóliával tekerem őket körbe, hogy a lehető legrugalmasabban tudjanak reagálni majd a külvilágra. Hiszek a sok-sok befektetett energiába, hiszem, hogy ettől sem elkényeztetettek nem lesznek, sem anyámasszony katonái. A teret, a szabadságot és a választás lehetőségét egy bizonyos szintig meghagyom körülöttük, az idő előrehaladtával egyre tágítva. Hiszek rettenetesen a mesélt, eljátszott, kitalált mese erejében és a szabad játékban. Sőt, talán ebben hiszek a legjobban a látott minta mellett. Aztán hogy kamaszkor körül magamban, illetve az alapozásban bízva mennyire tudom majd elereszteni őket, később derül ki. Nem sok mindenben vagyok annyira eltökélt és határozott és magabiztos, mint a gyereknevelésben és a gyerekeimben. Egyetlen közeli vagy távol ismerőst családot, vállalkozó/dolgozó és/vagy "ős"anyát sem érzek ügyesebbnek, követendőbbnek, sőt. És erre most döbbenek rá. Hogy 7 éve tudom, hogy én ebben jó leszek, jó vagyok, mert maximálisan az akarok lenni. Nekem ez egy olyan kőkemény hivatás, és nem mellékállás, hanem egyelőre minden más egyéb mellékes ehhez képest. Ha ciki ezt bevallani, ha nem. Tényleg úgy érzem, hogy 50-60 év múlva is végig nézve majd az életemen minden egyéb annyira el fog törpülni a gyerekek (és család) mellett. Ééés itt most ne azt érezzétek, hogy csak ennyi az életcél. Sőt. Nálam ez kiindulási alap. Ha ez normálisan működik, csak akkor tudok rápakolni érdemben. Ha minden lépcsőfokon beleadom a maximumot. 
Ez most csak egy hirtelen kibuggyanás volt, mert a víztoronynál nagyon kipihentem magam :). Meg úgy és egyáltalán. Az elmúlt egy hónapban ez a pihenés jól ment, muszáj volt, tudatos volt, nem bántam meg, kellett. Futni is elmentünk a fiúkkal párszor, sőt régi torna videó is előkerült, cardio ellipszis is becsúszott. A Campus után, és egy édeskettes hétvége után remélem kitehetem magamra, magamnak a WELLCOME HOME feliratot ;-)z

2017. július 6., csütörtök

A KARE Design pedig elbújhat mögöttem

:))

Volt egy lámpa, szépreményű. Képzeletben elsőrendű.

Amíg nem költöztünk el, és nem volt terítéken lakber. projekt, kezembe akadt egy magazin, amiben lámpák voltak különféle stílusban. Itt akadt meg a szemem egy-két stílusos varrott gyerek lámpán. Rettenetesen megtetszett az ötlet, mert addig ez fel sem merült bennem, hogy akár én is varrhatok. Akár... Nem tudtam még, hogyan és mikor, csak hogy a gyerekeknek (vagy az unokáknak) varrok valamilyeNt.

Tavaly aztán elköltöztünk, és továbbra sem volt élesebb képem a leendő lámpáról, csak hogy a gyerekek szobájába ÉN varrom. Nyilván nem csillárt, és szerencsésebbnek érzem gyerek esetén a falra rögzített falikart, mint az éjjeliszekrényen, kis asztalon elhelyezett világítást. A villanyszerelőnek akkor böktem kettőt a falra, hogy itt és itt hagyja ki a helyet, a LEHETŐSÉGET, mert bizony azt ÉN fogom oda VARRNI :)). Majd. Amikor megszáll az ihlet. Az ő tanácsára nem vezettünk bele 220-at, mert bár egyik gyerek sem pitiszkált bele soha, én is nyugodtabb vagyok, ha kevesebb a veszélyforrás körülöttük. 

Attila minden egyes alkalommal, ahogy haladt a felújítást rákérdezett, hogy állok, mert nem akarja nézni azt a 1,5 cm átmérőjű lyukat a falon a gyerek szobájában... 

Van sok közös vonás bennünk Attilával, és van sok 'válóokra' hajazó. Ez az egyik. Ő robotpilóta módjára a folyamat maximális végeredményre, kipipálására koncentrál, és nem tűr halasztást egyetlen félrehajló fűszálban sem. Legyen jó, legyen tökéletes de inkább legyen befejezett. Az ő erejét szívja, figyelmét szétforgácsolja a befejezetlen ügy, ezzel szemben, én az ilyenek mellett, ilyen "főbenjáró bűnökkel" együtt is vígan tudok, tudnék maximális életet élni, és ha eljön az ideje (és eddig mindennek el is jött vagy el is fog), akkor apránként alakítom, befejezem. Mint ezt a lámpát. 

Sokszor eszembe jutott, lépésenként bontakozott a képe, hogy egyáltalán mije lesz varrva, mije lesz esetleg papírmaséból, hogyan lesz a falhoz rögzítve, állat lesz-e vagy nonfiguratív lófitty. Eltelt egy év. Sokadik nyomasztó kérdésre, hogy lesz e bármi is a lámpából, eleresztettem haragosan a gondolatát, hogy leszarom, így nincs kedvem hozzá, jöjjön a villanyszerelő, és a kültéri lámpák szerelésével együtt hányjon a falra két valami bóti fényforrást... Persze ez sem lett volna egyszerűbb menet, de Lócika észrevétlenül megszülte a fejemben a problémát. Illetve a midsummer costum project (majd erről s bővebben) öntött belém annyi önbizalmat, hogy úgy érezzem, letörlöm a táblát, amit lámpaügyben már Attlával ketten rátaknyoltunk, és tisztalappal, pusztán a Lóci és az alkotás öröméért összehozom. 

Egyik reggel azt mondta Lócika (nem rémlik az előzmény és a körítés), hogy ő egy olyan makit (nem sushit, hanem lemurt) szeretne egyszer (nem feltétlenül tőlem, és nem lámpában, csak úgy általánosságban), amelyiknek banán van a kezében. És itt jött a HEURÉKA érzés!!! Ilyen lesz A lámpa. Egy faág lesz a falra erősítve, és egy farkincájával lefelé csüngő makit varrok, ami banánt tart a kezében félig meghámozva, és a banánba vezetem a vezetéket és a G4-es izzó a banán végéből fog kikandikálva világítani  - A KARE Design pedig lehúzhatja a rolót :))). Tervezésben jó vagyok, és azt kell mondjam, érnek kellemes meglepetések megvalósítást illetően is. Így hát nekiláttam, amíg Lola szunyált.

1. Elkezdtem rajzolni. Én... Hogy kb lássam magam előtt, mi vár rám. Mivel a rajzolás nem erősségem (de gyanítom azt is meg tudnám tanulni, ha vezetést így összehoztam) tényleg csak egy csüngő test formájú állatot vázoltam a papírra kezében egy banánnal :).

2. Olyan régóta szeretnék totál a nulláról figura szabásmintát tervezni. Hogy nem valahol levadászok hasonlót és átalakítom, hanem én, csakis én csinálom. Letelepedtem az asztalhoz / mellé, és megpróbáltam átlátni, hogyan is fogok hozzá. Nem csaptam fel a laptopot szabásminták után kószálva, csak egy lemur félprofilt nyitottam. Hamar rájöttem, hogy nem látok térben annyira jól még, mint amennyire Beethoven hallott jól belülről. Viszont begyűrűzött hamar az a pont, amikor már tök mindegy hogy és miből, de azonnal össze akarom hozni a dolgot, a dolog lebutított modell mását. Látni, mert ha leteszem és abbahagyom, akkor nem tudom felvenni a fonalat még egyszer ilyen jól.
3. Gyorsan leszaladtam a fiúk szikkadó házi só-liszt gyurmájáért, hogy szobrászkodok egy gyors maki fejet. Hogy mennyire lett hirtelen arányos és hasonló - mindegy. Tetszett, így azt mondtam, ez lesz a feje, erre, ehhez kell szabásmintát gyártani. Nem tudom, hogyan zajlik ez komolyban. A számítógép  és tervezőprogram segítsége nélkül, én viszont olyan jól rágombostűzögettem a kritikus pontokon a fejre az anyagot, majd azok mentén kivágtam, aztán finomítottam három "lögybölésen" át, majd megvarrtam a próba anyagból egyszer, utána kézzel az eredeti anyagból tovább csiszolva a szabásmintát, majd varrógéppel ÉS kézzel élesben :D.

Közben felkelt a délutáni szunyából Lola, mentem az oviba a fiúkért, így a testet és végtagokat éjszaka kezdtem el. Annyira örültem neki, hogy amit elképzeltem kb meg is tudtam rajzolni, varrni.

4. Fejben erősen bekábeleztem a maki testét, és ahol a vezeték fog kanyarogni benne, ott nem varrtam össze. Most ott áll a Maki (mostantól egyértelműen nagy M betűs Maki), hogy a posta meghozta a biztonsági szemet is hozzá, amit az első nekifekvő napon megrendeltem, hogy mire odaérek kéznél legyen.

5. Kész a meghámozott banán, amit arányában direkt nagyobbra terveztem.

6. AMI MÉG HÁTRA VAN - még bele kell varrnom a markába, karjába, rögzítenem a hiányzó végtagokat, alkalmas fa dorongot keresni, amiről farokkal kapaszkodva lefelé fog csüngni, sőt fejen állni, így egy pici polcnyi alátámasztásra is szükség van. Azt kell még kiötölnöm, erre hogyan és mivel rögzítem a fejet, hogy ha nagyon kell, akkor én szét tudjam szedni, de Lócinak eszébe ne jusson leszeretgetni a falról. A villanyszerelővel összedolgozva bejelölte, hogy egy gyufásdoboznyi helyet faragja, faragtassak a faág vagy polc belsejébe, hogy ő oda tudjon tenni valami villamossági kütyüt. A polcot úgy szeretném a falhoz fogatni, hogy ne a gyorsabb, de csúnyább megoldás nyerjen, vagyis egy derékszög polctartó fém pöcökkel odafogatom, hanem mint a lengő polcok, aminek külön kell a konzolját a falra csavarozni, és ráhúzni a polcot. BUMM.

Minden lépését imádom, és hogy Lócika felismerte az állatot már félkarúan, fél lábúan . Megszorongatta, alig tudtam kifejteni a fércelt tagokat a karjai közül :)...

A kapcsoló a falban van vezetve, csak az ágyuk között félúton van egy dupla billentyűs kapcsoló, mert a Mózi feje fölé is készül lámpa. Azt egyszerűbbnek remélem, ő a bagoly mániás, neki az készül.