2021. július 23., péntek

Bárányfelhős borsóleves

Sündörögnek körülöttem folyamatosan a szentimrei nagyszülők emlékei. Akik nem nagyszülők, mert ez olyan hivatalos. Ők Nagyi és Nagyapa ❤️. 





Állandóan visszatérő képek, hangok, ízek, illatok, érzések kapkodnak fel a lábamnál vagy ülnek a vállamra, futnak utánam, ha szaladok előlük. Pedig csupa jók. Mind. De nekem nem volt dolgom eddig végleges emlékekkel :( . Azt sem tudom, hogy zsebre tehetőek-e. Méltó-e csak úgy eltenni, egy szimpla zsebbe, ahol viszont egyből kéznél vannak és folyamatos testközelben. Vagy illene hozzá teátrális csomagolás? Június 22 óta tolom őket magam elől, és tolom, hogy leírjam, mert leírva, kimondva csak eltolni lehet. Visszaadni pont úgy nem, hiába akarom.

Este könyvet olvastam, és eldönteni sem tudtam, hogy tetszik-e. Amikor ezen gondolkozom, amikor a filmekből is kiérzem a ‘játékot’, akkor az veszett fejsze nyele. Ennél a novellás kötetnél is olyan vékony a határ a tetszik/tetszik? oldal között. Az egész egy felázott, szétrancsírozott, majd megkövesedett földút, ami biciklivel nem járható egyenletesen, mert a kerék kisiklik a barázdákból. Ilyenek ebben a mondatok is. Az egyik felébreszt, elkezd bennem valamit, akarom, hogy jó legyen, tekerek, zötyögök...., egyensúlyozok..., de már a vége nem tetszik. Kibicsaklik és ‘too much’. Elhasaltunk.

Ezért toltam/tolom, hogy Nagyusról és Nagyapáról bármilyen szinten szóljak. Mert nincs meg hozzá a finomságom, az a pókfonálnyi tehetség, ami a lényeg, amivel úgy tudnám őket láttatni, amilyennek az én Nagyim-Nagyapám voltak.

Az biztos, hogy nyári meleg van. Ragad a petúnia bibéje, és két taktust csak azért is koppintok rajta mutatóujjal, mielőtt felérek a lépcsőn. Ha jobban megkocogtatnám a cipőm orrával  a terasz szegély első két csempéjét, végleg elválna a faltól. És levegősen konnnng a vakolat az odatámasztott kinti partvis alatt is. 

Nótaszó száll a konyhai kis rádióból, incselkedve megpördíti a borsóleves illatát - éppen érzem. Be sem kell lépnem a konyhába, látom, most Nagyi hangjával kapaszkodnak össze. Közösen szólnak. Mosolyogni kell tőle. Sőt. Kicsit kamaszosan kinevetni. Tudom, hogy fog üdvözölni Nagyi. Leves a tűzhelyen, ő kezéből épp eldobja a konyharuhát, amivel előbb a legyeket hesegette a pultról, vigyorogva megörül, széttárja a két karját, picit félre biccenti a fejét, és megölel vékony testével. A háta mögé kacsintok, és szurkolok: ez azzz! Bejött. Kezdenek felbukkani a borsó leves tetején a felhőszerű lágy sárga nokedlik. Megérkeztem. Itt kezdődik Nekem Szentimre. És a kettő között sok minden volt. 

Fogok írni, ha megint hosszan csend lesz bennem, és a templom déli harangozása igazán rezeg belül. Ha nem csak tudom, hogy a kerti csapnál óvatosan mossam meg az epret, mert Nagyapa méhei is onnan isznak, hanem tényleg a markomban lesz a csap műanyag karja... Hiányoznak. Ők így együtt. Így  mindennel együtt.

2 megjegyzés :