Erősen sejtem, hogy ezt a FUTOK menüpontot átrajzolom NEM Futok menüponttá, hacsak tényleg el nem kezdek futni.
Az utóbbi héten eléggé ki voltam
már pukkanva, főleg mert… már nem is tudom igazán. Minden napra jutott valami
rohannivaló, turbó módjára (meg)oldódó, instant keresztelő, így végre van egy
darab keresztelt fiunk, a másik pogány gyermek még picit várjon valahára J. Ez a mondatvég
bármennyire is sántít, itt most lila dalra kelt egy nyakkendő.
Az ünnepi esemény fő mozzanata körülbelül
a családon belüli erőszakra hajaz, a szenteltvízzel locsolkodós kép pedig a Nők Lapja hasábjain gyermekvédelmi összefogás témájában tökéletesen elhelyezhető
azzal a szöveggel, hogy a kép csak illusztráció… Meg sem mutatom J. Vallási témában nem
kezdek okosnak mutatkozni, mint ahogy politikaiban sem, de abban házon belül
megegyeztünk és meggyőződtünk, hogy számunkra a református szemlélet és
hozzáállás a passzentos, így nem volt kérdés a keresztelés milyensége sem.
Péntekre (szeptember 6.) kaptunk
időpontot, tehát nem csaphattunk hatalmas ünneplőzést és rákészülést. Aki nem
nyugdíjas és GYED-en lévő, annak egy idő után még tolni kellett a szekeret a
gyárban. Aki pedig tudott maradni, azzal jót belga csokoládéztunk és kávéztunk
még délután is a romok felett, amíg aludtak a gyerekek. Miután felkeltek én továbbra
is csak zsibbadtan néztem ki magamból, és nem volt erőm nekifogni összecuccolni
két hétre a konyhát, a gyerekeket, magamat. Ez végül szombat kora reggeli,
délelőtti projekt maradt: ki tud jobban száz irányba csoportosítani, hogy mi
kell még 2 napra Pesten, mi kell a futáshoz, mi kell a gyerekeknek, amíg
őrizetben lesznek, és mi kell a maradék 2 hétre, amíg szertelenkedünk a
Dunakanyarban és a Zemplénben?
Ilyen még nem volt, hogy mindenki
futott. Hogy anya, apa, keresztanyu is a flaszteren nyomja. A gyerekek meg csak
szaporodnak, egyre több Pestre szakadt ismerőst és rokont kell beizzítanunk,
hogy segítsenek a gardírozásban. Jelentem, eddig remekül helytállt mindenki.
Kiskatám! Csillagos ötös a pelenkázás, nem csak elpőtyög, hanem én sem tudom
jobban. Még akkor is ha telefonos segítség kellett egyéb anyukáktól. Keresztapa
is felavathatta frissen született posztját, mert Mózi hozzá lett leosztva ;-). Mindezek ellenére sem voltam nyugodt. Nem attól tartottam, hogy anya
nélkül nincs élet a Földön, hanem, hogy helyénvaló-e ez így, hogy én megint
önmegvalósítok, még akkor is, ha nem versenykategóriában, a sarjak meg
lekapcsolva valahol. Aztán valahogy próbáltam elhatalmasítani magamban a
megnyugvást, és összetömöríteni a bűntudatot, hogy valamiből nekem is fel kell
töltődnöm. Tömörítések ellenére is úgy szoktam magam érezni, mint egy repülőgép,
akinek nincsen elég hosszú felszállópályája a repüléshez, és sokszor nekifutok a
feltöltődésnek, azért ez nem mindig elegendő az interkontinentális
szárnyaláshoz, csak az intrakontinentálishoz. Próbálkozom. Egyébként banya
vagyok J.
Csak bizakodni tudok, hogy senki nem fogja komolyan az orrom alá dörgölni, hogy
B@sszus Anyjuk, amíg Te futottál a Duna parton, alattam nem csúszott a csúszda,
mert összepisiltem magam, és teljes új szettet kellett vásárolni a belvárosban,
hiszen semmi nem volt kéznél a játszótéren…
Végre a tömegben. Ez volt az első
olyan futás (talán a legelsőt leszámítva), hogy nem voltak elvárásaim magammal
szemben. Abszolút nem akartam kipécézett időt futni, vagy azon belül. Tényleg
csak azt reméltem, hogy nem fog szúrni a bordám, nem csíp a pisi, nyom a kaki.
Zenével sem terveztem, de azért Attila behajította az iPodomat a táskába. Jól
tette J.
Volt rajta 6 és fél órányi karácsonyi zene…. (rég használtam). Mire ez
tudatosult, és kedvet kaptam hozzá, hogy valószínűleg én lennék az egyetlen,
aki szeptember elején a NIKE félmaratonnak bő hatórányi mézeskalács illatú muzsikával
vág neki, rá kellett eszmélnem, hogy fölösleges fülhallgató nincsen nálunk. Nem
baj. Az idő tökéletes. Levakarhatatlan félhosszú szerencsenadrágban sem volt melegem,
és hiába kaptunk egyen futómezt a nevezéshez, én azt szeretem, ha le vagyok szorítva,
nem rázkódik semmim. Nem vagyok kabalához ragaszkodó, de azért nagyon
figyeltem, hogy a kék nike csuklószorító rajtam legyen (ami mindig rajtam van),
rátűzve a 21 km-es kis kitűzővel, amit Sanyikámtól kaptam az első hortobágyi 21
km után. A nagy rohanásban és végső szoptatásban viszont Kiskatánál hagytam a
napszemüvegemet L.
Ez rendesen elszontyolított. Mert ápol, és eltakar. Nem látszik alatta a
kimustrált, fáradt asszony, csak a lelkes két gyerekes futó anyuka, akire
büszke lehet lenni.
Idén megint voltam olyan
szófogadó, hogy a nevezéskor megadott célzónából indultam. 2:15-re lőttem be
magam, és ezt halálosan komolyan is gondoltam. A környezetemben sok első
félmaratonista, trióban futó, vagy felező (a partedlin fel volt tüntetve)
izgult. Nincs is ezzel gond, én pedig abszolút nem futottam a nyáron, közvetlen
mellettem egy nőci azt ecsetelte, hogy jó lenne maratont futni, na de jó annak,
akinek van ideje. Hiszen ő fél 5!!!!-ig dolgozik, hogyan készüljön így fel???!
A másik asszony mögöttem azon jajjongott, hogy futott ő maratont, jó is az, de
erre nem kell annyit készülni, ez befér az idejébe, illetve most is
fájdalomcsillapítóval fut. Na, gondoltam, csak ebből a lehúzó mezőnyből
pattanjak ki. Csúsztatott rajt volt, mert vagy kilencezren
indultunk neki. Nem lehetett az elején így sem kipattanni a mezőnyből. Nekem 11
perc kellett, hogy elérjem a START-vonalat. A hangulat viszont annyira jó. Már
ezért megéri. Most volt először olyan, hogy nem idegesített az útonálló rezesbanda,
a kukákon doboló biztatók, sőt. Nem nézegettem az órám, nem akartam jobb lenni
saját magamnál. Csak úgy élveztem a futást, a Dunát, a jóidőt, az eseményt.
Mikor a 10. km-nél megnéztem az órát, és láttam, hogy 55 perc telt el, csak
megörültem, hogy beférhetek a 2 órába. Aztán láttam elöl a tömegben himbálózni
a 3 zöld lufit, ami a 2 órán belüli időt jelező iramfutók kis csapata volt.
Ennek is megörültem, hiszen én percekkel későbbi zónából startoltam. Na akkor
viszont próbáltam nem szem elől téveszteni, sőt a 18. km kölül a hídon le is
hagytam őket. Végig nagyon jó volt az egyenletes tempó, viszont az utolsó 2
km-ben kiderült, hogy mennyire nem készültem/készültünk erre a futásra.
Ilyenkor szokták tolni a felkészültek. Nem lőttem el az erőmet az elején, de
abszolút nem bírtam gyorsabban futni. Hányingerem lett kicsit így is. Tartottam
a tempót (már ez is szép teljesítmény
volt szerintem). Aztán nyomom az órát, látom 1:55. F@sza vagyok. Tavalyelőtt mélységesen csalódott voltam az 1:50-től, de akkor futottam rendesen. Most
viszont úgy örültem ennek, hogy csuda.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése