Május vége

 Na jó, tolom, mert tegnap amennyire nem volt kedvem semmihez, és megint kb dupla idő kellett mindenhez, a hatékonyságom magasan a béka seneke alatt volt, most reggel annyira megszállt az ihlet, hogy érzem maga leszek az atomerőmű. Tényleg szorosan köze van ennek a mozgáshoz. A héten még semmit nem futottam, jól is jöttek az egyéb programok, amiket lendületes megkönnyebbüléssel tudtam magamra libbenteni kifogásként, de tegnap foci volt Lócinak és jó idő. Már felöltözni is nyűglődve készültem, és a padon is olyan jól megcsücsültem az anyukák között, hogy alig bírtam neki indulni. Végül csak az mentett meg, hogy úgy eltelt az idő, nem akartam kikukázni az egészet, és gyúrtam a lelkem, hogy legalább arra a maradék bő fél órára emeljem már fel a fenekem, főleg hogy át is öltöztem. Az a nehezen összekapirgált energia se vesszen kárba. Aztán belendült a dolog, azt bántam, hogy csak ennyi fért bele :D. Nehéz vagyok magam számára is sokszor - higgyétek el :D :D :D. Futás közben olyan jól megmosolyogtam magam, mert régen azt éreztem nehezebbnek, hogy a minőségi futóruházatot, az én lábamra bemért jó cipőt vehessem meg (akkor még nem volt Spuri Debrecenben, Pestre mentem érte és a Nyulcipőért), a szoptatások alatt megfelelő számú és tartású sportmelltartókat találjak, ami tart mint a beton, de levegőt is kapok benne. A futás volt a könnyebbik vége akkor. Most pont fordítva vagyok. Boldog mosollyal a ábrázatomon nézegetem a sportórákat, melltartókat, cipőket és az én fülemen megálló fülhallgatókat, és nem az árától félek. Hanem attól, hogy utána nincs kifogás, futni is kell :D. Mert ha ezeket beszereztem, akkor nagyon tolnom kell, hogy ne érezzem úri huncutságnak és sznobságnak, hogy nem csinálok semmit :D. 

- Vasárnap Attilával körbe tekertük a Tisza tavat. Csak a kicsi 70 km-es kört, de ez elsőre így pont oké volt egy kiskörei ebéddel és málnás sörrel meglocsolva. Még legközelebb is ezt a kört csináljuk, de akkor talán már kihagyjuk az ebédet, hogy egyben menjen. Utána rápróbálunk a 90 km-re. A fenekem és a hátam fájt csak.

Indulás

Úton - Kicsimmel nagy tekerésekbe’ 😉

Érkezés

Vmelyik nap volt egy céges csapat építőm, és Attila Svájcban/Noban volt, a gyerekek meg annyira mondták, hogy ők itthon tudnak maradni már, nem kell hívni mamát. Így is lett. 9-kor Lócika becsörgött, hogy most fekszenek, telefonban osztottam a jóéjtpuszit, és nagyon ügyik voltak fürdés, vacsi terén is. Mózi találta ki, hogy a social media egyik bugyrában talált valódi chicken nuggets receptet sörtésztában megcsinálja vacsira. Egyedül az olajos sütésben segítettem neki, de abban is csak azért, hogy ne legyen túl trutymó a tűzhely és a konyha. Hát ezen az élményen buzdultunk fel Attilával, hogy elértük azt a kort, hogy a gyerekek itthon tudnak/akarnak maradni, mi pedig tudunk kettesben mozogni. Szóval itt a fény az alagút végén. Egyik nézőpontból, és most nem húzom le a hangulatom a túl korán ajtóstól nekük rontó kamaszkor kapcsán, ami nekem brutál korai, és van összeakaszkodásom Mózival rendesen :(. 

- Baba Lola elballagott az oviból... Ott annyira nem tudott meghatni, de tegnap itthon csendes magányomban, főleg, mikor az óvó néni posztolta a ballagókról a képet, hogy elültették az udvaron a kis fát, ami majd árnyékot ad a maradóknak, és mindig ott maradnak az oviban, rendesen bepárásodott a szemem... Valszeg majd fogom ezt itt bővíteni, hogy kellőképpen elbúcsúztassam magamban is a kisgyermekes ovis éveket, ami több, mint 9 volt. Hüpppp... 

 Madárcsicsergésben dolgozni otthonról nyitott terasz ajtó mellől, karnyújtásnyira kávé, járó mosógép...? Annyira jó! És úgy szeretem, hogy ezeket észreveszem, jólesnek és nem természetesek :).