Nem mondom, hogy innen gyerekjáték lesz a kövi tanév, de most egyelőre nagyon örülök, hogy vége van a sulinak, és elkezdődött a szünet.
Tegnap lezajlott a nyolcadikos ballagás, hüpp... Azt hiszem, nem is tudtam felfogni még, olyan sűrű volt az elmúlt két hét, meg a többi is. Fényképek megint az Attila telóján vannak, de a napokban már a blogon lévő 2018 szeptemberi és utána lévő sulis posztjait elolvastam... Ez még annál is gyorsabb száguldás volt, mint tudtam, hogy lesz.
Hogy a kis elsős bizakodó Mózi mennyi változáson ment át azt igazán csak ő tudná elmesélni. Amit én láttam/éreztem/tapasztaltam, hogy az iszonyat kíváncsi, nyüzsgő lelkes gyerek az iskolapadba beülve az első évben csak veszített a fényéből pofont-pofonra halmozva. Mi is. Az első 4 év nem volt zökkenőmentes. Sok volt a kérdőjel, hogy itt vagyunk-e jó helyen. Ez a közeg kompatibilis-e a gyerekkel vagy sem. Aztán az ötödik meghozta a támogató pedagógusokat, egyre jobban látszott, ami kicsi korában is meg-megcsillant, hogy Mózi nem lesz a könnyen kockába préselhető gyerek. Sokkal több konkáv és konvex képességi felülete van. Valamiben alatta van az átlagnak és nagyon pipiskedni kell, hogy elérje az elvártat, valahol kényelmesen lubickol felette. Felsőben kezdtek a szociális kapcsolatai is bimbózni. Amikor a felnőtt társaság kárára megtalálta a korabeli gyerekekkel is a hangot, anyai szívem mindig megnyugodott egy fokkal. Megismerték, elfogadták, és ilyennek szerették. MCC-s jellemzésekben is egyszer nagyon magabiztos, vezető egyéniségnek, ötletvezérnek, húzóerőként jellemezték, de volt, aki pont hogy visszahúzódó, csendes háttérjátékosként. És nem az egyikkel vagy a másikkal van baj, sőt. Viszont ha visszagondolok, ez a hintázás, ez a fönt-lent dinamika volt eddig a leginkább az övé. Az amplitúdó szerintem csökken.
Nem felejtem az ovis fejlesztő pedagógust, akihez jártunk, hogy egyik alkalommal arról számolt be, hogy nincs min aggódni, semmi baja ennek a gyereknek, a világot megváltották, rendezett volt, ügyes, közreműködő, majd következő alkalommal, hogy nem tudja, mi történt, de teljesen szét volt esve, nem lehetett haladni semmit, befeszült, ellentartott stb. És természetesen ez a hintáztatás hintáztatta az én stressz-szintemet is. Hol laza voltam, és bizakodó, hol kétségbeesett és talajvesztett. Hiába tudtam, tudom, hogy rendkívüli, azt is tudom, hogy kell érte küzdenie. Ennek a csakazértis küzdő-szellemnek a beérését várom nagyon. El fog jönni, de később még.
Bent van a Mechwartban, megvan a gépész szak, de a matekkal, fizikával kapaszkodnunk kell. Megbeszéltük, hogy nyáron alapozó, szinten tartó órára fog járni, mert nem lesz elég a léc alatt átkúszni.
A második félév tanulás szempontból kuka... Viszont nagy bandázások, önállósodások, itt-ott alvások, városba felmenések voltak, úúúúgy szeretnék én is fiatal lenni még :D.
A ballagás pont olyan volt, mint vártam. Az igazgatónő patent egy asszony. Volt bennem meghatódás, de nem nyitottam neki szivárgási réseket, hogy megszökjön. Ezek a meghatódások az én öregedésemet tükrözik vissza csak. Hogy annyira telik az idő. Petra küldött képeket, amin a gyerekek vannak, mert Zselyke bevitt egy régi fényképezőgépet, és fotóztak az utolsó hónapokban. Mind kitapasztanám, annyira jó érzés így látnom a suliban. A ballagáson jutalmazták felolvasták a sok kitűnőtanuló, versenyen résztvevő, sportoló gyerek nevét, rég elfogadtam, hogy egy állami iskolának ilyen KPI-ai vannak. Ezek a megfoghatók. Én azért olyan szívesen hallanék utánkövetéseket is. Mózi is kapott jutalomkönyvet, emléklapot a Diákönkormányzatban nyújtott munkájáért, de büszke vagyok enélkül is rá ❤️. Nagyon!
.jpeg)
.jpeg)
.jpeg)
.jpeg)
.jpeg)
.jpeg)
.jpeg)
