Egyre kevésbé tudom méltósággal viselni ezt a bő két hete tartó betegséghullámot, ami mögött nyilván több is van, mint a betegség :(. Rég éreztem ennyire frusztráltnak magam. ….
Na, ezt elkezdtem akkor, amikor tényleg úgy éreztem, úgy nyúlok a betű után, mint alkesz az üveg után. Amikor azonnal kell a lecsapolás, a megnyugvás. Sajna ez nem jött/jön igazán. Betegség tovanyargalt, a takony érzés maradt. Pedig nem olvasok híreket. Ennyire egyszerű eszköz maradt a kezemben. A leghomokosabb fejű strucc vagyok. De mivel nincs ráhatásom a háborús eseményekre, nem forgatom magam a sárban. Ezzel nem oldottam meg igazán a helyzetet, mert a kirakat mögött azért ott van a lavírozás, hogy mely oldalakra ne lépjek fel, ahonnan nem ömlik a szar a nyakunkba. Sajnos tököm tele a segítő posztokkal, ahol mindenki megsegít és pózol liszttel, pelenkával, megpakolt csomagtartókkal, tököm tele, hogy nem jön biztató hír, hogy nyomja agyon a hangulatomat, és érzelmileg nem tudom leválasztani magam a helyzetről :(((
Ne várjatok a sorok közül tőlem megváltást és gazdasági elemzést, előrejelzést sem, buta vagyok én ehhez. Marad annyi a kezemben, hogy kiventilálom magam a durván benyalt két hetes betegségünkről, ami legyűrte a családot, Attila kivételével. Mondanám, hogy covid, de nem az volt, gyors és PCR tesztek is azt mondták. Lola baba kezdte a sort az egyik szombaton egy cifra hányós-fosóssal ezzel lelapítva a részvételi lehetőségünket a Sanyikám által szervezett farsangi kis hepajról. Kedden reggel csatlakozott Lóci lázzal, köhögéssel, hasfájással, majd én csütörtökön lázzal, addigra durva köhögéssel, végtag fájdalmakkal, levertséggel. Aztán csapódott vasárnap Mózi lázzal, hányással, egyéjszakás klinikai all-inclusive ellátással Addigra már annyira köhögtünk és semmi nem hatott, lázunk is addig maradt lent amíg a lázcsillapító hatott. Attilát kiköltöztettük a szobából, és rotálódtak a gyerekek éjszaka mellettem. Lola lemaradt az ovis farsangról, ami okozott nagy zokogást, ezért itthonra rittyentettünk most szombatra farsangi feladatokat a családnak: hátra tett kézzel lencsés kuki-evő versenyt, szívószálas szörpivást, maszkoló szalaggal ragasztottunk foci pályát, ahol kétoldalú ragasztó volt a kapu és kis bojtokat kellett belefújnunk a másik kapujába, majd ujj fociztunk, ickáztunk :D. Lolának varrtam denevér szárnyat, fület, álarcot, nagyon hálásak és lelkesek voltak, este pedig sültkrumplis családi mozizást csaptunk este 11-ig. Annyira nehezemre esik mostanában a gyerekekkel játszani, nem tudok belelazulni az ő kis világukba. Valamikor magam mögött hagytam, amikor nagyon telítődtem azzal a világgal, és azóta folyamatos a kérdőjel bennem, hogy egyáltalán való-e nekem gyerek. A mesélés maradt az egyetlen fogyatkozó kis sziget, amin annyira önzetlenül velük tudok lenni, egyébként meg annyira elnyel a feladattudat, hogy megfojtotta a laza, gyermeki spontaneitásom. Szar kombó. De az érzés, a defekt az én készülékemben van. Hirtelen ennyit tudok mutatni magamból. Egy álomnő vagyok, szó szerint :))
Jaj, de ismerős... :(((
VálaszTörlés