Testvéremtől féltékenység nélkül...

.... kaptam a könyvet, ami pont időszerű is volt. Nem keresgéltem nagy pocakkal (és azóta sem) a könyvesboltban ilyesmit, csak bíztam benne, hogy majd belebotlok vagy valaki ajánlani fog legalább egy, testvérek neveléséről szóló irományt, amit vagy magaménak vallhatok, vagy mostohán kiebrudalhatom és elfelejthetem a benne foglaltakat. Akartam, hogy legalább alakuljon ki bennem egy út, egy cél, hogy kb mit szeretnék elérni, mi várható el tőlük és mikor. Én hogyan kezeljem és reagáljam le az itthoni vérszívást (mert biztosan lesz ilyen is :)). Több pszichológiával foglalkozó magazin, babás újság, link, könyv említi A beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyvet, amely ennek a szerzőpárosnak az első könyve. Még nem olvastam. De ez tetszik. Ugyanolyan fenntartással kezdtem el olvasni, amivel a szerző kezdi, hogy olyan nincs, hogy féltékenység nélkül, meg hogy ez még tőlünk távol van, sőt, lehet nem is ölt durva méreteket itthon, én majd nem fogom összehasonlítani a két gyereket (ahha, próbálom, mert tudom, hogy nincs alapja, de már a terhesség idején azt figyeltem, miben másabb, mikor és mennyire. és most is. nem is annyira a gyereket, vagy a gyerek személyiségét, hanem az értelmetlen tényeket. ezt fogom levetkőzni hamarosan. kibújok a saját bőrömből :)), és úrrá leszek a káoszon. Ha mással nem, annyival, hogy bevágom magam mögött az ajtót, és elmegyek harapni 10 gömb fagyit. Tényleg nem arról szól, hogy féltékenység nélkül megúszható. Nem is. Az én fejemen is tört szét bögre. Engem is rúgott hasba fapapuccsal nővérem, és olvasva a könyvet csak egyre több ilyen marakodás jutott eszembe. Amit most nem érzek égbekiáltónak. Szülőként sokkal sz@rabb lehet ezeket megélni. Azt is, hogy minél többet olvasok, minél inkább kitanulom a szülői szakmát, annál több sebből vérzik a tudat. Nem lehet már bűntudat nélkül kiborulni, elszökni, csapkodni, mert mindig eszembe jut valamelyik jó könyv, hogy na most akkor örökérvényű tátongó sebet ejtettem az anya-gyermek kapcsolaton vagy a gyereken, hiába nem ez lenne a cél. Ezért nem viszem túlzásba ez irányú eszmei bővülésemet. Nem tájékozódok fölöslegesen minden irányba. Nagyjából látom a sárga téglát. Nekem csak árnyalat kell, vagy ahol az utat benőtte a gyom átsegíteni valami jó ötlettel, elvvel. Hamar kiderül, mi igazodik az elképzeléseimhez. Mellesleg minden könyv és elhibázott zsigeri reakcióm után megnyugtatom magam, hogy én is ember vagyok. Abból is a tüzes menyecske fajta (Attila szerint :)). Elég jól bírom, elég sokáig, aztán lobbanok, majd újra csend. Nem petri-csészében neveljük a fiúkat, hanem kutyaszőrben. Na jó. BAZINGA!

Mikor neki kezdtem a könyvnek persze, hogy tetszett. Engedjük szabadon a rossz érzéseket című 2. fejezetben felméri a szülő reakcióját, ő mit és hogyan érezne, ha a párja hazavadítana egy másik ellenkező neművel, hogy itt fog élni velük, mert alapból imádja az első perctől fogva és ez csak mélyülni fog az idő során, de attól iránta nem változnak az érzelmei, sőt. Hát én ugyanezt képzeltem el, mikor hazakeveredtünk a klinikáról. És azóta is sokat segít Mózi kezelésében, megértésében. Középső gyerekként már a pocakban úgy viszonyultam Lócihoz, mintha ezzel a saját pozíciómat védeném. Azóta is megvan bennem ez az érzés. Hogy nehogy már róla kevesebb kép készüljön. Nehogy már neki ne varrjak ezt vagy azt csak úgy vagy a névnapjára. Nehogy már vele ne úgy legyen valami, mint korábban Mózival. Az egyik nagy mérlegelésemben is sikerült döntenem :). Mózi babanaplóját karácsonyra kaptuk még a születése előtt. Lócinak mind máig nincs, mert nem tudtam, hogy milyet vegyek. Többször neki futottam, hogy felmérjem a terepet, de úgy éreztem, nem vehetek olyat, ami az első 5 évét öleli fel, mert a Mózié csak az első hármat. Nem vehetek kisebbet, vékonyabbat, mert csak. Hülyének nézhettek ezt olvasva, de elhihetitek kutya nehéz érzés ez belül, hogy már most úgy lépkedek a porcelánok között, hogy évek múltán mit dörgölnek majd az orrom alá, miért szerettem kevésbé az egyiket vagy jobban a másikat. A gyerekek ilyenek. Ki is mondják, könyörtelenül rákérdeznek. A lehető legrosszabbat követem el, ha ugyanazt kapják. Mert a két gyerek nem egyforma, és nem feltétlenül ugyanarra van szüksége. Kicsit segített feloldani bennem az ijedelmet, hogy tudok-e elefántként is lepke módjára lavírozni a porcelánok között, de egyre biztosabban tudom, hogy a következő gyermek születési értesítőjében annak is szerepelnie kell, hogy nem csupán baba született, hanem újabb adag - most még konzervált - bűntudat és aggodalom.
Köszönöm.