Utolsó nyári, de már erősen ősz-illatú nap

 Listám volt a mai napra. Hogy mit szeretnék megcsinálni a sulikezdésre. Nem értem a végére, és lehet, jobb, hogy nem hagytam több napot rá, mert hetekig is szét tudnám húzni, és e nélkül is lesz szeptember 1.

Jó nyarunk volt, nem várom még taposómalmot. Na jó picit. De csak azért, mert nehezebben tudok határt szabni, amikor nem annyira muszáj, jól esik lazán lenni, viszont hiányzik kicsit a szűkebb élettér. A fene se ért meg, tudom :D.

A héten semmit nem mozogtam, csak supportáltam a család aktív tagjait. Tenisz, foci, Attilának Balaton Bike Derby. És így is fáradtan zárom a hetet, kinlódok az allergia miatt, hót takony vagyok.

A nyár utolsó napjait a Balatonon töltöttük. Csak Attila, Lola és én. Ez már nem nyaralás volt, hanem a tavalyi Balaton körbetekerés ismétlése Attila részéről. Én segítettem a vezetésben, hogy 24 óra tekerés és nem alvás után ne kelljen még bő 4 órát is vezetnie (ami lett bő 6 is). Lola pedig szeretett volna jönni, bár mondtam neki, h most nem lesz strandolás, mert én pénteken, amíg Attila teker dolgozom, de így is jönni akart. Sátorral mentünk, a kicsivel, de ezt legközelebb már kihagynám. Főleg mert nem is volt meg az összes pöcök, fel se állítottuk profin, és második éjszaka, amíg Attila tekert esett is, jól be is ázott, így Lolával átágyaztunk a Ford hátuljába, mint májusban, csak most tettünk matracot, volt ágynemű, így nagyon kényelemben voltunk :D. Este 10-kor még beszéltünk Attilával, h mennyire esik ott, ahol éppen jár, nem kell-e érte menni, de azt mondta, nem, gyűri végig, ahogy eltervezte. A befutón ott akartunk lenni, így én hajnal 4-re húztam az első ébresztőt, és csekkoltam a trackert, merre jár, kalkuláltam a tempót és az útviszonyokat, majd mindig áthúztam az órát. Végül 6-kor keltettem Lolát, h még van kb 6 km, kisétálhatunk. Még szerencse, mert elszaladtunk pisilni is, és már várták ketten a célban, mondta a csaj, h már itt kellene lennie, mert a kütyü alapján completed a táv. Aztán már kanyarodott is, hozta a világosságot magával koszosan fáradtan, csalódottan, hogy 24 óra 20 perc lett. Ami hiába jobb 3 órával a tavalyinál, nem fért bele a  24-be. 295 indulóból 37. célbaérkező, sok feladni kényszerülő előtt/után ❤️. Mi nagyon büszkék voltunk/vagyunk, mára megdolgozta magában az élményt, és az elégedettség is megérkezett.

Mi Lolával vadasparkban voltunk és a Festetics Imre élményközpontban, annyira élvezte ezt a kis közös programot, ami befért. Haza felé útba ejtettük Gödöllőt, ahol Attila levadászta Lola első kis országutiját. Annyira cuki volt Szlovéniában is, de kinőtte a cangát, és vágyott ő is egy ‘országpuszira’. Gyűrhetjük közösen a BMW köröket és a Kékest, Tour de France-t ;) De előtte még vészeljük át ezt az első félévet a tanévből, ami a 8. miatt sok stresszt fog a vállamra rakni. Tudom, nem nem kellene stresszelni, elveszem a gyerek elől.

Nyárzáró Szlovénia, ami visszaadta a szülőségbe vetett hitem :)

 Az augusztus 20-ai hétre még terveztünk egy rövid szlovéniai kiruccanást, mert a Júliai-Alpok tavaly is bejött, és az idei családi nyaralás alkalmával csak átutaztunk Szlovénián, de nem álltunk meg egyáltalán. A fiúk ide már nem akartak jönni, mert hosszú az út, és ők inkább maradnak, Lola viszont még olyan lelkes résztvevő, hogy öröm vele utazni (is). 

Hétfő délutánra/munka utánra céloztuk be az indulást, a fő, hogy eljussunk Zalakomárig, ahol a múltkor is megaludtunk a kamionos parkoló részen júliusban a benzinkúton. Elég későn értünk már ide, mert eleve később indultunk. Bevásároltam a gyerekeknek, Mózi brassóit is tervezett főzni, de hagytunk itthon ennél könnyebben és/vagy gyorsabban elkészíthető kajákat is. Ők sétáltatták Titust felválltva és locsolták a kertet, húzták ki a kukát, más nem volt rájuk bízva. Nagyon várták, kérték, hogy ne jöjjön senki itt aludni rájuk vigyázni, boldogulni fognak. Tudtam is, de ettől függetlenül mindig van bennem olyan érzés, hogy magukra hagyom, holott tudom, hogy nem hagyom magukra őket :).

Az első észrevételem az volt, hogy mennyire nyugiban utazunk, mindenféle feszkó nélkül, nincs veszekedés a gyerekek között, nem kell moderálni a beszélgetést, nem kell tompítani a viták élét.

Camp Danica

Ugyanazt a kempinget foglaltam le, ahol tavaly is jártunk Bohinj melett, és még mindig nem untuk meg, legközelebb is ezt célozzuk be valszeg. A franciaországi vezetés után ez olyan belátható kis kiruccanásnak tűnt, hogy pofán verés volt a távolság, hogy azért nem egy  4 órás útról van szó, főleg 100-zal :). A placcunk nagy volt, kényelmesen belakható, a táj szerelem nekem mindenestől. Attila első nap egyből el is ment bicajozni, mi Lolával bóklásztunk, lementünk a patakhoz, bejártuk a kempinget, megkerestük a tavalyi helyünket, speed mintonoztunk a csarnokban, ahova egy új 'gyerekhülyítő' települt ki, lehetett trambulinon ugrálni, dodgemezni (kicsit lebutítottabb verzióban), volt ugrálóvár, pénzes kis guruló állatok, amőba, óriás legó szerű építő, foci, kosár stb. Ez a csarnok óriási ötlet, mert eső esetén is van fizetős és ingyenes programlehetőség, tér. 

Lola tényleg olyan hálás közönség. Finoman kér, türelmesen kivár, utalásokkal emlékeztet, mit szeretne, h beleférjen a pár napba. Ő még lesi a mozdulatainkat, tanulja a reakcióinkat, még tudunk újat mutatni neki, még vágyik ránk. Annyira nyugis, meghitt, lassú és kényelmes pár napot töltöttünk együtt, hogy visszaadta a hitem, hogy nem én/mi rontottuk el, hogy három gyerek mellett ez a csendes ős-egymásrafonódás nem a mi ügyetlenségünk miatt nem tud megvalósulni, hanem tényleg családi dinamika az ‘oka’, hogy kevésbé - valóságtól elrugaszkodott - tökéletes napokban élünk. Pont életszerű ahhoz a felálláshoz képest, ami Mi vagyunk.

Karnyújtásnyira a felhők 😍

Voltam futni kétszer (jajj, de imádtam a látványt), voltunk közösen hármasban bicajozni (21 km tóval, lankával, harapnivaló zölddel, friss levegővel, kolompoló bocival, dolgos vidám kis gazdaságokkal út közben, jégkrémmel, dimbbel/dombbal, büszkeség érzéssel Lolában!!),  volt szürke nyomott idő, eső, lehetett várni hogy kisüssön, lehetett ajándékként kihasználni, nem elillanni hagyni. Volt grillezés, éttermezés, volt bosszúság és tanulság (eső miatti anyagi kár), majd mindset change és felülkerekedés. Volt bóvli gömbautomatából vásárolt szilikon dinó-boldogság, ping-pong, és minden játék kipróbálás a csarnokban. Maradt sok visszavágyódás, született meggyőződés Szlovénia-szerelemmel, Triglav Nemzeti Parkkal kapcsolatban. Még nem fejeztünk be, visszajövünk.

Bohinj

❤️

Itthoni augusztus

 A nyaralással zártam a blogot és július végével. Másnap már munka fogadott bennünket. Irodában ugyan nem voltam, már szerdán elkezdtem a mosást kurtítani, és ez kitartott péntekig, hogy minden program lemenjen. Ezért szeretem a FS hibrid megoldását, mert annyira ideális a 2 nap iroda és 3 nap home-office, mint minimum requirement. Mellette tudom a háttérben apíratni a háztartást is, néha elég fél 8-kor kelnem, és 8-kor a gép előtt ülök, imádom a nyári időszámítást, hogy a gyerekeket sem kell vinni, reggel időre kikönyörögni az ágyból őket. Lehet terszon kávézni, kekszezni vagy az ágyban. Most hogy érzem a fogyatkozó napokat az 'Arany életből' még jobban értékelem. Szeretem a csápokat visszahúzó őszt is, a rutinszerű kerékvágást, de most még nem akarom.

Ezzel Lócika lepett meg reggelire

Kemény 1 nap munka után péntekre megint kivettem egy nap szabit :)), mert lehetőségünk nyílt Attilával felmenni a Forma-1-re. Kiskatával a szülinapom alkalmából néztük meg a Brad Pittes forma 1 filmet, és pont mondtam Attilának, hogy egy ilyet egyszer élőben úgy megnéznék. Hát, így teljesüljön minden kívánságom... Attila a DHL partnerétől kapta a lehetőséget, így pénteken bedobtuk a bicikliket is a Fordba, és felvezettem a Hungaroring pályára (Attila tud a kocsiban dolgozni, így haladt is). A parkolás nem volt egyértelmű, pedig ingyenes helyünk is volt, de benéztük a számozást, így dupla kört kellett megtenni, ami nem volt rövid, de így is időben odaértünk, hogy egy kis túravezetés keretében bevigyenek minket a box utca mögé is, ahol az irodák, a recovery zóna, a partner istápoló épületek vannak. Utána a szabadedzésre is szólt a belépőnk egészen közelre, vittünk fülest, és azon csodálkoztam, hogy a legtöbb emberen se füles, se füldugó nem volt, pedig brutál hangja van órákat hallgatva. 

Megnézegettük a shop részt, dobáltam a hátasokat, hogy mennyibe kerülnek a ruhák, baseball satyik, és hogy 10-ből 9-en vásárolnak is. Vettem egy 2000 forintos száraz sós perecet is, a 7000 forintos gyrost sokallottam :D. Hihetetlen volt, hogy ilyen hirtelen létrejött ez az esemény, néha kicsit éreztem a 'rosszalló' gondolatokat, hogy más igazán fanatikus számára mit jelenthetne egy ilyen bejárás, nekem meg úgy az ölembe pottyant :). Nem is maxoltuk ki, nem maradtunk végig, mert még szerettünk volna hazafelé a Kékesre is feltekerni, ha már nyertünk egy közös lehetőséget. Az Orlen kútnál átöltöztünk, és most jobban bírtam a Kékest, mint a szülinapomon. Minden szakaszon (talán egyet kivéve) personal rekordot döntöttem :D. 

Olyan jó lekeverése volt ez még a nyaralásnak. És a szombat is, amikor a Seres családot fuvaroztam fel Berkenyére az éves rendes Seres-találkozóra. Attila ide nem szokott jönni, ő kihasználja, hogy egyedül lehet, én pedig Anyát és Dóriékat vittem, meg mi  mentünk a gyerekekkel. A fiúk különösen szokták vármi ezt az eseményt, jó is szokott lenni, mert már nincs olyan egyéb nap, amikor mind összejövünk a nagy családból mióta a Seres nagyszülők és Peti nagybátyám meghaltak :(. Ez nagy eszegetős, beszélgetős hepaj. Hazafelé Anya vonattal jött Apával meg Apa unokatesója is, én pedig hoztam Firtost. Szombat este ő és Bendi is nálunk aludt, majd vasárnap koradélután vittem őket haza/át a Piac utcára, mert hétfőn meg Nagyanyáék vitték Mózit és Firtost Hutára :))

A hét laza munkával telt, sokan vannak szabin, volt tenisz, újrabootoltam a futást is aug második felében.

Csaptunk egy tiszafüredi napot is (Mózi még akkor Hután volt), de ez is annyira jó volt. Béreltünk csúszdás vizibicajt, ezt főleg Lola szerette volna, de mindig olyan jól elbohóckodunk, utána egyből befizettünk egy óra waterplay-re, ez lett a nyár egyik fénypontja :))). Annyit röhögtünk, imádom ezt a vizi játszóteret, annyira vicces. Ide még olyan jó lenne egyszer elmenni. Nem győzik követni az embereket (hogy ki mikor kezdett), és 1:20 perc után szóltak hogy letelt az időnk, de addigra úgy elfáradtunk, hogy már csak 1 óra bringó hintóra és kajálásra maradt erőnk :D. A supot végül elő sem szedtük. Fénykép sem készült csak egy bringó hintós, pedig olyan jó lenne ezt a napot sem elfelejteni.

Én még vágytam volna szabadságra otthon is, na ez idén nem fért bele, egyetlen szombati nap volt, amikor Attila vitte a gyerekeket a Mastermindos családi napra. Ez nekem volt pocolás és otthoni selejtezés, takarítás. 

Az aug. 20-ai hétre még egy nyár búcsúztató Szlovéniát terveztünk, de ide a fiúk már nem akartak jönni. Majd erről is beszámolok, ha hazértünk.

The best summer vacation ever

 Folyamatosan frissülő poszt (egy darabig - majd szólok, ha már nem :))

Mindig szeretném egyből megírni, hogy friss legyen az élmény és az eufória, de utána hazaérve bekap a gépszíj és nem jut idő erre a felületre. 

Idén felnőttünk a 2 hetes szabadsághoz, és ebbe szerettünk volna most minél több mindent belepakolni úgy, hogy pihenés is legyen. Lakóautós roadshow-t terveztünk, a cél pedig a Tour de France 18. szakasza volt.

A 3300 km-t tenger, tavak, dombok, hegyek-völgyek, nap-eső, hajó, bicikli gömbölyítette kerekre. Aludtunk benzinkúton, kempingben, fizetős motorhome parkolóban és hegyoldalban út mellett. 

Nem lapátoltam még össze a képeket, valszeg többszöri nekifutással fogom tudni megírni a posztot, megpróbálok nem nagyon távol kerülni az élménytől.

Júli 17-én délután indultunk, sikerült minden munkát időben befejeznem, negyedéves audit cuccokat feltölteni, jóváhagyatni, csapat szabi tervét összerakni, helyettesítést beállítani, összepakolni, kitakarítani. Attila a kutya és házkörüli dolgokat intézte Jenő papával, és mind a bő 3200km vezetés az ő nyakába tornyosult, mert én nem tudok lakóautót vezetni... Mózi aznap jött haza délben az MCC-s táborból és nagyon nem volt kedve jönni a családi nyaralásra. Állandóan húzza a száját mindenért, ki sem dugná az orrát a szobából, max a nappaliig, ahol gyorsabb a net és közelebb van a hűtő :D. Mondtuk neki, hogy sajnos ez egyelőre nem opció, hogy itthon maradjon, de pár év, és nem kell szülőkkel nyaralnia. Egyébként ezt nagyon korainak érzem még, hogy már 14 évesen azt hiszi, a farok csóválja a kutyát, és nagyon nehezen tud/akar alkalmazkodni, iszonyat flegma és bántó Lócival meg a többiekkel. Kicsit merevebb határok kellenek, amiben nem én vagyok az erős. Én a békesség érdekében könnyebben engedek, simulékonyabb vagyok, megelőlegezem hamarabb a bizalmat, így nálam kevésbé tudja hol a határ. Mert vmikor jobban bírom, vmikor nem, így rám sokszor begerjed.

Elindultunk
(Mózi egyelőre durcog, nem hajol a képre :))

Egy hasznos applikációt mondok: park4night

És egy hasznos ötlet, tanács: indulás előtt MINDENKI úti okmányát TÉNYLEG ellenőrizzétek, ne csak emlékezetből, mert simán lehet, hogy valakinek a tavasszal lejárt... Ne fussatok bele kétszer hasonló hibába :D.

Több mindent mérlegeltünk, korábbi tapasztalatokat beépítettünk, de még így is lehetne sokkal precízebben tervezni, hogy költséghatékonyabb legyen. Én egyébként maximálisan elégedett voltam, mert kevésbbé bírom az utolsó méterekre lebontott tervet, programot, főleg, hogy 5 ember igényét kell nézni. Sok ingyenes de alkalmas lakóautó megálló van, így azzal még tényleg érdemes számolni, hogy ha nagyon délután érünk az egyik kempingbe, akkor nem biztos, hogy megéri arra a napra is fizetni. Viszont sokszor délnél hamarabb nem lehet átvenni a helyeket, Olaszországban és Fr.országban sem túl biztonságos nem őrzött helyen hagyni a lakót, így nm érzem olyan nagy kiesésnek, hogy Velence mellé délután értünk, és aznap már nem sok idő jutott tengerparti pocolásra.

Attila szerette volna nagyon a Tour hegyi szakaszát megcsípni, és eredetileg Mont Ventouxot nézte ki, de azt már itthon elvetettük, mert oda legalább 2 nappal hamarabb érdemes lett volna eljutni, hogy jó helyünk legyen az út mellett, viszont az elég sok holt időt eredményezett volna a maradék 4 embernek. Így választotta a 18. Col de la Madeleine szakaszt. Jól sakkoztunk, hogy addigra ki lesznek annyira purcanva, hogy a második hegymenetet már nem 30-as átlagsebességel repülik át, és talán a mezőny is szét lesz annyira húzva, hogy lesz alkalmunk 5 mp-nél többet élvezni a látványból :).

ez google-ös kép, nem saját, de majd lesz az is :)

Én szerettem volna Velencét útba ejteni, meg Veronát, a Garda-tavat, Milánót, a Dolomitokat, a francia Riviérát, Provance-t és az Alpokat :D :D. Bőven maradt ezek közül olyan, ami nem fért bele, hogy ne csak átrobogás legyen mindenen.

Ez lett a végleges útvonal:

Első etap: Velence

szállás: Camping Village Internazionale

Azt terveztük, hogy a legelső nap eljutunk Ljubjanáig, de már induláskor látszott, hogy az nem fog menni, legyen csak Nagykanizsa. Így találtuk Zalakomárban a megállót még Kanizsa előtt, ami teljesen tökéletes volt. 

Zalakomár 

Reggel megreggeliztünk, és egy füst alatt mentünk Velence mellé a lagúnákba a Camping Village Internazionalba. Tengerparti kemping esetén (meg egyébként mindig) olyat keresek, ahol van medence is (ha netán nyavalygás van a sós víz miatt) és sportpálya. Tenisz, foci. Ez sportpályában pont nem volt erős, de nem is volt sok idő. 18-án délután érkeztünk, kicuccoltunk, és egyből mentünk a tengerpartra. 

Reggel béreltünk bicajt (mert nem mindet mertük volna a kikötőben hagyni), és kb 4-5 km-re kellett a Velencébe menő hajóhoz letekerni. Itt az egész nap Velencéé volt, mert hajó vissza csak egyszer jött. Ez kb másfélórás hajóút volt, a gyerekek volt, hogy szunyáltak, vagy még lelkesen sasoltuk a partmenti házakat és a tengert. Attila már tavaly előtt is ódzkodott Velencétől, hogy Horvátországból átmenjünk, mert hogy nem látunk mást, csak turistákat és dög meleg van (meg akkor ott volt Titus is). Ehhez képest tényleg dög meleg volt, de eloszlott a tömeg, abszolút nem volt zavaró, én pedig szívtam az olasz épületek és klíma hangulatát. Nagyon szeretem. Beültünk pizzázni, fagyiztunk, Lola választott egy szép muránói üveg gyöngyökkel díszített karkötőt, vettünk kávét, kávéscsészét :).

(bérelt) bicajjal a kikötőbe

korai kelés :D

calling Venice :D

Először szülőkkel voltam Velencében, talán 7-es voltam, de akkor a környező kis Buránót, Muránót, és Sant-Michele- (temető) szigetet is megnéztük. Most inkább csak barangoltunk és gondoláztunk (ez első élmény volt mindannyiunknak), szerencsére csak utána láttam az insta videót, ahol felfordul az utasokkal egy gondola :D :D. Nem voltak galambok, nem kellett vizipisztoly sem ellenük.

retro kiállítás - Mózi kedvence

Lóciban volt bizonytalanság,
kapaszkodott végig

Attila lealkudta az gondolázást

Késő délután értünk vissza, bevásároltunk, és visszakerekeztünk a kempingbe. Itt megint tengerpartoztunk még picit, sőt reggel is, majd délben kellett elhagyni a szállást.

Második etap: Iseói-tó
szállás: Sassabanek Iseo

Első nekifutásra a Garda-tóban gondolkoztam, mert az Iseói tavat, nem is ismertem. Attila lakóautós/biciklis facebook csoportban olvasott róla, így erre szavaztunk, hogy talán kevésbé lesz zsúfolt. Jó választás volt, bár foci pályából csak beach foci volt :). Teniszezni viszont teniszeztünk Mózi kivételével. Ő a tó partra sem akart lejönni, csak medencézett. Itt töltöttük a leghosszabb időt, Attila többször el tudott menni biciklizni, egyszer én is megkerültem a tavat, 65 km, kb mint a Tisza-tó, csak kellemesebb volt a szememnek, mert kevésbé megszokott :). A tó nagyon szép tiszta volt, tudtunk supozni, sajnos a csúszdás vizibiciklre sokat kellett várni, így arról letettünk Lola bánatára. Jövünk neki egy tisza-tavi vizibicajozással ;-)

Itt az idő hossza miatt is volt értelme belakni a kempinghelyet, kiterítettük a szőnyeget az asztalok és székek alá, fellampionoztuk, kitekertük az omnistort, a gyerekek tudtak kerózni a kempingben (Lolát elütötte egy nagy fiú, szegényt elég jól ledarálta, de nem tört el a keze, csak a háta horzsolódott le :( ). 

Olyan távolinak tűnik már ez, most pötyögve, már hiányzik a nyugi, a mosogatás a kempingben, a megszokott zajok. Tényleg, itt sok-sok pici nyuszi volt mindenfelé, reggel is arra keltünk, hogy ott ugrálnak a mi placcunkon, de egyébként mindenhol. Lola nagyon boldog volt tőle. Illetve attól is, hogy egész jól megtanult fejest ugrani. Még nem mindig tökéletes, de a vizibukfenc már profi :). És egy őrlő foga is kiesett pont itt :D. Mármint pont itt Iseóban, nem pont fejesugrás közben. 

Mielőtt nagyon túlidealizálnánk a két hetet, szeretném emlékeztetni magam, hogy Mózi annyira kamasz és annyira nyers, hogy ezt amikor hazajöttünk kiveséztem a pszichológussal is, hogy mennyire normális, mennyire mi rontottunk el valamit, mennyire várhatjuk, hogy ez a kamaszsággal el is illan vagy van dolgunk vele.

Lola bal és jobb kiskeze nagyon jó példa erre :D
Alig várta, hogy a nyaraláson kilakozhassa ezzel a sárgával a körmét...

folyt.köv...

Az iseó-tavi tekerés tök jól esett. Nem voltak különösebb doborzati megborulások, teljesen használható volt az út, a tó miatt kellemes volt a klíma, sok-sok kerós volt, szóval tetszett nagyon. Kár, hogy csak egy tekerés gyűrtem bele (képeket és videót is csatolgatok majd).

Harmadik etap: Col de la Medeleine

Olaszország után dél körül felkerekedtünk, hogy megcélozzuk a Tour 18. szakaszát. Egy nappal hamarabbra lőttük be a megérkezést, hogy találjunk megfelelő helyet a lakónak az út mellett. Én rákerestem, hogy a szerpentinek alkalmasak-e lakóautós felcaplatásra, mert vannak országok, amik veszélyes zónák ebből a szempontból. A fenti rajzból a középső buckát vettük célba, és utólag óriási nagy szerencsének mondható, mert másnap az első szakaszon mentünk tovább, és ott sehol nem lett volna alkalmas útmenti hely, baromi szűk is volt. Na de előtte még jött egy kis izgalom :). Az olasz és szlovén határokon simán átjutottunk Lóci lejárt személyiével, de úgy tűnt, nem lesz ekkora szerencsénk Franciaországban. Nagyon belassult a forgalom a határ előtt (először nem is vágtuk, hogy már itt tartunk, csak hogy hosszú km-eken keresztül dugót ír). Közelebb érve láttuk, hogy basszus…, itt már nem csak átgurulnak az autók :). Ment a kupak-tanács, hogy egyáltalán odaadjuk-e a Lóci okmányát vagy annyira nem néznek bele az autóba, hogy észre sem veszik, hogy valaki még van velünk. De mi van, ha mégis észreveszik, és utólag kell prezentálnunk, akkor tuti ciki. Vagy úgy adjam oda, hogy óvatosan essen ki a Mózi útleveléből valami elérhetetlen helyre? Vagy simán passzoljam oda pókerarccal :D? Attila azt mondta, ő tuti oda sem adná. Így ebben maradtunk. Amikor közelebb értünk a fülkéhez, és a néni kezébe pakoltuk a papírokat, azt mondja a nő, hogy ez neki nem kell, csak mutogatott a fizetős kapura, hogy neki itt csak perkáljunk :D :D. Ez volt a Mont Blanc előtti 11,6 km hosszú alagút, és senkit nem érdekeltek az okmányok :)). 

Franciaországban esett. És kövi napra is azt jósolta :(. Bevásároltunk, és megmásztuk autóstól a Col de la M. lankáit. Hosszan capplattunk fel, nekem volt petit gyomorgörcsöm a szerpentineken, hogy mennyire bírja az autó, hol találunk kicsit is nagyobb helyet annál, hogy ne zúgjunk le oldalt. Sok jót már elfoglaltak előttünk, végül egy kis faluban, síparadicsomban pont nekünkvaló 'parkolót' találtunk. 

Ez lett a nekünkvaló parkoló :)

Lehorgonyzás után elindultunk felfedezni a környéket, mert baromi jó hangulata volt már a szakasznak. Voltak igazán otthonosan belakott placcok, felzászlózva, lampionozva, vki sörcsapolót is hozott, zene szólt, kifestett, beöltözött fanatikusok táncoltak és itallal is kínáltak. Mi is söröztünk, ráálltunk pár fényképre, majd a gyerekek megalkották kartonból a célzó dobozt, ahova várták a repi ajándékokat :). Lóci is Lola is készített egyet-egyet külön, nem hiába :D.  

A legjobban annak örültem reggel, és folyamatosan, hogy nem lett eső abszolút. Az nagy szívás lett volna, hogy órákat ácsorgunk vizes göncben, nem tudunk a fűbe leülni. Addig, amíg a szakaszt le nem zárják, lehetett az amatőr kerósoknak is tekerni. Attila is feltekert, nagyon élvezte, csak mondták, hogy mindenképp érjen vissza időben, mert egyébként rendőrök vannak, és leszállítják, és tolhatja a clipses cipőben lefele. Ehhez képest, az utolsó pillanatig tekertek a 'mezei' emberek, nők, férfiak, gyerekek, idősebbek, olyan jó látvány volt.

Hamar kitelepültünk, vittünk ki kemping székeket is, a gyerekek kihozták a célzó dobozt, és egy jól belátható kanyar elé telepedtünk az út két oldalára. A gyerekek várták nagyon a menet előtt érkező autókat, akik a reklámajándékokat szórják, mint a karneválon, én pedig próbáltam hűteni őket, hogy az se legyen csalódás, ha semmit nem dobálnak pont itt...  Kb két órára céloztam, hogy ideérnek a bicajjal, és elég jól saccoltam :), DE előtte viccesebbnél-viccesebb autókialakítások jöttek és szórták a satyikat, sörnyitókat, kis szalámit, salátaolajat, kulcstartót, mezt, kekszet, zászlót, üdítőt..., hasznosabbnál-hasznosabb motyókat :D :D. A vadászösztön nagyon tombolt, de megint én voltam a party killer, hogy hova a bánatba fogjuk ezt a sok izét pakolni majd :D. A hangulatnak nagyon jót tett, szó se róla.

Aztán megláttuk a kanyarban a menet elejét. Úgy éreztem, mintha minden hangot letekertek volna, pedig biztosan nem. Lehet, megnéztem volna egy egyenes szakasz is, mert így nem annyira jött át az az emberfeletti robot üzemmódot, mert bár rezignáltan, zombi üzemmódban tekertek fel, de azért érződött az emberi halandó voltuk, látszott a küzdelem és a fáradtság. Attila nagy extázisban felismerte az arcokat, több bolyban jöttek széthúzódva, Lócika pedig csak kiabálta, hogy 'Pls give me your bottle', de hál'Istennek nem kaptunk 42. kulacsot itthonra :D. Eltekert a menet, és vitte magával a fesztivál feelinget egyből. Lekapcsolták az ünnepi érzést bennem. Nekem ez nagyon hirtelen kiüresedett érzést hozott. Lehangoló, ahogy pikk-pakk összepakolt mindenki, és megindultak a lakóautók is lefele (sokan követik a tourt, tehát igyekeztek át a kövi szakaszra). Olyan érzésem volt, mint amikor régen az aug 20-ai karnevál után rámült a depresszió, és a nyárvégi, suli-kezdős elmúlás. Utálom az ilyet. Amikor nem én hagyok ott egy élményt, hanem az élmény nem vár, és tovább áll. Ott maradok a csúcson felspanolva, és megint csak lassúnak érzem magam, akit épp csak belemerítettek valamibe, és már menni kell tovább, de én még nem szeretnék. 

Visszasétáltunk mi is, a gyerekek lelkendeztek a sok ajándéknak, Mózi is meglepően kisimult, tetszett neki is, végig videózott, én meg végig visítottam :D.

Bemértük a lefoglalt kempinget, hogy nincs is km-ben messzi, de időben meglepően sokat írt... Na itt is nagyon kettős érzéseim vannak. Én kb már csak azt bírom, ha egyenes az aszfalt alattam, nem esik, nem fúj, süt a nap, és nincs izgalom :D. Az18. szakasz első hegyén keresztül vitt az út, fel jóóó magasba a Col du Glandon 2000 méterére. Erre írtam az elején, hogy nagyon jó, hogy nem itt próbálkoztunk megállni, mert itt sehol nem lett volna lehetőség, meredek volt, szerpentines és nagyon szűk. Sok helyen nem volt korlát, és tényleg nem tudom, mit csináltunk volna, ha szembe is jön egy lakóautó lefelé... Remélem, Attila tudta volna, bár ő is ezt kérdezte :).  Itt be voltam kicsit fosva, viszont a látvány kárpótolt. Olyan brutál gyönyörű helyre értünk fel, hogy kiszállva majdnem elsírtam magam. Csak a szél miatt nem, ami megcsapott, meg az elhúzódó izgalom miatt. Erre mondják, hogy lélegzetelállító. Egy alföldi kisleánynak biztosan. Felérve a tetőre, kiszálltunk, és abban bíztam, hogy már mindjárt ott vagyunk, de még le kellett ereszkedni a másik oldalon. Voltak gyönyörű tavak, ez is meseszép volt, de sajnos itt már nem álltunk meg fotózni, csak az maradt, amit ablakon keresztül próbáltam fixálni, hogy el ne felejtsem.

Negyedik etap: Burg d'Oisans

Szállás: A la Recontre du Soleil

A kemping cuki volt a nagy hegyek lábánál 720m-en, folyamatosan lent voltak a felhők, néha kisütött, néha beborult, néha esett. Olyat kerestem, ami az Alpe d'Huez-hez közel esik, ha már a Mont Ventouxot nem tekertük meg, mert kilógott az útvonalból. Az Alpe d'Huez hegyi kerékpározáshoz ikonikus helyszín, különösen a legendás Megalavanche lejtővel és 21 kanyarral, ami a Tour de France egyik legemlékezetesebb szakasza. Attila ide mindenképpen fel akart tekerni, én is kacsingattam az ötlet felé, de én picike vagyok még ehhez. 

Ezek a kempingek nagyon tele voltak. Két éjszakát tudtunk foglalni, pedig még egy harmadikat simán maradtunk volna, mert egy biciklis-paradicsom. Teli volt profikkal és amatőrökkel. Ráadásul volt medence és sportpálya is, étterem, mosókonyha. Nem is mentünk semerre, itt vacsiztunk mind a két alkalommal.

Az első nap rákészültünk, hogy akkor felbiciklizünk. Mondtam Attilának, hogy menjen nyugodtan, megyek én is, ahogy bírok, ha pedig nem bírok, akkor visszacsorgok a kempingbe. Az út közvetlenül a kemping kikanyarodásból indult, de mi egyből a másik irányba fordultunk, ami bevitt a város (?)ba. Olyan igazi kis alpesi hangulatú, lapos tetős fa házak vannak hegyekkel ölelve. Megtaláltuk az útvonalat, és már az első kanyar lesokkolt. Átlag 8%-os emelkedőt írt a leírás, de ez elég mellbevágó volt. Mindig így járok. Amíg rá nem áll a pulzusom, addig teljesíthetetlennek érzem. Attila meg is indult, mondtam, hogy ne várjon. Az elején úgy éreztem, hogy lehet minden 500m-en meg kell állnom, sőt tényleg fontolgattam a visszafordulás lehetőségét is. 1-1 km-nél megálltam, kihasználtam fotózásra a lihegést és az elbizonytalanodást, hogy megint túl nagy fába vágom a fejszét, de aztán pont ez motivált. Hogy semmi nincs abba, ha megállok, de menjek fel. Így szép komótosan nekiindultam... És jajj, dehogy bántam meg. Eleve nagyon szeretek egyedül küzdeni, fejben anyázni, beszélgetni magammal, lelki masszázst adni, voltak akik ollé-olléztak, volt egy bácsi, aki mondta, hogy lefotóz, ne szelfit csináljak. Én is viszont fotóztam. Aztán egyszer Attila csörgött, mondtam, hogy még 4km-t ír az útjelző, így ő kólázott fent meg elém tekert egy darabon, DE felértem!!! Meg is lepett, hogy azt mondta, hogy nem bízott benne, hogy feljövök :D :D. Úgy tűnik, ennyi év után sem ismer :D. 

Látszott, hogy eső nélkül nem ússzuk meg lefelé, és én mindennel úgy vagyok, a kerózással is, hogy igazán semmihez nincs technikám, érzékem, max kitartásom, így lefelé más csapatja 50-nel, 60-nal én meg húzom a féket, és szépen lassan csorgok le. Na most is így tettem, el is kezdett esni, bugyiig áztam, már fájt a kezem, ahogy szorítottam a fékeket, tartottam attól, hogy csúszni is fog, de még annyira fel voltam spanolva, hogy ez sem zavart. 

A kempingben jól lezuhanyoztunk, mert reszkettem annyira fáztam, majd jól bevacsiztunk. A gyerekek nem akartak tekerni, másnak reggel Attila még egyszer feltekert, én meg Lolával medencéztem (vagy az előző nap volt délelőtt...? - mindegy is), Lócival teniszeztem. Délben el kellett hagyni a szállást, átálltunk egy parkolóba, és még kóricáltunk a városban, bevásároltunk, kávéztunk, ettünk, és nekilódultunk, hogy jutunk, ameddig jutunk. 

Az Alpok még meghányatta a csapatot, sorban hánytak a gyerekek a szerpentínen, én megúsztam, de nem sok híja volt. Már csak azt. éreztem, hogy tudjuk magunk mögött a hegyeket. Autópálya-elterelés volt, így sokáig vitt az út a pálya mellett kanyarogva. Milánó árnyékáig jutottunk, Milánóba már nem akartunk bemenni, környező benzinkutat kerestünk éjszakára, de csak a 3.-nál tudtunk megállni, ami biztonságosnak is tűnt. Egy nagy Autogrill parkolóban, itt is volt zuhanyzó, nagy placc, szürkevíz leeresztő, víztöltési lehetőség. Kint kb minden benzinkút el van látva ilyennel.

Ötödik etap: Verona

Veronáig nem volt messzi az út. Itt találtuk a fizetős lakóautó parkolót, ami sorompóvál zárt, 48 óránál hosszabban nem lehet megállni, és 24 órára csak 10 euró. Ráadásul 15 perc gyaloglásra írta a központtól. Itt is volt víz vételi, leeresztési lehetőség, sőt wc ürítési lehetőség is. 

Tényleg nem kell sokat gyalogolni az Arénáig és a főtérig, Lola azt mondta, olyan mint Velence víz nélkül. És igen. Pont azok a stílusú kis színes házak, boltok a belvárosban. Bementünk az Arénába is, ami a gyerekeknek ingyenes (ja tényleg, Mózi ide nem volt hajlandó jönni, azt mondta, őt nem érdekli, maradt a lakóban). Az Aréna régebbi, mint a római Colosseum, és talán i.sz 70 körül épült. Sokkal kisebb, koncertek vannak leginkább. Attila aludt is 12 percet (rendszeres tol itthon is ilyen power nap-eket, én ennyi idő alatt elaludni sem tudok. Ő lecsukja a szemét, és egyből álmodik is :D), mi addig a gyerekekkel a Gladiátor filbe néztünk bele, mert erről beszélgettünk, hogy régen mire használták. 

Utána sétafikáltunk, fagyiztunk, megnéztük a Júlia erkélyét, Attila és Lóci megmarkolászták Júlia cickóit, hogy szerencsét hozzon :D Visszasétálva pocoltunk, majd elmentünk kerózni. Megint csak Attilával, mert a gyerekek nem akartak. Képernyőztek addig. Netet én osztottam telóról,de nem volt folyamatosan, nekem ez még mindig korlátozandó dolognak érzett pont. Nyilván jutott sokkal több idő, illetve út közben is sokszor néztek vagy hallgattak valamit.

Verona körül egy 40km körüli szakaszt néztünk ki, volt városi része és suburb is. Elég lepusztult egyébként, kicsit csalódás volt az óvároson kívüli rész, szegényes, rossz utakkal. Maga a tekerés viszont megint tök jó volt, meg utána a vacsi is bent a városban. Egy igazi családi olasz éttermet választottunk, a kaja egyébként nem volt a felejthetetlen kategória, de jól zártuk ezt a napot is.

Tényleg, nem tudom, mikor bontakozott ki igazán, lehet itt Veronában, de Lola nem engedte meg és azóta sem, hogy Attila kezét fogjam, mert csak ő foghatja. Egyenesen megtiltja, és ha meglátja mégis, akkor fut oda, és szétszakít, közénk áll :D. Még azt nem mondta, hogy neki Apa lesz a férje, azzal fogja csak igazán precízen 'felmondani' a fejlődési szakkönyveket.

Hatodik etap: Balaton

(folytatom majd, meg javítom az helyesírási elütéseket, és végre megvannak a képek is a telómon, csatolok majd párat)

Maradt még a nyaralásra szánt időből annyi, hogy visszafelé a Balcsinál is meg tudjunk állni. A gyerekek különösen szerettek volna, tavaly nagy élmény volt a Balatonföldvári pár nap, amikor Attila tekerte a Balaton Bike Derby-t. Nem vágytunk már nyüzsire, Szántódot céloztuk meg, de sajnos pont olyan szeles volt az idő, hogy a vízbe csak a család vagányabbik fele merészkedett be: Attila, Lola és Lóci. Viszont a kiszuperált gokart nagyon bejött a gyerekeknek. Még Mózinak is :). Lóci nádból és powertape-ből (mert csak az volt alkalmas összetartó/rögzítő elem) kis hajót épített, de még haza is hoztunk egy nagy köteg nádat, hogy itthon egy még nagyobbat csináljon :D. 

Este egy final grillezést is csaptunk, reggel pedig elcsattintottuk az uccsó családi nyaralós szelfit.

Itthon rend fogadott (hála nekem, mert úgy hagytam itt mindent) és nem szétszáradt kert és fitt Titus (hála Jenő papának) és kazal nutellás palacsinta (hála Mamának)!!

Azóta is visszajárok ide olvasni, meg gondolatban az egyes etapokra, emlegetjük, próbáljuk a tapasztalatokat leszűrni egy kövi évi hasonló élményre.