Egy-kettő-három-négy

.... Te kis Mózi hová mégy?
Nem megyek én messzire,
Csak a Világ végére.

Hát ott voltunk mi is. Zemplén tényleg nincsen messze. És Nagyhuta valóban a világ vége. Muszáj volt hétvégére eltűnni a városból, főleg még most, amikor megoldható a trehány pakolás. Nem kell még utazóágy, mert elég a földre hinteni a zizegő szalmát, nem kell cumisüveg sterilizáló, mert nem kell cumisüveg sem. Nem kell sok ruha, mert nyár van. Gyerek kell csak (napvédővel felszerelve), meg kutya és szülők. Meg egy lista, hogy 'mi kell a bótból'.
Hutából sosem elég. Egy hétvége tutira nem. Mire szétpakol az ember a kis parasztházban, meg asszimilálódik, megszokja a csendet, a friss levegőt, már szedheti is a sátorfáját, és csukhatja a zöld kaput.

Kőkapu, 2011. június

Ez a hétvége főpróba volt. Ez volt az első Huta négyesben. Utoljára a szilvesztert töltöttük itt a hó fogságában, de akkor Mózi még pocakban. Nyugodtan mondhatjuk, hogy bejött neki így is a terep. Hát még akkor, ha a kis medencét is fogja tudni használni. Meg az út szélén pirosló szamócát sem legeli le anya az orra elől.

Én azért éreztem a különbséget. Nem úgy kikapcsolódás, mint régen, amikor csak kettecskén mentünk, és  csak egymásra kellett figyelni, a magazinokra/könyvekre meg a sült krumplira. A legtöbb energiát elviszi még a csemete. Borozgatni, sajtozgatni ugyan így is tudunk a tűz partján, az éjszakák meg itthon is neccesek. Kőkapu Mózinak is megőrizte a szépségét (meg nekem is, mert futva is bírtam vissza az utat Hutáig) és a pálházi pékség továbbra is olcsó, de finom. A nagy trehányságnak persze a pecabot is áldozatul esett, itthon felejtődött, szóval Attila most csak sóvárgó tekintet spriccelt a négy bottal zsonglőrködő tóparti felügyelő irányába. Majd legközelebb.

Carlos apával

Fiúk a grundról

Sikeres főpróba teljesítve, jöhet a mély víz (csak úszóknak).