Pfűűűűűű, ez az átmeneti tavasz mennyire meghozta az étvágyamat a jó időre, Napra, bárminemű tevékenységre. Már gyászolom, hogy hétvégére megint megrottyan az idő, ahelyett, hogy sütne ezerrel, és engedne fel a föld. Ehhh, olyan vagyok, mint a vénasszonyok, akik az időjárással kezdik, kókler módjára politizálnak, akciós mosószódáról eszmecserélnek és recepteket gyűjtenek be egymástól sebtében a napi rendes sorozatnézések között. Leszámítva a vénségemet és TV hiányában a sorozatfüggőségemet kívülről hasonló problémákat feszeget én is :).
Arról ezek után főőőleg félve számolok be, hogy milyen örömmel és biztonságérzettel tölt el, hogy rajzolódnak a napi rutintevékenységek. Például neki merek fogni a két kis kan fürdetésének egy szál jómagam, már alakul, hogyan fest a közös séta, kit kell elkezdeni öltöztetni, hányadik rétegnél kell áttérnem a következő gyerekre, mikor húzom én a csizmát (a megfejtés: a legvégén, amikor már nem kell huszadjára is visszaszaladni a szobába és a fürdőszobába valamiért), ki megy ki elsőnek az ajtón (a kapualj délelőtt nyitott, tehát biztosan nem Mózi az első, sem a második). Működik az anya tolja a nagy teknő kocsit Lóci alatt félkézzel és Mózit sétáltatja a másik féllel. Erre voltam leginkább kíváncsi, mert korábban rosszabbul haladtunk, mint a lábbal hajtós varrógép. Ha megvolt a cél, akkor inkább a másik irányba kellett nekilódulni, hogy tényleg az eredeti ponthoz közeledjünk. Remélem, ez is a múlté, amíg Lóci nem egyenesedik két lábra. Most pedig sütnék valami jót. Valami kakaós csigára leginkább hasonlítót. De addig nem merek, amíg Attila nem jön haza, hogy ne én faljam fel mindet. Ezek mellett persze nem tagadom azt sem, hogy némileg fájdalmasan érinti önző kis szívemet, hogy annyira zsugorodik a magam szórakoztatására fennmaradó idő, hogy (nagy sóóóóhaj) haj.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése