Nem nekem kellene rá büszkének lennem, mert kb semmi közöm a tényhez, de tegnap ünnepeltük nagy családilag, bő 70 fővel Seres Nagypapa 100. (!!!!) szülinapját Bocskaikertben. Annyira képben van még mindig, annyira vidám, energikus és lelkes, hogy nagyon jó lenne felét ellesni, eltanulni a sikerének. Le a kalappal előtte. És nagymamám előtt is, akivel májusban a 68. (!!!) házassági évfordulójukat ünnepelték. Ilyenkor megint csak kiváltságos helyzetben érzem magam. Hogy annyira jó ekkora családnak a része lenni. Ahol ennyi gyerek, unoka, dédunoka szaladgál, mászik. Mindig várandós valaki, mindig szoptat valaki, mindig vannak totyogók és iskolába indulók. Egy pár éve az unokák körében véget értek a ballagók, és diplomaosztók, az utolsó unoka is elérte a felnőttkor küszöbét. Azóta viszont valaki mindig szül, valaki mindig munkát vagy várost (országot) vált. Egyértelmű, hogy innen van a nagycsaládot akarok hajlamom. Megszoktam. Ez a természetes. Imádtam a Széchenyis nagy családi összejöveteleket a nagy zárt kertben, a sok 15 unokatestvért, a sok homokozót és kis biciklit, rollert a kertben, nagypapám szemészetét és fogászatát, ahol mindig játszhattunk, mindig kitakarítottunk, és kaptunk érte tőle zsebpénzt, a nagy közös bográcsozásokat, esti énekléseket a tűz körül, az este ájultan, ruhában koszosan lefekvést. Sok-sok homokozást, kispolski építést, szilvaszedést (amit úúútáltunk akkor ;-)), keményre főzött tejbegrízt a nagy porcelántálba behűtve, szeletelve édes eperlekvárral vagy inkább szörppel, a kifogyhatatlan túrórudikat és krémtúrókat, citromhabokat, a tejszínhabos kalácsot kakaóval, a zsidó pékségből hozott kenyeret a nagy barna nyelű konyhakéssel szelve, a (kincses), zsúfolt, kaotikus kamrát azt az önfeledt, de fallal körülvett szabad gyermekkort, ahol mindent szabad. Sarazni, puccoskodni, negrót enni akkor, amikor, epret szedni, paradicsomot a fóliasátorból, locsolni, ültetni, özön csokitojást és élő nyuszit keresni a kertben húsvétkor, a pincét, a padlást az egész Széchenyi 27 szellemiségét.
Ezt nem is akartam most, csak úgy sorba eszembe jutottak, felhánytam hát ide.
Isten éltesse nagyapát sokáig még ilyen töretlenül!!!
Ez nagyon jó írás Sári! Köszi,, hogy ezzel a bejegyzéssel mi is meglátogathattuk a Széchenyi 27-t és nagypapádat. Remélem felcsendült a Serkenj fel... Gratula!
VálaszTörlés