Először nem is akartam nagyon itt megnyilatkozni, de miért ne. Nekem is lehet a hangulatom mélyen/mélyebben még akkor is ha nincs rá okom. Amikor az élet nagy kérdései kavarnak vihart a bilimben belül. Hogy ott vagyok-e, ahol lenni akartam, hogy az vagyok-e, ami lenni akartam. Tudom-e egyáltalán hol és mi akartam lenni 🤔. Rég éreztem magam ennyire halmozottan hátrányos helyzetűnek, hogy akármihez nyúlok az nem lesz arany. Hogy jobb ha nem kezdek semmibe. Frusztrál a tenisz, hogy hiába értem és tudom elmondani, mit kellene csinálni, képtelen vagyok úgy rendezni a tagjaimat, koordinálni a mozgásomat, h az teniszes legyen. Nem bírom a futást, mert épp csak 6 perc alá tudom vinni a km-eket, nem bírok huzamos ideig olvasni/bármit csinálni mert a fókuszom olyan, mint egy kifeszített membránra öntött maréknyi golyó, pattog össze-vissza. Egyszerre érzem magam öregnek, csúnyának, puhának, kövérnek, elesettnek, butának, alkalmatlannak bármire. Remélem, ez vmi átmeneti cucc, és legalább magam ismerésében nem vagyok tudatlan, és jól leszek megint, és csak annyi van, hogy térdig járok az ‘életközepi válságban’.
Képem nincs ehhez a poszthoz, talán nem is lesz feltűnő és clickbait, megbúvik itt a többi között, h emlékezzem majd, ilyen is van.
