Advent elstartolt, Miklós már be is érte...

Annyira ócska olyat mondani, hogy repül az idő. De brutál módon, ahogy egyre jobban hagyom el magam mögött a gyerekkorom... (csak hogy ne öregedést írjak :D).

A gyerekek a hétvégén nem voltak itthon, és bár péntek reggelre beizzíthattam volna a kalendáriumot, én úgy döntöttem, nyerek plusz napot, mert nem akarom a lopott két órákba zsúfolni ezt a projektet (is). 30-ára megalkottam a fa karácsonyfa alapot, fűrészeltem hozzá raklapból és törött ágyrácsból darabokat, fúrtam, csavaroztam, ragasztottam. Viszont megtölteni kényelmesen csak szombat este. 

Évek óta nem volt olyan, hogy akár egy hétvégét gyerekmentesen és pocak menetesen kettesben töltsünk Attilával. Most összehoztuk. Felmerült a wellness szálloda gondolata, aztán rájöttünk, hogy kettesben ki sem tudtuk még élvezni ezt a házat. Ráadásul jobb kávét nem iszunk szállodában, kényelmesebb ágyban nem alszunk, így maradtunk. Nincs mit részletezni rajta, elég egyértelmű, hogy jól telt. Egyetlen számomra ijesztő érzése volt, még akkor is, ha tök természetesnek gondolom, hogy gyerek mellett is szükség van ilyen időre, hogy bazi nagy szakadékot éreztem a két állapot között. Olyan rettenetesen régen felhígultunk a gyerekekben, olyan észrevétlenül temették be kettőnk kapcsolatát, hogy ez az érzés akkkor csúcsosodott tovább, amikor vasárnap este hazajöttek, és egy fél mondatot nem tudtunk onnatól kezdve nyugodalmasan váltani. És ez nekem/nekünk most annyira hiányzott, hogy én be mertem vallani, hogy még két nap olyan jó lett volna... Erre Attila hozzácsapott még egy hetet. Ahogy visszakaptam magunkat erre a bő két napra, csodálkoztam rá, hogy csontvelőig ki vagyok/vagyunk fáradva, és - le merem írni - hogy megijeszt(ett) annak gondolata, hogy ez még nagyon-nagyon sokáig hasonlóan lesz.

Megjött Miklós éjszaka. Mózi fél 12-ig nem aludt. Este megsütöttük a kakaós piskótát az öregnek, bekészítettek a fiúk egy literes LIDL tejet, nedves szemüvegtörlőt, hogy ha hidegről melegre belépve bepárásodna a szemüvege, akkor lásson a szobában!!! tányért, szalvétát, poharat, a réniknek répát (a mi időnkben még kevésbbé volt hangsúlyozva a reciprocitás elvének fontossága, mi nem adtunk cserébe semmit :)) és persze, hogy a hétmérföldes vadász-zöld gumicsizmákat pakolták az ablak alá. Én vasaltam, hogy még lefekvés előtt be tudjam csempészni a csomagokat a szobájukba. Jövőre nem stresszelek ezen. Kint az ajtó előtt fogja parkírozni az ajándékokat a Mikulás, mert a zörgős csomag ilyenkor annyira zörög, de a lenvászon zsákocska is siseg, minden koppan és reccsen... Egyszer le kellett bújnom az ágy végébe, de így is biztosra vettem, hogy Mózi felkel, és megkérdezi, mit csinálok. Mikor hortam be a szobába, akkor is volt mocorgás, olyankor meglapultam kint a sötét folyosón, de benne volt a pakliban, hogy kironygyolnak kiáltva, hogy megjött a meglepetés (csak még nem mindenkié...) Az Attiláét végül nem kockáztattam 4. fordulóra, azt az ajtó előtt hagytam (ja, mert az egész család csizmája egymás mellé volt szorosan készítve az ő szobájukban).

Kató Eszter Photography :))

Kató Eszter Photography :))

Hajnal fél 5 előtt rontott be Mózi, hogy Anya, itt vannak a meglepetések!!! Még sikerült visszaküldenem, hogy bújjon be picit. Ahha... :D. Semmihez nem nyúlt, de Lócit is felkeltette, meg kurjantgattak át a szobába, hogy menjünk. Nem volt mit tenni, Lolát is ébresztettük, és gyűrötten sasoltuk, hogy mekkora ereje van a képzeletnek, fantáziának, és a hinni akarásnak. Annyira jó ezt látni rajtuk. Annyira boldogok és izgatottak. Sikerült visszabújni az ágyba, Mózi megpucolta előbb az összes mogyorót, kurtított a csomagjai tartalmán, aztán beszunyált ő is. Attilával kelt 7-kor, majd aludtunk még 8-ig.

Most pedig, hogy Lola is szunyókál, varrok-varrok, mert szombat-vasárnap karácsonyi vásár lesz. Gyertek.