Madárijesztő Manó

Gyorsan, amíg tölt a telefonom és használhatom, szórok ide pár betűt, rakjatok ki belőle értelmeset, kössétek össze, fűzétek fel. Tegnap este előbányásztuk a vetítőt, és vetítettünk több mindent is. Lócika Hamupipőkét kért, és éreztem a hangszínemen is, mintha az én Anyukám mesélné belőlem a Lehel utcai étkezőben. Csak most Lócika volt a villanyfelelős, ő kapcsolta le és fel :). Nagy kedvenc volt ez a film, hiányzik is az első pár kocka, le van vágva, törve, de csak sikerült befűzni. Mózi Madárijesztő manót választott... Bár ne erre esett volna a választása. Olyan mélyről jövő zokogást produkált utána, olyan gyász lepte el, hogy hirtelen azt sem tudtam, mivel oldozzam fel. Még az is kicsúszott a számon, hogy De Mózikám, ez csak mese, ennyire komolyan érintett? Pedig ilyet nem szabad mondani. "CSAK MESE". Ez a legtöbb. Ez nem lehet "csak" mese. Mindig valami meséhez kapcsolódó feloldozás, befejezés, megoldás kell, mert ők igenis beleélik ebbe nagyon magukat, és nem mese, hanem valóság.

Hát erről a filmről volt szó. Ami tömören annyi konkrétan, hogy a madárijesztő öreg, szétosztja a kertjében lévő gyümölcsfákat a madarak között, és mire jön a tél a szél elviszi a kabátját, kalapját, ő meg kidől a földből, és elmúlik. Nem is tudom igazán, szükség van-e ilyen mesére. Pontosabban, aminek az egész része csak elmúlásról szól. Ahogy befűztük a filmet, Mózi kinevette a rajzot, hogy milyen öreg a bábu. És később ez adta a masszív sírás alapját. Rázta a zokogás, hogy ő ezt a madárijesztőt kinevette az elején, pedig öreg volt, és aki meg fog halni nem szabad kinevetni, és potyogott a könnye, és úgy függött rajtam. Sírva mosta a fogát, alig tudtam megnyugtatni, elaltatni. Ezzel a diafilmmel aludt a markában. Végül az segített, hogy mondtam neki, a mesének itt nincsen vége, nem fejeződik be azzal, hogy a film kicsúszik a vetítőből. Találjunk ki hozzá folytatást. Talán hozott megnyugvást. Hogy az évszakok múlásával, télen már nincs szükség a kertbe madárijesztőre, tavasszal meg újra tömik, új botot szúrnak (sőt betonoznak, sőt, nem is bot, hanem vas rúd lesz a gerince, hogy a szél ne csavarja ki) Átöltöztetik, és ezzel tovább él. Azért nem ment ez ennyire simán. Felbugyogott belőle, hogy de milyen jószívű volt, mert szétosztotta a madarak között a kertjét... Egyemmmeg.... Reggel már jobb kedvvel ébredt. És bár én nem használtam ilyen szavakat este, ő így fejtette meg magában a mesét. Anya, a madárijesztő ugye meghalt, de a lelke beleszáll az új testébe, amikor a fa elkorhad, és kidönti a szél... És nem baj ha legközelebb is kidől a fa, mert az csak a fa meg a kabát és a lelke átköltözik másik madárijesztő testbe!!! Annyira megkönnyebbülten láttam, hogy békességre talált belül. Azt mondanám, milyen szépen vizsgázik az itthon hallottakból, de nem használunk ilyen kifejezéseket. Le vagyok döbbenve mindig rajta. És azon, hogy Lóci mennyire érezte, hogy ez nem mű sírás, olyan félénken szemlélte és kérdezgette Mózit és engem, hogy Mózika miért sír. Ez azért bennem is mély nyomot hagyott. Ennek a gyermeknek akkora hatalmas lelke és szíve van, és olyan érzelmi képességei, ami belőlünk hiányzik. Pontosabban a kifejezési módja. Annyira szeretem hogy ilyen, és csak azért nem teszek szivecske kódjeleket, mert megöli a HTML-t, és kriksz-krakszokat ír bele a bloggerbe.