Kollár Ági - ... mert szeretjük

Szeretjük rovatunk 100%-ig Sári-szubjektív :).

Az egyik legértékesebb emberi erőforrásom a figyelem (lenne), mégis olyan ritkán hallom, hogy ezt pont ebben a formában hangsúlyoznák. Mióta van egy-kettő-három gyerek, ez a legaktuálisabb téma nálam, bennem. Figyelem egy gyerekre, kettőre, háromra, Attilára, magamra, munkára, barátokra, családra, háztartásra, bármi hozzám kapcsolódó, tőlem függő ÉS fontos folyamatra. Mentális frissesség, ami bennem egyértelműen hozza a testi frissességet, a türelmességet vagy türelmetlenséget, a jólszervezettséget és az ezzel járó elégedettséget. Rájöttem, hogy nálam ez a core-erőforrás. Ha ezt ügyesen tudom szétosztani, fialtatni, ha ezzel tudok egy kvázi konstans egyensúlyt kizsonglőrködni, akkor telepszik rám a 'f@sza csaj vagyok!' érzés, az 'ide nekem az oroszlánt is'. Tudom, hogy pökhendi dolog ezt gondolni, főleg, mert én is így voltam kevesebb gyerekkel, amikor életvezetési tanácsokat hallok, olvasok férfiaktól vagy egyedülálló és/vagy gyermektelen nőktől, hogy hogyan kellene az időmet ügyesebben beosztani vagy milyen applikációkat használjak. Voltam, hallottam egy-két trénert, coachot, gazdag mamit, és nem feltétlenül kifogáskereső ember vagyok, de nem éreztem magamra nézve hitelesnek, nem tudtam beágyazni a saját értékrendem közé. Aztán kezdtem találni embereket. Ráleltem remek Pici Piacos alkotó közösségre, ahol ugyanúgy zsonglőrködnek az anyák saját vágyuk megvalósításával, 1-2-3-4 gyerek mellett éjszaka, kicsit hamupipőkeként, miután a "lencsét kiválogatták". Vagy találtam végre egy olyan profi vállalkozónő anyát, akinek igaz már nagyobbak a gyerekei, de érzem benne azt a vegyes tüzelésű értékrendet, ami bennem is küzd. Az "elavult" paternalista világnézetet, amiben felnőttem, és ami jó ideje görbül, deformálódik a prés alatt, valamint a mai szemmel jóval aktuálisabb nemek közötti egyenlőséget. Rengeteg csomó paradigmámtól szabadultam meg, hála Attila szemléletének és coachingos közösségének, előadásainak, egyre több mindent tudok elengedni otthonról hozott örökségeimből, ami működésképtelenné tesz, és óriási megkönnyebbülés, ha gyökerestől kapálom ki.

Mégis Kollár Ágihoz kötöm igazán a "...pont elég ha szerethető vagy" lazaságot. Ami legkevésbé sem lazaság, sőt. De feloldotta a 'hibázni lehetetlen...', 'hibázni bénaság', 'hibázni ostobaság', 'hibázni szervezetlenség', 'hibázni gyermeki' paradigmámat. Nem tudom, honnan hoztam, mert abszolút nem otthonról. Levetkőztem a kényszert, hogy az asztal alatt tökéletesítsek valamit a számomra legkielégítőbb profizmusig, és csak utána lépjek a nyilvánosságra. Ennek elengedése, hogy nyugodtan lehet fejlődni mások szeme láttára, hogy el lehet rontani, ki lehet javítani dolgokat, sőt levegőt venni is lehet a felszínen Ágihoz tudom kötni. Szeretem azt a szerethető, emberi esendőségét, hogy ennek ellenére, ugyanazokkal a belső vívódásokkal is tud haladni, létrehozni, nyomot hagyni. És persze szívem mélyén azért érzem ilyen közel, mert Anyára emlékeztet, még ha ő nem is lett vállalkozónő. Ági 'pont elég ha szerethető vagy' lazaságával, és Édesapámtól jövő minden apró részletre kiterjedő szépre vágyásommal remélem a felszínen is tudok mit kezdeni :D.