Volt itt sok minden az elmúlt egy hét alatt, hideg-meleg, sírás-rívás, de minden változatlan, eltántoríthatatlan vagyok. Csak hogy ne legyen annyira rébusz, egy emlékeztető keretet húzok magamnak. Nem fogok mélyre kaparni, nem fogok meg nem értett művészként tetszelegni.
Eddig nyúlnék vissza csak egy említés és reagálás erejéig. Szellemi Pezsgés :). Ez már bevonult az ÖTYE fogalomtárába... Pünkösdi találkozó alkalmával "vallató padra" kerültem. Ok. Csak az aggodalom vezérelte a többieket, de én annak éltem meg, és zokogásba fulladt. Mert a belinkelt poszt bántó volt a számukra, hogy én kb a Hajdú-Bihari APRÓban barátnőket keresek. És különben is mi van velem, mert valami nem stimmel, megváltoztam, változok. A zokogás és kimerülés mögött ez mégis nekem egy hatalmas bók volt. Mert pont ez a célom. És én is érzem, sőt élvezem. Nyilván nem elhanyagolható rész, hogy a figyelmem 100 fele osztódik, és sok-sok energiát felzabálnak olyan dolgok, amiket muszáj megcsinálni, és három gyerek mellett sokszor egyedül zsonglőrködve úgy, hogy nincs látszatja, nem visz előrébb, leszív. És csak a háztartás és a 3 gyerek körüli "semmi extra" is bőven kitenne egy napot, egy életet, ráadásul ha annyira "alapos" akarok lenni velük kapcsolatban, mint sokszor vagyok (más ezt hülyeségnek hívja, hogy nem adok ki semmit a kezemből. megsúgom boldogan kiadnám az örökös mosást, teregetést, mosogatást, gép ki-be pakolást, zokni párosítást, ruha hajtogatást, szortírozást, virág locsolást, porszívózást, kád sikálást, kis wc napi szintű karban tartását, stb-stb.. mert hiába van rendszeres időközönként ebben segítség, ehhez valakinek itt kellene élnie velünk, hogy tudjak azokra a dolgokra fókuszálni, ami tényleg fontos és szeretem.) Engem rettenetesen kiborít a házimunka. Utálom az olyan tevékenységet, aminek totál nincs értelme. Ennek elvileg van. Rend lesz, tisztaság. De meddig. Szélmalomharc. És nem is kell fantasztikus ÁNTSZ minőségű élére állított patyolatra gondolni.... Ez csak a sok apró "CSAK TÍZ PERC". Ami buzi sok. És vagy picit kieresztem a kezemből, és koncentrálok azokra a dolgokra, amik visszatöltenek a rendszerembe, és a gyerekekkel is nyugodt vagyok, élvezem a játékot stb-t vagy konstans karban tartom, de akkor belenyekkenek. Ebbe nem tudok belenyugodni, ebbe szeretném én még a saját magam túlnövését is belepréselni. Ami látszólag működik, de mégsem tökéletesen. Ilyeneken látszik. Hogy egy-egy komolyabb beszélgetés során (bárkivel) tuti, elbőgöm magam minden előjel nélkül. És ez az, ami nem talált megértésre a barátnők részéről, és ami nekem kakin esett, hogy lehurrogták. Hogy fel lehet ezt csipegetni játszótéri beszélgetéseken meg ösztönös lazasággal. De kurvára nem. Szerintem. És én AKAROM. Akartam, hogy közösen csináljuk, de eleresztettem. Mert én az ösztönös, saját gógyi után történő változásnál hatékonyabb módszert szeretnék. És itt nem kell hűűű de Nobel díjas gondolatokra számítani, pusztán annyira, hogy én bő hat éve vagyok egy huzamban itthon, és saját magam fejlesztését kell megoldanom. Anyag, segítség van hozzá, pár paradigmám még akadályoz, illetve van olyan, ami fog is még egy darabig, mert mindezt épkézláb gyerekek mellett szeretném és fogom is.
Ha már ezt így megosztottam itt, akkor azt is ide jegyzetelem, hogy ebben a szituációban nagyon meglepett pozitív értelemben Kiskata érett hozzáállása, és elfogulatlan, őszinte segítő szándéka, ami nem csak buborék és illendőség kérdés, hanem tényleg egy segítő jobb. Ami pénteken ki is derült hogy kb pont ugyanaz, amire én vágytam/vágynék, és szellemi pezsgésnek címkéztem. Ügyesen megbeszéltük azt is, hogy nem a multit és a multinál dolgozókat nézem le. Hogy is tenném. Csak egy saját vállalkozás elkezdése, folytatása a nulláról b... (és itt egy nagyon csúnya szót akartam írni) nem összevethető egy multis alkalmazotti léttel. Tudom, mert én s voltam az. És nem gondolom, hogy az ott dolgozók nem dolgoznak, kevesebbet dolgoznak stb. Én csak annyit sugallok max, hogy a kettő nagyon nem ugyanaz, és aki eddig csak alkalmazott volt, annak egy ilyen kőkemény meló.
Az pedig lehet, az én hibám, hogy nem jön át jól a kommunikációban, hogy azt mondták lehúzóak a posztjaim, valami nagyon nincs rendben. Jelentem, soha nem éreztem magamban nagyobb hálát és imádatot és szerencsét és akarást, eltökéltséget. A többi majd kiforrja magát. Érzem a téma mögött az ő aggódásukat, és örülök, hogy hegyes a csápjuk, legyen is, és tartsunk tükröt, mi ebben mindig jók voltunk. Ahányan vagyunk négyen, annyi élethelyzetben vagyunk, annyi helyről jöttünk és annyi irányba haladunk. Ebben pont ez a szép. Hogy mégis itt VAGYUNK. Szóval a sorok mögé, közés beleszőttem egy KÖSZÖNÖMöt is, de inkább le is írom. Meg majd mondom szóban is, nem csak viberen ;-)
Egyébként nyakunkon a nyár. Sokat gondolok az elmúlt pár napban a tiszaszentimrei nyaralásainkra gyerekként nagyiéknál a kertben. Sokkal jobban látom most ezt a szünetet gyerekszemmel. Ja. Még azt a küzdelmemet is ideírom, hogy hosszas töprengés, morfondírozás és bűntudat után arra jutottam, hogy a fiúk egy hetet még maradnak ügyeletben az oviban, mert az én anyukám is dolgozik, Mamánál így is lesznek sokat, és különben is a Kuruc utcai ovi az ügyeletes, lesz ismerős gyerek, sokat lesznek kint, játszanak bla-bla-bla. Kérdezem, hogyan oldják meg azok a szülők, akik alkalmazásban állnak, és nem ennyire mobil a munkájuk... Tábor, TV előtt, másik tábor, nagyszülők, felváltott felügyelet stb. Most az egyszer kiléptem magamból, és azt mondtam, ok: plusz 1 hét ügyelet közvetlenül az ovi után, még akkor is, ha elvetemült anyának néznek majd bent. Mert nem csak arról van szó, hogy Lolával itthon vagyok. Hanem mellette dolgozom, vásár, varrás stb. Megkaptam a kegyelemdöfést az egyik óvónéninktől egy laza, váll felett odavetett. De ugye azt tudod, hogy ezt nem a GYES-en lévő anyukáknak találták ki? Először eltalálta a bűntudattól mardosó énem jelentős részemet (nem volt nehéz célba venni), és majdnem elbőgtem magam, majdnem a föld alá buktam szégyenemben. Kifelé menet az oviból, pedig feltámadott bennem a népek tengere. És azóta is támad... Ide nem írom le, nem próbálom magamnak századjára is levezetni, hogy miért lesz ez most így, és hogy miért nem fognak ebbe a gyerekeim és az óvoda sem tönkremenni. Pont az ovinak köszönhető, hogy megléptem, mert tudom, hogy jó kezekben lesznek, játszanak, kint vannak, hatalmas fás-füves udvar. Szóval PONT. Nekem is kijár, még akkor is, ha csak olvasni fogok vagy töltődöm :).
