Mózi az irgalmas szamaritánus :)

Eddig is gyanús volt, hogy hóónnnan van ennek a gyermeknek ekkora nagy hatalmas szíve, kitől örökölte a jó lelkét. Mert természetes, hogy minden gyerek JÓ, de Mózi valahogy annyira önzetlen, annyira segítőkész, annyira szamaritánus, hogy már elgondolkoztam rajta. Pont az ő saját megfogalmazásán. Hogy főleg honnan tudja így megfogalmazni a tettét anélkül, hogy érdek vagy szándék fűződne hozzá. Mert nem. Az ilyen fajta összefüggésektől még mentes, szűzies teremtés. Nem feltétlenül gondolok világmegváltó tettekre, de mint a gumilabda ugrik, ha bárkin segíteni kell, ha bárki kér. Nem is kell szóval kérni. Csak érzékeli a kis csápjaival, hogy neki itt szerepe van, és segítsen. Vasárnap este az esti meséhez fészkelődve Lóci mindig hozza a Kisrókáját (néha a Barit is) és az elmaradhatatlan takaJót. Le se lehet vakarni róla, ha itthon vagyunk. A 100 fokos lakásban is magára tekeri éjszaka, alábújik, lába közé gyűri vagy hentereg rajta, de olyan élvezettel vagy éppen rágcsálja. Általában nem szabad nekünk ki és bevinni, csak ő hurcolhatja. Most este nem akarta, hanem engem kért meg, hogy hozzam ki az ágyából. Nem ugrottam egyből, mert nem akartam, hogy sírás legyen belőle. Visszakérdeztem, hogy nem Te hozod, Lócika? Nem. Mózi már ugrott is, és szaladt. Gyorsan újabb kérdést szellőztettem meg? Lócika, nem baj, ha Mózi hozza ide? Nem... Ok :)

Mózi boldogan kuckózta vissza magát (már előtte is segített valamikben), és mondta, hogy Anya, én mindig meghallom, ha segíteni kell, és egyből megyek is. ... Fáradhatatlanul, tényleg.

Vmelyik korábbi posztban írtam, hogy milyen jó és szükséges néha csak az egyik gyerekkel lenni. Tegnap volt időm picit Mózival is gyakrolni ezt. Neki még nem volt ovi, Lóci már bölcsiben volt. Együtt vittük el, utána egyből piac, főzés, játék, kuckózás, alvás, ébredés, takarítás stb. Mindenben ott akart lenni és segíteni. De nem tolakodó módon. Olyan boldog és büszke volt, hogy ő hámozta meg a répát és a hagymát, ő karikázta fel a virslik felét a levesbe. Ellágyult vonásokkal élvezte, hogy közösen isszuk hatalmas poharakból a vizet (mert szoktam mondani, hogy milyen fontos, és hogy mégis milyen rettentő keveset iszom), hozta nekem bizonyos időközönként, hogy ne felejtsem el. Segített csillogó szerelmetes szemmel takarítani, törölgetni. Olykor szünetképpen odaszalad megölelt vagy a világ legtermészetesebb módján közölte, hogy nagyon szeretlek, Anya... Hihetetlen, hogy fér el benne ennyi érzelem.

Amilyen felgyorsult és szeleburdi volt kicsinek, most olyan megfontolt, okos. Olykor az egész gyereket egy szívnek látom csak. Az összes vonását és nézését. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy nincs néha bajusz-összeakasztás, de most ez az első gondolattársítás, ami eszembe jut az elsőszülöttemről. És ide képzeljetek legalább egy piros szívecske karakter ;-)

egy kora reggeli ébredezés (visszaalvással) a konyhában...