Mózi, és pakol

A kezem rövid, leülni, letérdelni pedig ebből a pozícióból csak kemény munka árán tudok. Végtére csak sikerült 1:13 másodperc alatt.

Hatalmas segítség vagyok porszívózás közben (is). Eddig toltam a műszert anya után vagy szorítottam a zsinórt. Most pedig rájöttem, hogy ha bekapom a porszívó gombját működés közben nagyszerűen zümmög a számban. Próbáljátok ki Ti is!

Hangbújócska zenebölcsi

Őszi alternatív program keretében zene bölcsiben (Ringató, Kerekítő stb) voltunk Adrival és Zsófival a héten. Mi voltunk a legkisebbek. Mármint Mózi és Zsófi. Végre nem én :). Egész jól reagálták le a gyerekek a műsort. A furulyát, a gitárt, dorombot, csörgő-zörgő játékokat, menetelő anyukákat, törökülő apukát (nem saját :)). Csak kell ez a gyerek bazár nekik. Hadd szokják, hogy küzdeni kell a játékokért és az életben maradásért.

Most viszont az egész gyerek merő takony. Gusztustalanság számba szívom a sok váladékot porszívóval az orrából és közben visít a lábam között-hónom alatt. Viszont olyan cukorság ilyen elesetten, ahogy a száján veszi a levegőt és szörcsög... Remélem, láz és hőemelkedés nélkül vészeljük át az eseményt, mert semmit nem akarok a fenekébe dugni.

Parazsat evő Paripa

Túúúdom, tudom, hogy még kicsit korai, de most nem bazírozhatok arra, hogy majd december közepén kezdek el fúrni-faragni karácsonyra. Az alkotókedv virul bennem, így ami mostanában elkészül, azt már csak a fa alatt látjuk viszont. Meg itt az oldalon ;-)

Mózinak készült a Paripa. Még nem fog vele egyből nyargalászni, de ami késik nem múlik. Így néz ki:

Sajnos itt is 24 órából áll egy nap, így azt nem osztom meg, hogy miből kellett lecsípni az időt :)

Esti mese helyett néhány videó szösszenet

.... mert megígértük.

Apró örömökből áll az élet :D

Sajnos nem sikerült a legjobb performanszát elkapni Mózinak, ez csak töredéke. Amikor nagyon hosszan belemerül, akkor az alsó lyukon folyik a nyála...

Ez még egy gyönge lábú őzike próbálkozása. Azóta egyre biztosabb a talaj a talpa alatt

Mózi olyan, mint egy csőtörés

Először azt akartam írni, hogy árvíz. De ott még nem tartunk. Nem tombol egyelőre. Csak szépen gondosan és alaposan szivárogva terjed. Hol vannak azok az unalmas napok, amikor letettem A pontba, és fél nap múlva is A pontban volt mozdulatlanul, max pislogva, vigyorogva? Májusban aztán kőkeményen szurkoltam, hogy hátról hasra vágja magát. Segíteni nem akartam, de már a számat harapdáltam annyira kicsi híja volt. Pár napra rá, sikerre vitte a projektet. Büszkén dagadt a mellkasom, hogy már sok-sok másodpercre bírja tartani magát alkaron és kinyomva is :). Forogva aztán bebarangolta a lakást. Megtisztítottam a terepet, de tényleg elég volt a felszínt lehámozni. Nyáron aztán elkezdett fókázni, és elérte az alsó polcokat. Ma pedig arra jöttem be, hogy tintás a szája.... Lekapirgálta a tollat a kanapéról, mert állva ezeket is eléri már. Olyan elégedetten vigyorog mikor felkapaszkodik, és remegő lábbal tartja magát. Holnap pakolok majd fel videót is. Becsszó.

9. hónap

Pont annyit voltam már kint, mint bent. Küldök majd nektek videót is, mert furulyázok ám. És a hónap nagy eseménye volt, hogy felkapaszkodva állok (és utána dűlök-borulok).

Az ablak felújítás után igazi nagy, minden porcicát és elefántot megmozgató, felszippantó, selejtező takarítást csaptunk. Kezd a helyzet úgy kinézni, mint a sütemény sütős recept. A vasalás 1 ing/2 óra gyorsasággal zajlik, mert Mózi imád a ruhaszárító és a vasalódeszka alatt feküdni hanyatt. Én is kipróbáltam, mit lát és mit szeret rajta ennyire, tényleg jó :). Főleg a vasalás, mert akkor még mozognak is a színes ruhák. Csak éppen, ha megkaparintja az ingek mandzsettáját, akkor tömi bele a szájába, és gyűrkölészi, gyömöszöli. Így vagy folyamatosan mozgok a vasalódeszkával, vagy a leomló részeket közben felfogom. Ha ezt megunja, bebújik a sarokba akvárium levegőztető zsinórt szopogatni, amit sajna nem lehet kihúzni, eltávolítani. Dobtam már a tápegységre egy dísz párnát, de ez nem akadály, csak időnyerő mozdulat. Ekkor lépek közbe, és elhelyezem a szőnyeg közepén valamilyen rég nem látott játékkal vagy gyerekbiztos egyéb használati tárggyal. Ha izgalmasat találtam, akkor van megint 10 perc szünet (ha nem, akkor csak 2). Megint jön a deszka alá mozizni és cincálni. Eltávolítom. Akkor feláll valahol, de leülni nem tud. Jó esetben reflex zónán belül van, így amikor borul, eldobom a vasalót, és még koppanás előtt elkapom. Van, hogy nem sikerül, és mint egy kisebb fajta lisztes zsák eldől vele a világ, és így tovább. Ez még mindig nem annyira groteszk, mint nővéremnél a három fiú. Na az aztán a fekete pálya. Tegnap részesültem belőle egy pár órára. A legviccesebb (már ezt sokszor csak kemény idegzettel és jókora humorral lehet kibírni), mikor a legidősebb - még óvodás - Regő összepisilte a WC-t úgy kb ember magasságig. Nem véletlenül kifröcskölt, hanem mint a kertben egy tekergő slaggal amerre fordult (mert persze fordult is), fel-le gondosan. A középső kicsi, meg nem rég lett szobatiszta, így ez a téma még különösen reflektorfényben áll nála.  Az Apa, a Fiú és a Szentlélek nevében mártogatja a kezét a WC csészébe, és közben keresztet pontoz magára.... Mire sikerült elindulni sétálni a négy fiúval félórácskánk maradt a jó másfélből, mikor is megfogant a gondolat, hogy ki kell menekülnünk, mert bent már nem bírjuk :)

Senki ne pucoljon ablakot

Ne mosassatok autót, ne pucoljatok ablakot a napokban, mert én megtettem. És mint ismeretes bosszúság, tuti, esni fog :). Óvatosan. Csak egy jó tanács.

Tartozom egy köszönettel

Hétfőn este parasztvakító díjátadó gálán voltunk az Uránia Filmszínházban Pesten. Nagy-nagy titkolózások közepette hirdették ki az Ország Boltja eredményeit, és hát dobogós lett a Reflex Shop!!!. Köszönjük mindazoknak, akik vették a fáradságot (és akár több gépről is, de ránk) voksoltak. A szervezők sok milliót költhettek a külcsínre, sok-sok sztárral és hostessel, én mégis jobban örültem volna ha kevesebb a csillogás, de a második és harmadik helyezett is kap legalább egy pizza szeletet :) Személy szerint  arra számítottam, hogy fogadás is lesz, így nem ettem egész nap kb. Volt terülj-terülj asztalkám, természetesen az emeleten elzárva az első helyezettek és kísérőik számára. Blöeeeeeeeeeee!!

Pár kép még

Akkor jöjjön néhány az olaszországi kiruccanásról:

Itt azt mutatja Mózi, hogy hány órán belül fogok célba érni :)

Üdvözletem küldöm a Garda-tóról

Halszagú hajóskapitány vagyok

Apával táncolunk I.

Apával táncolunk II.

A győztesek nem születnek, hanem azzá válnak ;-) - első maraton

Rakosgatom a szavakat, mondatokat a fejemben, hogy miként nézne ki a legfrappánsabban a hír közlése, de semmi jóféle nem villámlik a fejemben. Már két napja itthoL vagyunk szülőhonban, de még csak most keveredtem gép közelbe. Na szóval, ott tartottunk, ....hogy szervezett keretek között utaztunk nagy busszal és bő 8 hónapos Mózival, hajnal hatos indulással. Tartottunk tőle, hogy kemény lesz az út a gyerek miatt, de végül ő tűrte a legjobban. Az utolsó fél óra volt nyűgösebb a 12 órából, egyébként jól elugrándozott a vesémen, cicizett, aludt, játszott. Most már biztos vagyok benne, hogy bárhol, bármikor meg lehet jelenni vele annyira jófej. Egyedül a közös esti vacsikat hagytuk ki a társasággal, mert ennek már nem akartuk kitenni. Az utazók nagyobb hányada olyan tipikus futó alkat volt, akik már eleve kényelmes trenyában nyomták a buszon is. Azok a fajták, akik heti lefutott kilométer adagjukat nem adják 100 alatt (jó esetben). Én voltam az egyetlen, aki első maratonjára jött, a többiek egyéni csúcsokat döntögettek vagy legalább évi 6-7 maratont lelazáztak átlag 3 órás idővel. Lehet, hogy itt-ott túlságosan lekerekítettem a számokat, a fő, hogy érezzük kezdő mivoltomat.
A szállásunk egy négyfős apartman volt, mert jött Poszikó is (Attila nővére) Belgiumból. Szinkronban kezdtünk el készülni, mert beizzítottam őt is :).
Most nem térek ki az egész olaszországi kiruccanásra, csak a futás részére. Ez volt az ötödik International Lake Garda Maraton, én pedig 3 éve néztem ki, hogy ha valaha 42 km-t futok, azt itt fogom. Nem bántam meg. Én jobban szeretek kukoricás vagy gémeskút mellett (itt helyette szőlő volt és leander mező) futni, mint tömérdek ember és épület között. Három éve már megnyerte a szívemet a környék, most ötvözve egy első komoly futó élménnyel, még bizsergetőbb volt.
A futást megelőző napon elmentünk közösen a rajtcsomagot átvenni. A szervezésen érződött, hogy ez még nem egy profi, több ezer embert megmozgató megmozdulás, de nem volt fennakadás. A rajt Limone sul Gardában volt (mi Rivában szálltunk meg kb 10-12 km-re), és többnyire a tó mellett kellett futnunk, leszámítva Arco környékét. (A térkép a 15 km-es futást mutatja, ez közelebb áll a valósághoz.) Persze az sem volt nyomasztó.

Este elmentünk a csapattal vacsizni (mi csak borozni, hogy bármikor megfutamodjunk Mózival, ha már nem köti le a grissini sem) hogy ellássanak egy-két jó tanáccsal, mint szűz futót. Láttam, hogy kicsit húzzák a szájukat, mikor mondtam, hogy 4:15-nél nem nagyon szeretnék rosszabbat futni, ha csak nem jön valami hegyomlás, cunami vagy csak szimpla szembeszél. Azt mondták ne legyen csalódás, ha véletlenül többre sikerül az idő, mert sokszor előfordul, hogy az első maratont elszámolja az ember, szimplán a félmaratoni idejét megszorozza 2-vel, hozzá csap még 1-2 percet, aztán helló. A terep első fele lejtősnek ígérkezett, a második emelkedősnek. Jobban örültem volna, ha fordítva van. A titok nyitja, hogy ne lőjem el az elejét, és ne gondoljam azt 21 km után, hogy már csak 21 van hátra. Mert a maraton fele nem 21-nél van, hanem 30 körül. Tartalékoljam az energiát a végére, mert 40-től 41 km-ig szépen emelkedik még... Az ötletes tanácsokkal a zsebünkben az apartmanban nyomtunk még egy nagy tészta vacsit és megnéztük a Fuss Dagi DVD-t hogy ráhangolódjunk a holnapi napra. Nekem nem csak a futás miatt volt izgalmas a helyzet, hanem Mózi cickány miatt is. Soha nem voltunk még ennyi időre külön, és a rajthoz fél hétkor Attiláéknak fölösleges lett volna leutazni, mert Riván is keresztül futottunk, így akkor találkoztunk, illetve a célban. Mivel másik városban volt a szállásunk, és a Garda-tóhoz vezető utakat fél 8 körül totál lezárták, ezért kellett 7-re ott lennünk, hogy a busz még vissza is tudjon evickélni. Az alagutakban elég nagy torlódások alakultak ki, mert 2 böszme nagy turista busz nem fér el normálisan egymás mellett, csak úgy, hogy a tükör súrolja végig az ablakot, és azon szurkoltunk, hogy be ne bökje.

Fél 6-kor keltünk, szarabbul nem aludtam, mint egyébként szoktam a gyerek miatt. Nem volt gond a reggelivel, hogy mit egyek, mert olyan éhenkórász vagyok a szoptatás és a futás miatt, hogy lassan tényleg zsírjába meredt oldalast is tudnék enni reggelire fél hatkor műzlivel. A baj inkább az volt, hogy bármit is ettem meg, az még a rajtig elpárolog. Mindegy. Volt nálam műzli szelet, de semmi extra, meg banán. Zselével soha nem próbálkoztam, így kár lett volna most tesztelni, hogy megfosat-e. A különféle színű izotónikus italok sem hoznak lázba. Megmaradtam annál az egyedüli fél liter narancsos isostarnál, amit bekutyultam, és Attila adta be a 12. km-nél. Az kísért el végig (az uccsó 2 km-nél már csak az üres flakont markolásztam, de nem akartam eldobni, csak amikor már láttam a célkaput). Ezen túl maradt a víz és a 20. km-től kínálgatott banán. Voltak fincsi olasz kekszek is, amik előtt a nagy áruház láncokban perceket időzök és válogatok, beteszem a kosárba, visszateszem, újat és jobbat találok, és nem tudom beosztani, hanem felszippantom gyorsan, utána meg jól elhatározom, hogy a következőt majd szépen kiporciózom (csak sajnos akkor sem jön össze). Most gondolni sem tudtam rá, és arra sem, hogy másnak hogyan oldódik fel a szájában :).

Fél 7-kor gyülekeztünk a busznál még teljes sötétségben dideregve 12 fokban. Nagyon agyaltam, miben fussak, mit dobjak el menet közben. A biztos alap a futáskor már megszokott 2 melltartó volt, de nálam volt még rövid nadrág, capri nadrág, termo nadrág stb. Nagy meglepetés volt, hogy aránylag kevesen jöttünk a csapatból. Sokan futották a 15 km-t (ezért minek jönnek el ilyen messzire :) ?), pont azok akikben reménykedtem, hogy nem néznek ki túl profinak a 42-höz, így én sem lógok ki. Maradt a kemény mag, nőből mindösszesen négy, ebből anyuka 1, ebből szintén egy, akinek első. Nekem. Az úton még ment a jótanács osztogatás, és korábbi élménymegosztás, illetve sakkozás, hogy mennyire melegszik még fel az idő, és mennyire áll el a szél. A buszból ijesztőnek tűnt számomra, ahogy cibálja a pálmákat. Két dologtól vagyok hisztis (amit nem tudok kontrollálni  vagy extra erőfeszítésbe kerül :)) az a szél és a hideg. 7 után már Limonéban voltunk, ott kaptuk el a napfelkeltét a parton. Egy szálloda halljában/éttermében táboroztunk le még kvzni, sorszámot felapplikálni, melegedni, várakozni. Itt módosítottam az időmet 4:15-ről 4:30 is akár, ha marad ez a hideg és szél. 9 környékén leadtuk a csomagunkat a konténerekbe, amit áthoztak a célba. Lehet tipikus magyar vagyok, de nem éreztem biztonságban a táskámat belebaszarintva egy nagy rácsos izébe, pusztán egy matricával felragasztózva, hogy ez az enyém. Nem volt semmi ruhatáros néni, simán elhozhattam volna másik táskát, sőt másik ötöt is. Mondom, hogy magyar vagyok ;-). Továbbra is fújt a szél nagyon, de legalább már sütött a nap. Behúzódtunk a verseny központba nyújtani, mert én ezt is el szoktam eléggé bliccelni. Miután mindenki megkávézott és megkakilt, felkerestük a rajt zónát. Az amúgy is vacogtató időhöz hozzácsapódott az izgalmi reszketés, ezt tetőzve bevillant néha Mózi, amint sivalkodik, Attila meg alszik és nem ébred fel rá, vagy csak úgy egyáltalán az, hogy mi van ha nem boldogulnak kettecsként. Nem mintha ne lettek volna már máskor is ketten, de nem ennyi időre. Kb 1300-1400 induló volt, egyelőre mindenki beöltözve abba a kukás zacskó féle poncsóba, ami a rajtcsomag része volt és művészien nézett ki indulás után eldobálva az úton.

Ne kérdezzétek, emlékszem-e a rajtra. Mármint arra, hogy lőttek-e vagy sem. Csak arra, hogy meglódultunk. Arra kellett a legjobban vigyáznom, hogy ne zabosodjak meg, és még akkor se fussak, ha a cipőm felszántaná az aszfaltot is. Poszikóval és Valival együtt indultunk, szépen egyenletesen, nem szuszogtatóan, hanem azzal a fajta kocogással, amivel akár a világból is ki tudnék futni (ha max 50-60km lenne). A terep meseszép. Nekem legalábbis. Én olyan vagyok, akit pusztán ez is meg tud hatni, és végig borsózik a hátam. Amit furcsáltam, hogy az első 2 km-től kezdve kb 10-ig folyamatosan álltak meg a férfiak pisálni. Mindig volt legalább 3 ember az egyik oldalon, és 1-2 a másikon. Hogy ez valami rituálé volt vagy szimplán elégtelen veseműködés, passz. Érdekes volt. A út további részein is voltak, de akkor már beállt a mezőny, rendeződtek a megtáltosodott emberek is. Szépen hoztuk az 5-6 perc/kilométereket. Rivába beérve, elkezdtem keresni a kis családot, mert ők sem tudták még este, hogy pontosan merre vezet majd az út, hol fognak várni. A városból kivezető szakaszon vártak, Mózi édesdeden aludt (Attila szerint kimerült, mire megfestette a táblát, hogy HAJRÁ ANYA :)). Ez a felirat lógott a babakocsin (ami plusz löketet adott, meg az is, hogy aludt), Attila beadta az italt, gyors puszi váltás, biztatás, fényképezés, és lódultam is tovább. Itt tértünk el a parttól, és vitt be szőlösök és mezőgazdasági területek közé az út. Tipikus biciklitúrás hangulat fogott el, ami majdnem végig megmaradt és nagyon hiányzott már, mert 2 kimaradt. Eldöntöttem, hogy nem sasolom folyton az órát, megyek egyenletesen (2 km 11 perc), max ha nem bírom lassítok. Kezdtem éhes lenni, és tudtam, hogy csak a 20. kmtől lesz szilárd. Szürcsölgettem a levet, és próbáltam elhallgattatni magamban a beképzelt futót, hogy mit nekem 42 km, hiszen mögöttem van már 15-17 km, és meg sem éreztem. Aztán csak fel-felbukkant bennem, de megfojtottam mindig, hogy hallgasson, hiszen ez még csak 21 km, még 21 hátra van. Jött végre a banán. Nem álltam meg. Felmarkoltam 2 darabot, menet közben elmajszoltam, kortyoltam rá, uccu tovább. 20-23 km körül beértünk egy városkába. Nem hittem, hogy az érintésnek futás közben is ekkora ereje van. A szőlős elején már lepacsiztam egy rokival, az is nagyon jó volt, de itt a kordonokról lógtak fürtökben a gyerekek, és végig pacsiztam velük. Szabályosan kirázott tőle a hideg, és elkapott az az igazi euforikus hangulat. A leander sövény oldalában megint felül kerekedett bennem a fojtogatni való nő, hogy 25-26 km elmaradt már, és meg sem izzadtam. Nem mertem gyorsítani, mert a legtöbb 31-32 km volt, amit futottam alföldön, így tartottam az esetleges emelkedőktől. Zenét sem kellett kapcsolnom olyan jól elvoltam magammal. Az elejétől kiszúrt magának egy középkorú pali, hogy nagyon jó iramfutó leszek - gondolom - mert mindig ott trappolt mellettem. Buzi idegesítő volt (nem tudom jobban megfogalmazni), már az is megfordult a fejemben, hogy dúvad orrszarvúként felöklelem a 156 centimmel, és beletaszítom egy árokba. Trappolt. Nem emelte a lábát, hanem mint egy kis gyerek, aki most tanul futni. Gyorsítottam kicsit, de nem mertem nagyon. Megint ott volt a nyakamba. Lassítani nem akartam, de mondtam neki, hogy menjen, előzzön meg. Látta rajtam, hogy idegíesít, próbált kicsit csendesebben futni, utána a 28-30. km körül elnyargalt (Az utolsó 5km-en rávertem végül :)). Vártam a falat. Vártam a lábgémberedést. Vártam tüzes Isten nyilát, de semmi nem jött. 32. kmnél bevillant, hogy na innen jön a neheze, ennyit még nem futottam. Pont 3 óránál tartottam. Elkezdtem kalkulálni, hogy 10 km-t kell még lekocognom, ami ezzel a tempóval akár 55 perc alatt meg is lehet. Elkapott a remény, hogy talán futhatok 4 órán belül is. Továbbra sem mertem gyorsítani. Majd max az utolsó pár kilit. Néha éreztem a térdem, és a talpam, de nem veszélyesen, csak hogy itt vannak velem ők is. Nem érzékeltem igazán, hogy lejt az eleje, és itt meg emelkedik. Voltak kisebb bukkanók, de én arra számítottam, hogy legalább 14 fokos fingató hegyek lesznek. A környék, a tó, a domborzat továbbra is mámorítóak. Azon veszem észre magam, hogy mondogatom ütemesen: Mozogj láb, mozogj láb!! Kezdtem fáradni, de szépen haladtam el emberek mellett. Persze engem is előztek meg. Egy-egy városkába beérve különös figyelemmel tapsoltak és szurkoltak a nőknek. Valóban nem voltunk sokan, és ez büszkeséggel töltött el, mosolyogni is bírtam.

Beértünk Malcesinébe - a célvárosba - hamarabb, mint hittem. Egyre több szurkoló volt már. Aztán jött az emelkedő 1 kilométeren keresztül, ami nagyon nem esett jól. Addigra már oszloposodott a lábam, egy cél volt, hogy az időm hármassal kezdődjön. Gyorsítani nem bírtam, próbáltam legalább tartani a korábbi tempót. A 41. km után aztán laposodott az emelkedő majd jött egy nagy lejtő. Ez sem volt túl jó a térdemnek, de azért hagytam, hogy vigyen a lábam amennyire bírja még. Megláttam a 42. km-t, és Attilát a macskakövön ülve, fotózva és Mózi cicát a kocsiban. 200 méter volt még hátra, de ez már könnyű volt. Megelőztem még pár embert (Egyébként tök sokan sétáltak a 40. kilométer körül, ami fura volt. Meg persze menet közben is), beazonosítottam, amint az szpíker olaszosan bemondja, hogy Seres a többi három beérkezővel együtt. 3:57!!! A célban a nyakamba akasztották az "I did it" érmet, és akkor mozdult meg bennem a sírás előtt felgyülemlő katartikus érzéssorozat. Sírás persze nem lett belőle, csak egy hatalmas nagy reszketeg sóhaj :). Nálam így működik egy-egy megvalósított álom kipipálása.
Hogy biztosan elhiggyétek, ott jártam:

További képeket mellékelek majd.

Az egy dolog, hogy legfőképp én kellettem ehhez meg a kósza gondolat, de mintapa és a tágabb család nélkül nem jöhetett volna létre. Szóval hatalmas köszönet nekik, akik pesztrálták Mózit, és Mózinak, aki ilyen jól tolerálta anya önmegvalósító törekvéseit :)

Riva del Gardát elhagyva

Jön a 42. km

Közel már a célkapu

Hát ezzel is megvolnánk

A kezemben három olasz pite. Csak gondoltam szólok...
(persze nem kívántam még akkor sem, nem én ettem meg)

Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál...

Poszikóval

Köszönjük a fotókat az Ádám fényképészetnek!

11-10-09

Már most elkezdem írni, min morfondírozok egy-egy hosszabb futás során. Azon, hogy megérkezünk a Garda-tóhoz izgatottan. Azon, hogy elstartol a mezőny és vele együtt én is. Azt érdekes mód nem látom, amint küzdök, szenvedek, falba ütközök, nincs nyálam, görcsöl a lábam - vagy lehet, nem görcsöl, de alig bírja cipelni a 42 kg-ot - hányingerem van, melegem van, fázok, eléhezek stb. Csak szép (ebben az esetben inkább optimális) idő van. Tó van. És régi vágy, ami éppen megvalósulni látszik. Még az utolsó métereknél sem hiszem el, hogy be fogok érni. Hogy életem első 42 km-ét a Garda-tónál szelídíthetem meg magamnak. Azt hiszem, hatalmas munka lesz minden részecskémtől, hogy hadba állítsa egyszerre az agyamat, lábamat, tüdőmet a szent cél érdekében. Tuti, hogy aki lefutotta már ezt a klasszikus távot vagy körbe száguldozta 4 nap alatt (vagy 1) a Balatont, annak ezek nem nagy számok, rég nem kihívás. A 21 km-t is annyiszor lefutottam már csak az edzések alkalmával, hogy teljesen elveszítette a varázsát. Amikor azt írtam májusban egy bejegyzés során, hogy "most vagy soha...." az erre az álmodozásomra utalt. Mert egy gyerek mellett még könnyű felkészülni, főleg ilyen ideális családállás mellett, hogy tobzódnak a nagyszülők, nagynénik, apuka és futótársak. Nagy titokban tartottam, próbáltam, mert nem akartam úgy járni, hogy mindenkinek ellövöm a nagyágyút, csak éppen nem sikerül teljesítenem. Anyát is 2 hete avattam be, hogy valójában ez adta az olasz ulticélunk legjavát.
Nyúlcipőékkel megyünk, mert így nem kell felváltva vezetnünk (ahha, valószínű, én is vezettem volna.... :)), leszerveztek külön apartmant nekünk, visz a busz cuccostól, agyastól Együtt vesszük át a rajtcsomagot stb. Épp csak a célba kell egyedül beevickélnem, ami meg is lesz. Nem álmodok négy órán belüli időről. Majd a másodiknál már talán. Ha nem szoptatnék, ha nem 8 hónapja szültem volna, ha egy huzamba tudnék éjszaka aludni 2-3 óránál többet, akkor talán. Most marad az első maratonisták szlogenje: Cél a célba érkezés!

Jelentkezem majd, csak most nagyon el voltam/vagyok havazva.

J'ai gagné

A 'Harmincas anya és csoda fia' kategóriában hirdetett szépség és összhang versenyen nívódíjasok lettünk. Mózi bezsebelte a közönség díjat is :))) 

Na jóóó, éppen lehetnénk. Ebben az esetben viszont csak szürkeállományom huncut játéka ez - olyan fáradt vagyok.

Mózi Cica tegnap felállt

Na jó, felkapaszkodott. Így közelebb áll a valósághoz. Viszont megmutatta kétszer is. Másodjára már én is ott voltam. Él-hal az ékszerekért, bizsukért. Minden nőnek, asszonyságnak kiszopogatja a nyakából, füléből. Nem számít, ha idegen is. Anya (mármint a nagymama) láncait kitüntetett figyelemmel majszolgatja. A feltápászkodás is ennek köszönhető. Ráizgult a csüngő, csilingelő bizsura, ahogy leguggolt hozzá, Mózi pedig tekintetét le se véve róla, becélozta, és megindult. Én már csak a kiabálásra mentem be, hogy Sárííííí, Mózi áll!!! Persze addigra már nem. De eljátszotta nekem is. Nagy fiú. Olyan gyorsan meg fog nőni....