Jézuska

Jól mondta minap Ági, hogy ő zászlajára tűzte, hogy lehet ultra keményen és sokat dolgozni, meg karriert is építeni, ha jól esik, csak mellette jusson megfelelő mélységű és rendszerességű egyéb program a másik pólusból. Nagyon-nagyon kellenek ezek tényleg. Amikor szinte a bőrömön is érzem egy-egy ilyen alkalomkor, hogy jesszus mennyire szükségem van erre is,  élnek a sejtjeim, megmozdul a vérkeringésem, élesednek a színek körülöttem. 

Nem vagyok/voltam nagy koncertre járó sosem, de mikor Attilával összejöttünk, akkor voltunk pár Anima S. S koncerten a Lovardában, meg a (Pepsi) Szigeten Morcheeba-n. Lehet, ezért nem utálom a vizezett fesztivál söröket sem, mert annyira ezt az időszakot, ezeket a full szerelmes koncert-élményeket idézi ❤️. Aztán voltunk két Dave Matthews Banden (Bécsben és Lisszabonban) meg emlékszem Ben Howard- ra Prágában, Quimby-kre a gyerekek utáni időkből, voltunk ősszel a Főnixben Sting-en, és most a Jézuska hozott Michael Bublé jegyeket a pesti fellépésére, ami sokkal-sokkal jobb volt, mint gondoltam. Annyira, hogy azóta is minden nap eszembe jut. 😘

Szelfit nem csatolok, mert Attila szerint nagyon torzak vagyunk rajta, és valóban 😂😂😂.

Gyűjtöm a programokat, hogy legyen mit várni. Mellette a könyvek is tornyosulnak. 

Mi lennél, ha... ?

Régen játszottunk olyat buszon osztálykiránduláson, nyaraláson, hogy 'Mi/milyen lennél, ha...' pl pénztárca lennél. Vagy bútor, vagy ruhadarab, vagy edény, vagy közlekedési eszköz, vagy állat stb :))). Én ezt azóta is imádom. És rájöttem, hogy mélyebb szinteken állandóan játszom ezt. Sőt ezek a pontok lassítanak, amikor lassú vagyok vagy nehezen döntök. Mert nem találom azt a megfelelő valamit, amit magaménak érzek, amiben magamat megtalálom. De ez lehetett egy betűtípus, színárnyalat vagy anyagminőség is. Sokáig használtam az egyik fekete kis FURLA pénztárcámat is, mert annyira én voltam. Ezeket az eszközöket rongyosra tudom használni, és nagyon nehéz megválnom tőlük, mert nem a tárgyat látom bennük, hanem egy-egy kis darabkámat :). Ezért érzem nehéznek az ajándékozást/ajándékvásárlást másnak, mert abban is annyira ezt brutál klappoló érzést keresem.

Ez a játék most óravásárlás kapcsán jutott eszembe. Valamikor általános iskolában vásároltam meg az első órámat (sőt, most mélyebben belegondolva az a második volt már, mert vettem egy rózsaszín szivecskés szíjjas quartz órát is.) De addigra rengetegszer megnéztem a kirakatban a Széchenyi utcán, gyűjtögettem a pénzem szisztematikusan, míg nem szülinapomra a SWATCH boltban beszereztem. Azóta is látom magam előtt, sőt őrzöm is. Pici volt és nagyon szines. Ez tetszett benne. És a szinek nagyon tarkák voltak :))).

ezt most csak úgy a netről a szinek miatt

Érettségire is kaptam egy órát, amit szintén én néztem ki, de sajnos mikor Pesten laktam eltűnt. Csak arra emlékszem, hogy akkor emlékeztem rá, hogy nem elveszítettem, hanem valahol meg kellett volna lennie, mert rémlett, hogy megvan, csak az nem hogy hol :((. Attilától is kaptam automata klaszikus darabokat, amiket régiségvásáron vadászott (most is keresem az egyik fekete OMEGÁt, de nem találom :((). A gyerekek mellett, alatt nem használtam igazán órát, mert beleakadtunk, nem éreztem kényelmesnek, viszont egy ideje motoszkál bennem az igény, ahogy kerestem magamat is, hogy mi lennék,  ha óra lennék, milyen óra is lennék most :). 

Karácsonyra szerettem volna magamat meglepni vele, de nem volt lehetőségem Pestre utazni, és bár Attila befotózta, de nem mertem anélkül dönteni, hogy a kezemen/kezemben élőben is látnám, ráadásul közben el is vitték. Attól féltem túl nagy, túl hagsúlyos lenne, ha csak képek alapján nézegetem. 

Tegnapelőtt Pesten voltam/voltunk Attilával, és tegnap útba ejtettük az órást is. Még akkor is úgy mentem felpróbálni, hogy majd meglátom, meg még lehet nézegetek, de aztán felvettem, és megtaláltuk egymást. Hazafelé vezetve is azt elemezgettem magamban, hogy miért pont ez tetszett, mi könnyített a döntésben? Tudtam, hogy ezeket hangosan végig gondolva, a válaszokat megfogalmazva magamról beszélek. Vagy arról, aki vagyok, vagy arról, aki lenni szeretnék. Pici-diszkrét (de ez a pici nem kicsi, a pici nekem az apró tünemény kategória :)), klasszikus, időtálló, értékálló automata, egyszerű-letisztult, elegáns, nagyon távol esik tőle a harsányság, megbízható és vízálló :D:D:D. Mindezek mellett van 'csillogó kis bezzegje' (csillogás mániás vagyok, de nem a túltolt kategória, az arány kiválasztása néha nekem is megmagyarázhatatlan algorimus szerint dobódik ki. Nem is kell feltétlenül látszani a csillogásnak, elég ha a zokni az, vagy a körömlakk egy része, vagy egy pötty fülbevalló csillog jobban a többi részemnél). Nos, február 9-én egymáséi lettünk.

A nap, amikor Lócika elveszett

 Ennyire szerencsére nem aggasztó a tény, viszont benne más a megélés :(. 

Szerda, Február 1, Attila No-ban. Viharosan indult a reggel. Na jó, viharos nem volt, de sietős, durcogós. Mózi bedühödött este, mert kilátásba helyeztem, hogy a telefonokon beállítom az időkorlátot, ennek hatása még reggel is érződött... Megbeszéltük, hogy busszal jönnek haza kvázi közösen, külön kis patakként folynak egybe 1-1 megálló különbséggel a buszon, mert Mózi kijelentette, hogy nem megy át Lóciért. Lóci pedig máskor már mondta, hogy ő egyedül is ki tud... 

Jegyeket megvettem (nem veszünk már bérletet, mert nem jönnek olyan sokszor haza egyedül a különórák miatt), már elinduláskor kiderült, hogy - bár többször rákérdeztem, de - egyiknél sincs telefon és kulcs... Odaadtam hát az enyémet, mert én később érek haza Lolával a torna miatt.

Lóci tanító nénijének jeleztem, hogy engedje el, mert egyedül jönnek. 

Látszólag klappoltak a dolgok, DE kielemeztük a hibás pontokat, ahol sorban elhasalt a folyamat:

- voltak KULCSfontosságú hiányzó eszközök (telefonok és kulcsok), illetve mint kiderült Mózinál volt telefon, csak pénz nincs rajta.

- összeveszés miatt Mózi nem ment Lóciért (ezt ő durcánsan ki is jelentette, viszont Lócinak nem volt egyértelmű ezek után, hogy akkor ő menjen-e át a nagy iskolába Mózihoz vagy hogyis lesz)

- Lóci egyedül még bizonytalan busz indulással kapcsolatban, időbeosztásban, hogy akkor mikor is kell indulni, és mennyi idő kell, amíg kibattyog a megállóba vagy át a suliba, de ez eddig ennyire élesen nem jött ki.

- Futott az autó után szegény, hogy még ezeket pontosítsuk, de én a buszöbölből kiállva, csak a mögöttem jövő forgalmat figyeltem, ő kiesett a fókuszomból. Azt sem láttam, hogy szegény neki szaladt a buszmegálló oszlopának... :(()

- Lola bár jelezte kicsit számonkérően (én valamiért annak éreztem, és annyit reagáltam a reggeli fennforgásban és Mózival folytatott vita után, hogy 'Óóó, haggyjatok már...'), hogy Lócinak nem is integettem... Mert mindig szoktunk inteni, ha úgy állok ki az öbölből, hogy még oda tudok vagy viccesen versenyt fut a kocsival párhuzamosan. Amikor Lola mondta ezt, azt hittem erre az intésre reagál, hogy elmaradt, de nem. Ő látta, hogy fut az autó után, és azt is, hogy nekiszaladt az oszlopnak :(((.

Mózi már mindenféle köszönés és szó nélkül szállt ki sértetten a 'nagy' iskolánál. Én nyugodt voltam egészen 5-ig, amikorra Mózi hazaért, és jelezte, hogy Lóci nem szállt fel a buszra, és nem is látta a megállóban... Na itt rámtört némi ijedség, pedig nálam az alap kiindulás nem a pánik hanem, az 'áááá, nem lehet semmi baj' állapot. Most a kettő elkezdett vibrálni bennem, mert éreztem, hogy Lóci még elvarázsoltabb ebből a szempontból, mégis szóvá tette többször Lóci, hogy benne miért nem bízok meg. És mondtam, hogy megbízok én maximálisan, csak még kisebb falatokban, mint Móziban, de majd szépen egyre nagyobbakat harapunk (Úgy tűnik ez még most nagy falat volt).  Lolát felkaptam a tornán, és téptem át a 'kis' iskolába, közben próbáltam hívni a 'nagy' iskolát, ahol jelezték, hogy mindenkit elvittek, nem maradt gyerek. Jajjj :(! Akkor megindultunk a Szotyorin, ahol végig kellett gyalogolnia elvileg, hogy hátha elszámolta magát, és vagy ott még megtalálom vagy a megállóban. Hát egyik helyen sem. Kipattantam a buszt megnézni, mikor indult, és azt reméltem, pont úton van a következővel. Megindultam a busz után, hogy lássam leszáll-e, de még a busz jóval előttem járt/járhatott. Ja és közben is próbáltam hívni a nagy iskolát, ahol nem vették fel a telefont. Végül egy mobil csörgött, a takarító néni volt a fő épületből= 'nagy' iskolából (mivel nem férnek el egy épületben van egy kiegészítő épület pár utcával arrébb a 3-4. évfolyamnak), hogy ott van a portán Lőrinc, és meg van ijedve, nézeget fel-alá, lesi az ablakokat.

- Ő nem mert elindulni végül egyedül, és az maradt meg benne, hogy Mózi nem megy érte, ezért átsétált ő a nagy iskolába bár már később, de Mózi nem erre számított, nem várta, és ő elindult. Lóci kérdezte a Mózi osztálytársait, hogy nem látták-e, de már akkor nem. Fokozatosan kiürült az iskola, és egyemmeg nem mert szólni a portásnak vagy takarító néninek, aki egyébként ismeri és mindig olyan kedves velük, hogy 'Ha ciki hanem, de ő nem tudja, miben maradtunk, nem tudja hogy jut haza, telefonáljanak már nekem, itt a számom az üzenőben'. Ő azzal számolt, Móziéknak szülői volt, csak én nem tudtam menni a torna és foci edzés miatt, hogy, és látta a barátja anyukáját bemenni, mert a testvére meg Mózi osztálytárs, így azt gondolta, szülői után szól az anyukájának, hogy hívjon fel engem. Az üzenőről ő totál elfelejtkezett, hogy abban is benne van a számom.

Így mentem érte fél 6-kor, szegényt megviselte, izgult, egész nap rágta a szorongás, éjszaka velem aludt, azóta is számolj a napokat, hogy 2 napja volt, hogy ott hagytam, tegnap volt egy hete, hogy ott maradt az iskolában stb. Mindig felhívom rá a figyelmét, hogy nem ott hagytam, nem elfelejtettem, hanem arról volt szó, hogy busszal jönnek haza, és voltak kommunikációs hiányosságok, véglegesítés, pontosítás, ami benne bizonytalanságot okozott, és kb mindenki elmulasztott valamit. Amit leszűrtünk ebből, hogy egyelőre ő még nem mozoghat egyedül, max Mózival közösen. Kis Makim ❤️.