Lola felett az ég...

... és az első árnyék. Mert megjelent ez is a nagy eufóriában. És nem tudok nem nyomot hagyni róla. Még akkor sem, ha nem feltétlenül akarok nagy feneket keríteni neki, és különben sem biztos, hogy súlyos és hosszútávú dologról van szó. Viszont a hatása bennünk mély :(. Lócika péntek délután óta dadog. Ok, hozzáértő már-már rokon-ismerős azt mondta, ne is hívjam annak, mert ezt csak fél év után fennálló beszédhiba esetén szokták kijelenteni. 

Pénteken ovi után egyből elkezdtünk építeni. Olyan kevés kapcsolatom volt a fiúkkal mostanában, mert nem én viszem, nem én hozom őket, sokszor ovi után mamánál vannak, vagy unokatestvéreztek nagyanyáéknál, utána vacsi, fürdés, mese, fekvés. Olyan jó volt most így játszani, hogy tényleg játszani akartam én is. Nem csak belekaptam, nem járt máshol az agyam, hanem, csak erre koncentráltunk. Ekkor tűnt fel, hogy valamit moondani szeretett volna Lóci, és megakadt az elején... Ennek még próbáltam nem nagy jelentőséget tulajdonítani, de jött egy következő. Hogy pár szótag erejéig ismételte az elsőt, és nem jutott egyből tovább. Annyira megsajnáltam :(. Hirtelen olyan elkeseredés fogott el, mintha valami orvosolhatatlan bajra bukkantam volna. Elpityeredtem rajta, de nem előtte. Mert tudtam, hogy őt ez az időszak meg fogja viselni. Tudtam, hogy valamilyen formában kikezdi az ovikezdés és testvérérkezés, és nagyon jó, hogy valami költözést nem produkáltunk még pluszba. Ilyen szintű érzelmi sokkra viszont nem készültem. Azt hittem, kimerül abban, hogy erőszakosabb és hisztisebb lesz, több türelem kell és megértés a részünkről. Valami miatt úgy tűnik, pont ezekre lesz szükségünk, csak talán mélyebb és hosszabb szinten. Este aztán bevettem a netet. Nem szeretek fórumokon bóklászni, most is összesen 2 cikket olvastam el ezzel kapcsolatban, az egyik különösen találó volt. Az eddig is hiperérzékeny gyerek több fronton is ki van téve: 2-3 éves kor, kisfiú, érzékeny idegrendszer, gyors beszédfejlődés, ovikezdés, testvér. 

Közben elkezdtem egy könyvet olvasni, pont egy időben, amikor ez előbukkant pénteken. Témájában abszolút nem idevágó, de a bevezető részében annyira magamra ismertem, hogy tényleg azt hiszem, ez nem véletlenül van... A kiemelkedően eredményes emberek 7 szokása Dr Stephen R. Covey-tól.

Alapból az a fajta vagyok, aki ha gyerek nem működik jól, akkor magamban keresem a hibát. És nem azért, mert önostorozni akarom magam vagy áldozatként tetszelegni, hanem hiszem, hogy a gyerek erős lenyomata a szülőnek (kicsi korban inkább az anyának)  vagy a legközelebbi kapcsolatban állókénak. A könyv bevezetője kitér a személyiségetika és jellemetika különbségére, mint a siker (egyik) kulcstényezőjére. A kettő között szemléletmódbeli különbség van. Napjainkban a személyiségetika irányába tolódott a 'siker' megítélése, amelynek titka egyre inkább a személyiségben, a társadalmi megítélésben, a hozzáállásban és viselkedésben rejlik. A készségek és technikák tökéletesítését javasolják mások befolyásolása érdekében, bizalmuk elnyeréséért. Két területre összpontosít: kapcsolattartás és pozitív lelki beállítottság. A hangsúly a gyors és látványos sikereket ígérő önérvényesítési stratégiákon, eredményes hatáskeltő mechanizmusokon, manipulatív kommunikációs technikákon  és a pozitív hozzáállás módszerein van.

A jellemetika ezzel szemben sokkal mélyebb meggyőződésekből, alapelvekből táplálkozik. Olyanokból, mint tisztesség, alázat, egyszerűség, szerénység. És hogy ezeket alapelvű szokásokká, mélyen gyökerező jellemvonásokká tegye.

Ezt a kettőt boncolgatva a szerző IS rájött, hogy feleségével a személyiségetikában gyökerező módszereket próbálták meg alkalmazni, és hogy társadalmi tekintélyük növekedését várták egy mintagyerek révén (volt nekik egyébként 9...), de az egyik fiuk (akik kapcsán felmerült ez a része a könyv bevezetőjének) mindig elmaradt ezektől az elvárásoktól. Viszont önmagukról mint ideális, gondoskodó szülőkről kialakított szereptudatuk mélyebben gyökerezett, mint a fiukról alkotott képük, amit szülői énképük is formált. 

Tudom, hogy ez így leírva erős, és nem minden szava igaz így pont rám, ránk, de a felismerés itt is hasított, hogy a mi/én saját jellemünk és indítékunk meghatározó hatást gyakorol Lóciról alkotott képünkre. És bármennyire is tudjuk, hogy tilos az összeméricskélés, csak bejátszik. Egészen születésétől fogva - na jó, addig nem mennék talán vissza - hordozom ezt. Hogy miért indult el később, miért nem mászott hamarabb, miért volt sokkal nagyobb kis buddha, mint anno Mózi. Miért közlekedett elesettebben a lépcsőn, holott Mózi olyankorra már futva meglépte. Hatalmas öröm volt, hogy jóval hamarabb beszélt. Úgy éreztem, valamit törlesztett a "lemaradásából". Megkönnyebbültem, amikor a mozgását vizsgálták, és megnyugtattak, hogy kutya baja, csak lazább izomzatú. Sokkal érzékenyebb bőrű, sokkal csúnyább volt a pofija a kiütésektől szoptatott csecsemőként, sokkal hisztisebb stb. És úgy érzem, az ilyen ingoványos pontokon mindig kintről vártam egy szakember megerősítését, mintha én nem hittem volna eléggé benne... Úgy éreztem, mindig ő a kicsi, mindig őt kell óvni, segíteni, tolni. Közben olyan hatalmas vehemenciával bír (aminek egy része egyértelműen kompenzálás).

Talán ennek felismerése, vagy inkább kimondása, bevallása magamnak is sokkal-sokkal közelebb hozott ahhoz, ami papíron mindig könnyen működik. Hogy olyannak fogadjam el ezer százalékig, amilyen. Úgy sajnálom, hogy ez csak most kerül bennem kimodásra. Nem is látom a betűket és a képernyőt tőle... Tudom, hogy nem katasztrófa ez a fellépő beszédzavar, és tudom, hogy a legkülönlegesebb Lóci Makkosról van szó, aki megbirkózik ezzel a feladattal is. Tudom, mert az anyja is középső, és a lehető legstrammabb Seres gyerek lett belőle ;-).