Honnan lehet biztosra tudni? Beindul az újrabootolás érzése, az új év kezdése, az új esélyek latolgatása, a korábban eltervezett dolgokra ránézés, hol is járnak - még ha nem is komolyan kimondott dolgok, kőbevésett szavak voltak, de úgy jön alapból. Annyira gyorsan reppent el ez az év eddig, megint olyan sikamlós kicsi szines kigyó, ami rövidnek és keskenynek tűnik, folyamatos gyűrűzésben van, első ránézésre nem is halad, aztán kiderül, mégis. És itt a vége. Sajnos nem tudtam tartalmasan eltölteni a nyarat a gyerekekkel, családdal. Valahogy mindig sok a terv, kevés a megvalósulás, fojtogat a számonkérés, miért nem jutottunk még ki a strandra, miért nem jutunk le a Tiszához, miért nem jönnek át a szomszéd gyerekek, mikor jön Bendi itt aludni, mikor megyünk úszni járni, mikor lesz ovi búcsúztató kerti party Lola elmaradt szülinapjával egybekötve, mikor lesz átalakítva a lakás, hogy 3 iskolás gyerek is elférjen úgy, ahogy szeretne, mikor lesz időm megtanulni kézenállni stb :(((. Annyira jó vagyok már a nemet mondásban, hogy lassan el kellene kezdenem igeneket is használni.
Mózi fantasztikusan önálló és komoly. Tényleg vissza kell fogni, mert túlságosan is érettnek gondolja magát, és nyilván nem az még mindenben. Ettől függetlenül pl olyan kitartóan és következetesen gondját viseli a kerti medencének, ami csak azzal a feltétellel lett beüzemelve, hogy segít karbantartani. Hálózik, vízminőséget ellenőríz, klórtablettázik, szűrőt mos, felkever, mindig szól, hogy időben fedjük le, ha kell utána pótolja a vizet, cseréli a lábmosót, meg is követeli mindenkitől, hogy használja. Ő nyírja a füvet is a kertben, mert imádja. Minden vágya egy vezethető fűnyíró :D.
Tegnap thait főztünk közösen, neki az a kedvence, és még július közepére beígértem ezt neki... Olyan jól el lehet vele beszélgetni, csak néha érzem soknak azt, hogy "Anya, tudtad...?", és látszólag mindent tud, mindent megnéz, szétszed, kérdez. Vannak vele komoly beszélgetések, mert Ő annyira bízik bennünk, kérdez, mesél, folyamatosan kalibrálja/kalibráljuk a kis iránytűnt benne. Rég elmúlt belőlem az az érzés, hogy minden gondolatát és lépését ismerem, persze nem is kell ennek így lenni, gyűlnek a vakfoltok, és csak a bizalomban bízhatunk, hogy ez mindig ki fog tartani.
Nincs bennem szorongás, hogy akarunk-e 6 ostályosba menni, mert abszolút nem. Örülünk Zsolti bácsinak az ofőnek, hogy ő végig viszi őket nyolcadikig. Nem eldöntött a napközi és a suli utáni idő kérdése, az étkezések megoldása, mert nem szeretne már maradni, viszont nála a tanulást nem lehet csak rábízni, kell segítség, és nagyon kell a sport. Sajnos marad a kötelezően eldöntött úszás, nem keresgélünk, és bízunk abban, hogy majd valamira csak ráharap úgy, mint Lóci. A biciklizést ilyennek mondja, de az is inkább csak a szórakozás, kint a faluban bandázás, tekercsélés-játszin csücsüléssel, de abból sem a komolyabb sport. Ahonnan sportnak lehetne nevezni, már nem annyira csábító. Mivel a fókuszát nehéz huzamosabb ideig egyirányba terelni, ezért mindenben nagyon hullámzó teljesítményt nyújtunk. Mert a hullámvölgyekben befeszül, megmakacsolja magát és mint egy kis támadó bogár fröcsögi szét a mérgét, haragját mindenkire. Ilyenkor nem használ szép szó, meggyőzés, kényszerítés. Egy idő után elmúlik, lehiggad, és bocsánatot kér. De ott abban a pillanatban sajnos eszköztelen vagyok.
Elvittem az ortopédiára, mert görbe, és szerencsére nem vészes, csak hanyagtartása van, viszont heti 2szer minimum úsznia kell. Igyekszem beilleszteni a saját időbeosztásomba is az úszást, hogy ne törjön bele a bicskánk. Ezt fél évig fogjuk űzni, utána meglátjuk sikerül-e annyira szokássá tenni, hogy ha nem úszást, de valami sportot válasszon, és lássa a hatását, érezze a szükségét.
Nagyon szeretne már mutálni, olyan szépen kúsznak be a fürdőszobába is a dezodorok, parfümök, arclemosók, amik a kamaszodás nélkülözhetetlen kellékei. Hatalmas szivecskéket dobálok, amikor Attila facebbokon küldi át az x éves emlékeket, amikor picike volt, én pedig picike Anya voltam még óriási reményekkel és jóval nagyobb türelmemmel.
Lóciról kövi posztban írok, hogy ülepedjen, mert az utóbbi pár napban megint nagyon borzolja az idegeim. Érzek egy-két apróbb területet a személyiségén, amiről picit többet kellene türlmesen beszélgetnünk ahhoz, hogy formálódjon, egyre többször kerül társasági helyzetekben a perifériára, és ő meg van győződve róla, hogy nem hibás csak a többiek... Nála a türelem olyan, mint egy villanó fény. Pont addig is tart.
 |
| A meg-nem-értett középső |
Lola. Olyan nehéz nagy testvérek mellett kicsinek megtartani egy kicsit. Amit ilyenkor Mózi még sehol nem csinált vagy látott/hallott, attól egyszerűen nem lehet megkímélni. Ezzel szemben sok mindenben korábban önálló. Az hogy óvodásként maximálisan magának pakol össze egy táborra hibátlanul, és két nappal korábban, jelzi mi hiányzik még, mit nem talált, emlékeztet rá rendszeresen, kikészíti a bejárathoz, és épp csak rá kell néznem, vagy javasolni másik táskát, ami talán praktikusabb. Gondol váltásra, elég egyszer felolvasni a listát. Nyilván nagyon várta is a tábort, de akkor is ledöbbentem, mennyire ügyes. LÁtom, hogy kutyanehéz lesz féken tartani azokat a vágyakat, amik az én megítélesem szerint nem egy korabeli kislánynak valók, még akkor sem, hogy ha ezek ma a normalitás közepén vannak, és megtalálni azokat a pontokat, amik viszont elférnek. Legalább nyáron. Tudom, hogy én elég maradi szülő vagyok, elég komolyan kőbevésett értékekkel, így is sokat hígultam, és pont Lola volt az, aki már sokat hígitott. Pl a Campuson nem engedtem meg, hogy full gyöngyösre alapozóval minden féle party smink kellékkel kifenjék. Engem borzaszt az ilyen kicsi lányok látványa, és annyira sajnálom őket.
Várja a sulit, én is nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan éli majd meg, azt hiszem nem lesz gond a szociális beilleszkedéssel, a többit majd meglátjuk. A pöszeség nem áll sehol, és ez csak a mi számlánkra írható. Még kalapáljuk a nyáron is.
Nem nagyon tudok most képeket csatolni, mert vagy mindenki hiányos öltözékben van, vagy más gyereke is rajta van, akiket nem tudok megkérdezni, hogy kitehetem-e.
