Mózi a hétvégén megint különösen imádnivaló volt, azon túl is, hogy napjában 10* minimum elmondja, hogy szeret. Este, mikor még bebújtam mellé olyan nagyon-nagyon megölelt, félig rám feküdt, lábával körülfont. Én is jól megszorongattam, szuszogott a nyakamba, aztán lazított ezen a pózon, és megkérdezte, hogy: Anyaaa, most jöttek ki kis magocskák? Hogy miiiik??! Kérdezek vissza (általában hamarabb, mint hogy leessen a tantusz). Már magyarázza is... A fütyimből, most jöttek ki kis magocskák?
Hát így állunk... :). Egy darabig elég volt neki a 'pocakomban volt' történetet ott kezdeni, hogy egy pici magként a pocakomban volt, és ott fejlődött, nőtt-növekedett. Nyilván ez egy idő után homályos volt, hagyott némi kivetni valót maga után. Kérdezte is, hogyan került oda a mag. Akkor kezdem úgy mesélni, hogy Apa odapottyintott egy magocskák... Ezt is elfogadta egy darabig. Egy bő féléve viszont biztosan azt is hozzá kell tennem, hogy hogyan pottyintotta oda :). Hagytam azért még némi balladai homályt, hogy olyan nagyon-nagyon szorosan ölelt, hogy... Most erre utalva kérdezett vissza :)). Elég szorosan öleltelek? Mesélni kezdtem neki megint, hogy majd lesz lány, akit ennyire nagyon szeretne ölelni, mint most engem, és ennyire nagyon fogja szeretni. Innentől pedig olvad szét anyai kis szívem... Hogy ő ennyire senkit nem fog szeretni. És ő mindig itt akar lakni...
Meglepődök mindig, hogy ennyire érzelem-dús, és kifejező, kimondó.
Istenem, de édes!!!
VálaszTörlés