Ez a déli időszakra vonatkozik. Amikor tudom, hogy van/lesz két óra szabadidőm a legjobb esetben. Alig várom, hogy Mózi feje a párnán landoljon :), és akkor, mint rumlis szekrényből rám borul a sok szeretnivaló tevékenység. Azt sem tudom, melyiket halásszam ki, mert az egyik csücske tuti, mélyebben van a bútor belsejében, és ha nem vagyok óvatos és előre megfontolt, akkor újabb ilyenek esnek ki. Aminek az lesz a vége, hogy semmi hasznosat nem csinálok, és már ébren is van a Nagy fiú. Képtelen vagyok priorizálni ilyenkor. Mert ha elkezdem a lakást elsimítani, akkor se vége, se hossza, ráadásul mire lejár a kiszabott idő, kártyavárként hullanak a lapok szerteszét, semmi látszatja. Az alvás lenne a legkézenfekvőbb, mert gyönyörű szemem írisze elég mélyről pislákol kifele, de sajnálom pont ezt a legdrágább időt rá. Szeretném olvasni a járó magazinokat, a megkezdett könyveket, levélben és egyéb módon fecsegni, ápolni a kapcsolataimat, alkotni gépen és kézzel. Nem beszélve saját külsőségeimről valamint személyiségem és agyam fejlesztéséről. Az agyam kopik :(. Mondat szerkesztéseimnek se vége se hossza, a személyiségem meg alakul, mint púpos gyerek a prés alatt (sajnos :)) akkor is, amikor ébren vannak a fiúk.
A tegnapi nap katasztrófa volt. Biztosan a fáradtság, nálam és Mózinál is, mert későn feküdt, korán kelt, nem akart aludni ebéd után sem. Semmi rosszat nem követett el, sőt. Csak nem tudtam csinálni tőle semmit, és mindenen csak vonyított. 10 percet nem hagyott, hogy befejezzem az ebédjét, és én pedig különösen nem voltam partner. Tényleg úgy éreztem, hogy az egyetlen menekülési útvonal az ablak lehet. Állat módjára tudtam volna üvölteni csak úgy bele a(z) űrbe vagy önkívületben zokogni. Aztán feladtam, hogy esetleg Mózi aludjon egy normálisat (1 órányit sikerült közösen a mi ágyunkban összekucorodva). És mindezek ellenére elhalmozza puszival az őrült anyját, bújik, ölelget, ki sem akar szállni a karjaim közül. Kapaszkodik fel, ha szoptatok, dörgölőzik. Most semmi csipkedés, ütögetés nem volt. Így meg még ramatyabbul éreztem magam. Kérdeztem a sok puszi kapás közepette is, hogy megérdemli egyáltalán Anya ezt a sok puszit? A válasz csak ennyi: JA! És ebben minden benne is volt :).
Délutánra lehiggadtam. Jót duplóztunk, meséltünk, nézegettünk, játszottunk a linzerformákkal és bukfenceztünk. (Durva hogy nekem mennyire fájt a nyakam és a gerincem is elszokott ettől a mozgástól).
A tegnapi posztot nem tudtam befejezni, majd pótolom ma vagy nem ma. Ez elég jól tükrözi a jövőhöz való viszonyomat, befolyásoltságomat. Arra azonban előre készültünk, hogy ma délelőtt zenebölcsi van, és Mózival átmegyünk. Sikerült is. Nagyon jót tett mind a kettőnknek. Olyan jó látni, hogy nem pofozkodik társaságban sem, hanem oda-odalép idegen gyerekekhez, átöleli őket, és megpuszilja. Az áldozat meg vagy elsírja magát (pedig rendszerint nagyobb/magasabb lányokat pécéz ki) vagy eltaszítják. Általában minden tevékenységet utolsóként fejez be. Arra értem, hogy ő tart ki legtovább, a többiek már rég érdeklődésüket vesztették, de ő még csápolja egyedül a szálló szappanbuborékokat vagy ő az utolsó aki elhagyja (többszöri kérésre, elterelésre) az étkezések helyszínét :). Az éneklés, tapsikolás most nem bűvölte el, ilyet itthon is gyakran csinálunk. Viszont a nagy darabokból összerakható és szétszedhető gokartot élvezettel szerelte, ütögette, csavargatta. Részt vesz elég nagy elánnal a csoportos játékokban is. Néha kicsit túlbuzgó :). Én meg lesem messziről olvadozva, hogy mennyire jól össze van rakva ;-).
Akkor egyelőre ennyi, jusson idő másra is. Higgyétek el, JÖN A TAVASZ, én már érzem. Sőőőt, folyamatosan imaginálom.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése