hároméves

Sokallom az ismerős hároméves gyerekek körében "pszichológusra szoruló" gyerekek számát...

Felháborító levelet kaptam vasárnap délután. Pontosabban nem a levél volt az, csak én találtam egyetlen tartalmi elemét annak. Grrr... Pont ilyen esetet említett a hét elején szintén egy anyuka-barátnő, kizökkentve önmagából. Mert a levél is barátnőtől jött. Sokan kezdtünk/kezdünk idén ovit, sokan vagyunk szobatisztaság határán, sokan szokunk új közösséget, sokan nem tudunk enni vagy aludni ebben az új helyzetben, sokan szokjuk, hogy sokan vagyunk az új csoportban, hogy sok az új néni, sok az új szokás, sokan szokjuk, hogy az ovi nem bölcsi, sok anyuka kérdezgeti kíváncsian egymást a játszótéren, hogy az ő kis sarja mennyire asszimilálódik ehhez az új állapothoz. Tudom, hogy egy óvónőnek sem sétagalopp a munkája, le a kalappal előttük. DE hogy egy - egy-két hete beszokó - kisgyerek egyébként is szorongó anyjától olyat kérdezzen, sőt kijelentsen, hogy vigye pszichológushoz a gyerekét, mert eddig minden nap bekakilt vagy nem hajlandó enni, már számomra felhorkantó!!!! Füstölgött (és még most is) a fejem, hogy kinek a kezébe kerülnek ezek a gyerekek, ahol így gondolkozik egy óvónő vagy egy dadus. Én is sokszor érkezem laposkúszásban :). Olykor csak messziről integetnék, hogy felnyaláboltam a gyereket, megvan, köszönöm, léptünk... De nem. Érdekel, hogy milyen napja volt, még akkor is, ha kritikusan rossz magához képest. Utána hazafelé túrok magamban, hogy mi lehet az oka. Miért éppen ma? Tegnap miért nem? Vagy akkor holnap is? Rossz? Neveletlen? Nem tudja a határokat? Olyan jó lenne ilyenkor Afrikában élni valami törzsben, lengő keblekkel szaladozni egy szál rongyban, olyan jó lenne ösztönösen nevelni, és nem rettegni a szocializációs elvárásoktól, hogy mit szól majd az iskola, mit szól az óvoda, mit a szomszéd, mit az anyám-apám, mit a gyerek, mit a "sevégesehossza". TUDOM, hogy jól nevelem/neveljük a fiúkat, és nem látok rossz példát a közelemben sem. Tudom, hogy jó a háttér és a minta mögöttük/előttük. Nem akarok görcsölni,  hogy miért beszél csúnyán, miért barátkozik pont olyannal, akiről más lebeszélné, miért vicces neki pont az, ami nem az, miért csapkod kardigánnal, és miért nem alszik délben, hanem rikoltozik. Tudom, hogy kellenek a keretek, a határok, kell a 'vizes árok' a gyerek köré, de addig, amíg itthonról nem visz rosszat, nincs elhanyagolva, sőt..., addig nem akarok görcsölni ezeken. Továbbra is hiszem, hogy egy gyerek már a kezdetektől teljesen külön egyéniség, külön akarat. Hiszem, hogy ha megmutatom neki a világot, nyitott marad rá, és kíváncsi. Hiszem, hogy néha megőrülhetek ettől az édes tehertől, hogy belefáradhatok, hogy lehet rossz napja mindenkinek. Hiszem, hogy Afrikán kívül is megbirkózunk a gyermekneveléssel, és senki nem kakál be érettségire, nem verekszik majd kardigánnal, nem "botozik, kavicsozik", és hogy marad benne érdeklődés, nyitottság felnőtt korára akár az afrikai törzsek irányába is ;-)

PUNKTUM :))!! Megint nagyon kibuggyant az okosság. Bocs érte.