Nehezen indult Mózi ezen a téren (is) tavaly, ami engem szerintem jobban átjárt, mint őt. Bár... nagyon ‘egyrugóra’ járunk, és működünk. Mi, szülők is gyengén teljesítünk új közegben, nehezen engedünk magunkhoz közel új embereket annyira, hogy abból közös szalonnázás legyen egy-két héten/éven belül. Ezt legyűrve magunkban, mondogattuk Mózinak, hogy nyugodtan hívjon meg barátokat, de nem akart. Az ovis Bandika után nem volt egy fix pont a hétköznapjaiban. Volt, hogy úgy mentem érte, hogy egyedül lődörgött az udvaron, mert ‘nem volt kedve’ senkivel játszani. Sosem volt problémám beilleszkedéssel, és ezek nekem annyira fájó látványok, elmesélések voltak. Olyan szintű csúfolódás is zajlott/zajlik a suliban (nem feltétlenül Őt, inkább lányok körében), hogy ez az ovi után nagy tasli volt.
Amikor kérdezgettem finoman, hogy milyen napja volt, kivel játszott, előfordult, hogy azt mondta, azért nem játszanak vele, mert csúnya ‘E’ betűt ír, vagy csúnyán szinez. Ezeknek örültem, hogy a kocsiban hangzottak el, és nem látta minden alkalommal, hogy az én szememet elönti a könny. Második éve járunk szenzomotoros tornára (ezt majd egy másik posztban), így ő valóban küzd az írással. Volt olyan délután, hogy azon viccelődtünk, hogy írjunk/fessünk szájjal-lábbal. Nagyon nem ment nekem (sem). Vígasztaltam, hogy én tudom, hogy rettentően igyekszik, én is azt csinaltam a lábbal festéskor, de nem engedelmeskedik a lábam. És hogy fog ez majd alakulni, főleg ha ő is akarja. Az első évünk ilyen szempontból nagyon kérdéses volt. Maradjon-e itt? Jó-e az a módszer, amivel az iskolában próbálnak hatni rá? Egyemberes sokszor még most is. Ki tududjuk-e finoman harcolni, hogy máshogy álljanak hozzá, és ne a büntetés, megszólás legyen a motiváló eszköz.
Mostanra rengeteget változott a helyzet, hála Alexandrának és a
BagolykaLandnak, ami nyitotta az önbizalmát is, és elindult egy felfelé húzó spirál. Az iskolában is változott a ‘felé nyúlás’, amiért hálas vagyok. Voltam bent többször egyeztetni a tanító nénikkel, hogy ‘ne mondjanak le róla’ és a követelményen ne lazítsanak, csak a módszeren. Túl jó feje van, ráadásul őt nem lehet büntetni, büntetéssel sarkallni. Ő akkor bezár és feladja. Viszont szárnyakat kap, ha szeretik... Mindenhonnan az a visszajelzés jön/jött kicsi kora óta, hogy verbálisan nagyon jó, nagyon tájékozott stb, viszont ami nem érdekli, ott elveszti a fonalat, más izgalmasabb téma után néz. Néha kerek perec kijelenti, hogy mi hülyeség, mi fölösleges (szerinte), betart, és nem csinálja tovább. Vagy elfárad koncentrálni.
Az egyik workshopra, amit tartottam az egyik osztalytarsa anyukája is jött, és hozta Borit, mert nem tudta kire bízni. Ott volt a mi hármunk is, így megerősödött a kapocs köztük. Lola azt is megkérdezte, lehet-e Borika a testvérük :). A következő héten minden nap kérdezték Mózival, mikor jöhet el Bori hozzánk játszani. Lőttünk aztán egy szerdai napra. Én szedtem össze az ovisokat, és így mentünk a suliba is értük. Óriási volt az öröm, láttam az ott maradt gyerekek arcán is a meglepődést. Előtte is volt cinkos kérdés a fiúk részéről, hogy utána szóltak, hogy Beni, a csajodtól el sem köszönsz puszival? :D. Aztán jól egymás nyakába borultak.
Bori pedig ott vacsizott velünk, volt rajcsűrözés, társasozás, sőt négyen fürödtek a zselében. Bori olvasott mesét is. Padtársak is voltak, de szétültették pár nap után, mert csacsogtak... :).
