A nap bármely szakában jól áll nekik a bajusz, szakáll... :)

Möszjő Lócárt délben

Csíkszemű Mózi korán reggel

Figyelmesség áldozata lettem

Tegnap az ALDI parkolóban már a vásárlás végeztével a 2 gyereket és a vásárfiát szortíroztam be az autóba, és feltűnt közben a szomszédos fiatal nő, hogy figyelget minket. Miután az utolsó gyerek is bekerült az autóba, és tolnám vissza a bevásárló kocsit, odalépett hozzám, a kezembe nyomott egy százast, és kedvesen mondta, hogy tudja milyen két gyerekkel vásárolni, segít visszatolni a kocsit... Köpni nyelni nem tudtam, mert ilyen kedves gesztus még nekem soha nem jutott eszembe. Ő most egyedül volt. Abszolút nem volt hiszti, kiabálás, sírás, hasonló a mi házunk táján. És mégis. Köszöntem nagyon szépen :). Ezek után én is figyelek ilyen apróságokra. Meg Ti is, ugye?

Tudom, hogy a blog erősen parkolópályára van téve, ennek több oka is van, de igyekszem visszaszokni a rendszeres beszámolókra, mert úgy szeretem az évekkel ezelőtt "jelentéktelen" témának hitt dolgokat, eseményeket is visszaolvasni, hogy már csak ezért is tartozom az utókornak,. Megőrzöm betűbe öntve még ha habkönnyű is vagy éppen ólmos, de megint (sőt általában mindig, folyamatosan) azt érzem, hogy ez a legjobb időszak. Olyan édes ez a két kis férfi ember körülöttünk, ráadásul a hét eleje óta Lóci is rákezdett az ölelgetésre, hogy szeretlek Téged... és bújik, fúródik, pedig ő alapból inkább agyoncsap, agyonüt, lekaszál típus.

Gyakrabban megtaláltok itt, ígérem.

Tegnap

Ági néni az oviban megint megkenegette a májamat kicsit :D.

Azt mondja, olyan gyönyörűen beszél Mózi, olyan sok szót ismer, és olyan fordulatokban gazdag, árnyalt a szókincse, hogy egy ennyi idős gyerekre ez abszolút nem jellemző, nem csak a csoportban, hanem úgy, és egyáltalán. A nagyobbak nem beszélnek így. Vigyorogtam is, hogy ezt szeretem hallani, ő pedig tudta jól, hogy még azt is hozzá kell fűznie, hogy, nyilván ez nem lenne így, ha mi nem beszélnénk velük így, nem mesélnénk, magyaráznánk ennyit és ilyen türelmesen..... Már itt zsebre tett :))). 

Pl azon hökkent meg Ági néni, hogy Mózi nagy elánnal mesélte, hogy Képzeld Ági néni, Hután van egy nagy búbos kemence, és ha Apa begyújt, csak úgy ÁRAD belőle a meleg. Nekem ezek nem tűnnek fel, itt sem értettem először, hogy a mondat melyik elemén lepődjek meg, de azt mondta, hogy aktív szókincsében egy 4-5 éves gyereknek ilyen szavak (hogy árad) és árnyalatok nem szerepelnek még. A másik óvó néni meg azzal várt vmelyik délután, hogy nem tudnak olyan magyar népmesét mesélni, amit ne hallott volna, de a többi mesével is kb ez a helyzet. Látszik, milyen sokat olvasunk neki, issza a szavakat a mese elejétől a végéig, amit nem ismer, nem ért megkérdezi egyből, vagy ha hozzáfűznivalója van a témához, és általában van :)), akkor hangosan közbeszúrja, le se lehet lőni.

Pár kép Húsvétról

mádi EU-s játszótér - köszönjük

Borikával nagy szerelemben (éppen)*

Borikával nagy szerelemben
(felhívnám a figyelmet Bori kacér kifordulására és Lóci kaján vigyorára :D)

Mesehallgatás pucéron (kivéve a narrátort ;-))

* A "tisztasági betét" Lócika homlokán egy vasárnap begyűjtött, útonálló-fürdőszoba-ajtófélfa-okozta sebet takar. Kedden az oviban Mózinak is sikerült szereznie az orra alá egy kis 'Kenézy látogatást'. Szerencsére nem olyan vészes egyik sem...

Plusz egy a ráadás...

Valaki fekszik az ágyacskámban

Mindig azt hiszem, hogy nem történik semmi, és azért nem írok, pedig ennél nagyobb események korábban sem történtek gyermek fronton, mint hogy cseperednek.

Lócika már mondja egy ideje, hogy olyan ágyat szeretne, mint Mózi (mert eddig még a kis rácsosban nyomta), így szombaton Attila megvette, össze is rakta, én meg szétszedtem a kicsit. 

Ezek azok a mementók, amik minden kétséget kizárnak, hogy a fiúk nőnek... Olyan aranyosak egyébként ahogy vetkőznek a fürdés előtt, ahogy Lócika öltözik (cipőt húz, nadrágot, harisnyát tol) a bölcsiben. És úgy egyébként is :).

Itt az első lövés az első éjszakáról az új ágyban. Holnap pedig teszek fel Móziról egyet a nagy biciklijével, amit névnapjára kapott.

Ecet :D

Tegnap Mózi odahozta a vacsora asztalhoz, és elkezdte bizgerélni az Attila headset-ét (?). Nézegette a tokját, nyitogatta, kiszedte. Kérdezi, hogy ezt hogy hívják. Attila egyből visszakérdezett: - Na, hogy?

Mózi bizonytalanul:

 - Ecet...(?)

:))))

Majdnem. headset = ecet

Mózi szerint a világ

Mózi mondásait gyűjtögetem, ide is, mert olyan kedvesek.

Valamelyik délután a postára mentünk, de a téren egy kicsit leálltunk kismotorral, biciklivel. A Kossuth szobor mellett egy fiatal pár ölelgette, csókolgatta egymást nem is reagálva a külvilágra, mikor Mózi csillogó szemmel odafutott hozzánk, és pici kaján vigyorral büszkén újságolta (hogy felismerte a helyzetet... :)):

- Anyaaa, kisfiút szeretnének szülni!

Az előzményeket itt bepótolhatjátok :D. Úgy imádom, hogy ilyen egyértelműen gondolkoznak még.

Aranysakál

Attila a FEHOVÁ-ról hozott egy aranysakál hangot utánzó sípot, illetve egy egér cincogtatót. Ezzel szokta bolondítani a gyerekeket :). Néztek aranysakálról szóló videót, téma itthon sokszor. Mózi bizonytalanul kérdezte tőlem, hogy az aranysakál gonosz? Mert a videón nem derült ki, de benne volt a lehetőség, és ezt érezte ő is... Mondtam, hogy nem gonosz, de ragadozó. 

- Anya, az aranysakál a sakállával bánt? :)))

Írom őket füzetbe is. 

Erzsike, husit nem kérek...!

Nagyon szeretek bölcsődébe járni. Tudom, hogy alap, hogy mindenki gyerekét megdicsérik, és jól is teszik. Ezt akarjuk hallani. Hogy még egy ilyen cuki, ügyes, okos, imádnivaló gyerek nincs másik az épületben. Hogy milyen csuda jókat mond, hogy milyen jól fogalmaz, hogy el vannak olvadva az ikercsoport bölcsis nénijei is. Álom etetni, mert 4* kér :D, és hozzáteszi: De Erzsike, husit nem kérek.

Ehhez persze látni kell Lócit, és ismerni. Megzabálom. Jó hír, hogy az intézményben nem harap, nem csíp. Itthon is sokat javult a helyzet. Pl harapni szerintem azóta nem is harapott bele Móziba. Szeretek úgy érkezni, hogy bekukucskálhatok, és nem vesz észre. Elmélyülten játszik, beszélget. Majd észrevesz.... Nagy kerek szeme majd kipukkan úgy felvillan, elhajít mindent a kezéből, csetlik-botlik ha kell, de rohan. Most kezdem azt érezni, hogy már szívesen megy, nem csak azért, mert tudja, hogy ez a menet. Sokat emlegetjük Erzsike nénit és Karolinát. Elhagytuk kb végleg a babakocsit, bár szívom is a fogam miatta néha, mert borzasztó a tempó ahogy haladunk. Végtére ráérünk. Hazafelé meg végképp. Motorral járunk. Néha ölbe kapja, és erőlködve újságolja mindenkinek az úton, hogy Erős vagyok! Megállunk minden gyufaszálat és pókhálóba ragadt porszemet megnézni, lakatot, deszkát, botot, homokot. Néha úgy érzem, nehezebb a helyzet mintha egy részeget akarnék megtanítani gerendán egyensúlyozni. Az első fiú már jól vizsgázott, ő is kitűnő lesz belőle ;-).

Ezt a bölcsis szösszenetet ide akartam még karcolni, hogy mindenki nyugodt legyen, a kicsi (is) jó kezekben van. Olyan sokszor csodálkozom rájuk mostanában mikor itthon vannak, és sertepertélnek, játszanak (vagy éppen visítanak), hogy annyira jó nekem. Fényképként csattannak bennem bizonyos pillanatok. Mint a most vasárnap déli is. Elmentem futni, és mire hazaértem, Mózi nyitotta az ajtót, pontosabban csak kikulcsolta. Kikukucskált a függönyt félrelibbentve, majd visszaszaladt, és egy kis szünet után Attila nyitotta az ajtót. Addigra a lépcső tetején ott kapaszkodott a két kis fiú egy nagy cserepes három-hagymás lila jácintba, közösen visszhangozva, hogy Boldog nőnapot!

Mózi nyomában

Bár nem Némóóó, de gyönyörű gyerek. A jelmez mellékes ;-))

Beszürcsölt az anyaföld

Tűkkelütött kreatív rovatunk diétán van...

Ha sokalljátok a lakásban az egy négyzetméterre jutó polár plédek számát, akkor farigcsáljatok halacska jelmezt ;-). Az ötlet Mózié, és elég régóta mondja. Viszont mióta megnéztük családilag a Némó-t, az szeretne lenni.... Mondtam, hogy vállalom a jelmez kivitelezését, de a kész kosztüm nem feltétlenül jár Némó nyomában. Igyekeztem a színvilágot közelíteni, de nem akartam vásárolni már hozzá anyagot, hanem a fenntartható fejlődés jegyében kiberhelt régi textíliákban gondolkoztam. Még reggel a piros pléd alatt olvasva sem sejtettem, hogy pár óra múlva szétkaszabolom a METRO-s Terrington House pokrócot :D. Ideális!!! Attilát megdöbbentette..., de bolyhos volt, lebomlott a széle, szóval nem vész el, csak átalakul.

Ma lesz a nagy nap. Elmúlt már Hamvazó Szerda, de a farsangi mulatságra az Arany Tulipán csoportban még csak most kerül sor. Arra most nincs kapacitás, hogy mi is beöltözzünk, pedig Mózi jobbnál jobb ötletekkel rukkol elő. Pl (és ezt elújságolta a csoportban is :)), hogy Apa fakanál lesz, Anya lábas fedő, Lócika meg lábas :D. Ma azt mondta reggel, hogy legyek szakács. Lócika meg váltig állítja, hogy Ő kifli lesz... :(. Most biztosan nem. Majd jövőre már lehet neki is varrni. Beadtuk a múlt héten az ovis jelentkezést, Mózival egy csoportba fognak járni. El sem hiszem, hogy itt tartunk. 

Ha felvarrtam a jelmez elejére is a pikkelyeket, akkor lövök róla egy képet, meg majd úgy is, hogy a fehér harisnyás gazdája megtölti.

És a képek:

Itt kezdődött

kapuszni

elölről

hátulról 1.

hátulról 2.

és majd mutatom Mózistól ;-)

Csak kötélidegzetűeknek ;-)

Ez a poszt nem 5 perc alatt született. Több kis részben megfogant gondolkodás, kirakózás bölcsiből hazafelé igyekezve, sertepertélve egyedül, bankba tartva, CBA-s sorbanállás közben vagy magazinokat könyveket keresgélve.

Valószínűleg a helyzet megélése nem egyedi, és sokaknak idegen. A legközelebbi kerékvágásban gurulók, a leghasonlóbb nyomvonallal rendelkezők viszont biztosan fel-felsóhajtanak,  hogy Hjjajj, de ismerős....! 

Ez a blog én vagyok. Hiába szól családról, gyerekről, alkotásról csak az én véleményemet, megélésemet tükrözi. Miért ne lehetnék itt szókimondó és rendszerező? Napok óta (sőt január óta kisebb megszakításokkal) érzek megint, vagy nagyon erősen érezni szeretnék, már-már kézzelfoghatóan olyan nagyon hatalmas jó érzéseket és energiákat és önbizalmat, amit olykor már megéltem. Most a tavasz közeledtével, egy-egy jó könyv és előadás meghallgatásával, olvasásával csak fokozom ezt a változást, aminek részese és kiváltója vagyok. Azt a remegtetően vigyorogva nagyot sóhajtó érzést érzem, amiből minden jó kisülhet. Ami új és várva-várt. Amit éreztem rettenetesen Mózi születése előtt. Hogy sosem voltam anya. Sosem volt több éves igazolásom az otthoni "lézengésre", sosem volt ennyire szabad kezem, hogy megvalósítsam, amit szeretnék, hogy átrendezzem a napjaimat, hogy gyerekem legyen, aki tőlem függ. Akit én bontakoztathatok ki, én lehetek az első, aki megmutathatok neki dolgokat. Olyan nagyon rettenetesen vártam ezt az időszakot. Minden, amit korábban terveztem, képzeltem most megcsinálhatom. Apróságok. Piacra sétálás, főzés, zenebölcsi, séta, séta, barátnőzés, gyereknevelés, alkotás. Egy évig rettenetesen jól ment az új helyzet. Belefért a futás, belefért még minden. Annyira új színű és éles és tarka volt a napi 9 órás munkák után. Sűrű volt és tevékeny, de lelkesítő. Aztán kezdett megtörni. Néha erővel kellett átdobni magam a lécen, utána megint minden tarka-barka volt. Új felfedezések a gyerekkel, csomó sok új és első élmény, ami nem feltétlenül a Mózi érdeme, hanem az ELSŐ kiváltságos privilégiuma. Majd jött Lócárt :)). Akit erőnek erővel szerettem volna megkímélni a "második" szerepétől, de menthetetlen volt :). Igyekeztem úgy átélni, hogy ez is első. Hiszen az első, hogy második gyerek is van. Hogy ezek is merőben új dolgok. Az is volt. De a sok-sok élmény ellenére én kezdem elveszíteni a kontrollt. A több feladat miatt, hogy kikíméljem magam, muszáj volt bizonyos dolgokból leadni. Nem azért mert nem fért volna bele, ha megfeszülök, hanem mert nem akartam folyamatosan megfeszülni. Élvezni akartam ezt a határozott időtartamot, ami tudtam, hogy véges, és lejár, és vissza fogom sóhajtani. Apránként, számomra észrevétlenül helyeztem le a lécet magammal szemben is, és csak az lebegett előttem, hogy élvezzem ezt a megfoghatatlan időt, ezt a szimbiózist a fiúkkal. Most is ugyanígy csinálnám, szó se róla :). Viszont érzem rettenetesen annak hatását, hogy bő négy éve átalakult a gondolkodásom, a fontossági sorrendem, a súlyozásom, a felelősségem. Sokszor hatalmas frusztrációt halmozva, és túl sok vállalást beszorítva, mert az igyekezet és az igény meg volt a régi életem, szokásaim, igényem iránt, de teljesen szétcsinálni sem akartam magam, sokszor inkább csak tüzet oltva, másra vágyva már mint 100%-ig élvezni a gyerekeket és a házimunkát. Közben mindent szerettem volna úgy csinálni, hogy párhuzamos irányú legyen, ne keresztezze a gyerekek érdekeit, igényét, hanem ők álljanak mindenek felett. Ne nagymamának kelljen felnevelni, és ne a TV előtt ülve. Túl sok igényt és célt szültem, lebegtettem, túl sok jó példát, mintát hoztam otthonról, túl sok jót olvastam, hallottam, láttam, amit szerettem volna kipróbálni (és sokat ki is próbáltunk, be is vezettünk, be is tartottunk, tartunk), de könnyebb volt ezeket az értékeket régen, egy tegnapi generációban betartani, amikor kb nem volt más alternatíva. Úgy érzem, mindig zsonglőrködök, úgy érzem, mindig csinálok valamit (és szerintem így is van), de mindig addig akartam feszíteni a húrt, amíg ennek a gyerekek nem látják kárát, és nem kell azt mondani, hogy ülj inkább a TV elé, mert anyának dolga van. Inkább eldobtam a kezemből mindent, inkább olvastam mesét, és inkább duplóztam (volt hogy megerőszakolva magamat), inkább építettem kuckót, ha máshoz lett volna kedvem, és fent voltam cserébe késő estig. Előfordult, hogy begyűlt a frusztráció, hogy én nem akarok a szőnyegen ülni köntösben, bemóban, nem akarok cica lenni, se rakodómunkás, se Feri, a festő, nem akarok kenyeret kenni, almát hámozni, nem akarok fürdetni, pelenkázni, öltöztetni, trolizni, és felnőtt anya módjára tenni a dolgom. Ilyenkor pukkant a lufi. Vagy a gyerekekre, vagy magamra. Mégis úgy érzem, nem maradtam alul, és nem hiszem, hogy más anya ilyen cipőben jobban muzsikált volna.

Most viszont újra változás van. Részben egy teljesen új szerepet tanulok, részben abszolút nem új, csak visszatérés a régihez. És tudom, hogy viccesen tűnik annak, aki férfi ember és aki nem szakadt ki 4 évre az élet körforgásából. Eldöntöttem, hogy adok egy esélyt magamnak, és nem akarok alkalmazásba visszaállni, mert az új, anya szemléletembe nem fér bele egy multis 8-10 órás munkakör. Nem szeretnék másnak dolgozni, más boldogulásáért, más célját megvalósítani. Vágyom egy rugalmas kreativitásra, amelyben felelősségteljesen, felnőtt ember módjára én osztom be az időmet, és ha kell szabad vagyok délben, koszorút fonok egész nap az óvodai ballagásra, ha kell különórára járunk (egyelőre nem tervezzük még), kéznél vagyok. Továbbra is azt vállalom, hogy elsődleges szerepem az ANYA, de nem minden percben. És szó se róla. Ez nyilván nem működhetne így, ha nem lenne mellettünk egy céltudatos, felelősségteljes férfi ember :). 

A személyiségbeli változás legnagyobb lépése, hogy segítséget tudjak kérni, és ha már kértem lenyeljem, hogy nem feltétlenül úgy alakul közben a helyzet, ahogy én szeretném. Olyankor ha már kiadtam a kezemből, és másra bíztam akkor ne agyaljak, görcsöljek rajta. Ne akarjam elérni a lehetetlent, hogy mamáéknál kizárólag orrvérzésig mese és TV nézés van, lesötétített szobában képernyő előtt ülve eszegetve, holott az én apukám-anyukám egész életében ez ellen tiltakozott, és próbált meggyőzni minket ennek veszélyéről most nem tudom megtiltani. Hogy csomó más tevékenység van, ami memóriajáték és gyurma és festés és rajzolás, és süteménysütés, és mosogatás (mert nekik minden élmény még).

Tudatosan tágítom magamban az igényt, hogy új embereket akarjak megismerni, hogy inspiráló és céltudatos, pozitív jövőképpel rendelkező egyénekkel vegyem körbe magam, hogy korábbi sztereotípiáimat lebontsam, hogy új, másként működő gondolkodásmódok befogadására is képes legyek, hogy újra kinyíljak és talpraesett tüzes menyecske legyek. Mert ennek most jön el újból az ideje. Van hozzá támogató közegem. A többieket kikerülöm :D.

Anyaa! Amikor mérges vagy, akkor elveszíted az egyensúlyodat?

:)))

Ezt nem most kérdezte Mózi, de találó. Hétfő óta vagyunk összezárva. Az állandó tag Mózi és én. Attila már elhagyta a lábadozót, Lóci pedig szerdán csatlakozott csak közénk 24 órás alvajárásra. Keményen legyűrt minket ez az influenza. Mózinak társult a láz mellé az első napokban orrvérzés, ami sajnos elő szokott néha fordulni a legváratlanabb pillanatokban, de most a nyűglődése és orrfújása, 'röfögése' mellé nem jött jól, mert nehezen állt el, sok vért nyelt, tüsszögött közben, fröccsent mindenre, úgy néztem ki hétfőn, mintha legalább a fele gyereket én ettem volna meg :(. Közben sok vért nyelt, amit hétfőn este (pont az ÖTYÉre indulásom előttre időzítve) kihányt az ágyába... Elég megrázóan nézett ki a világos ágyneműkön, és mivel van 100 párnája és alvó izéje (csökkentettem is a keretet) mindre jutott valami, és bár 4 évig sikerült minden matracunkat megóvni egyéb foltoktól, mert még ma is gumilepedő van a lepedőjük alatt, most persze nem úszta meg az sem. A fejénél lévő sarok fel volt már gyűrődve, így pont oda jutott a paca. Szegényt átöltöztettük, beáztattam, lehúztam a rétegeket, és átfeküdt hozzánk. ÖTYÉt lemondtam, Attila is 39 felett volt már ekkor. Éjszaka megint öklendezésre kelünk, de szegényben már csak víz volt. Közben futottunk a WC-re is, mert jött belőle alul is :(. Egyemmeg, mint egy kis erőtlen madár összeroskadva ült a fürdőszobaszőnyegen, amíg engedtük a vizet neki, hogy megfürödjön... Lóci reggel még ment bölcsibe, de lerottyantam én is. Mózi ekkor volt a legrosszabbul. Aludt, nem ehetett, öklendezett, de már nem volt mit hányjon. Belőttük Attilával, hogy ha a következő korty víz, tea sem áll meg benne, akkor megyünk a klinikára, hogy ne éjszaka kelljen. Fél óránként adtam neki egy-egy kortyot, meg egy-egy kiskanál reszelt almát, mint egy kis teszt-alanynak. Viszont innentől kezdve benne megálltak a dolgok. A láza nem múlt el, de szerdára szinte tökéltesen lett. Nem úgy Lóci, és mi. Akkor már Nagyanya vitte reggel, kedden ő hozta haza estére, mert bölcsőde után ott volt náluk. Szerdán mentem el orvoshoz, mert annyira köhögtem, hogy reggel megijedtem, mert a nagy krákogás és öklendezés hatására véreset köptem... Attila is 3. napja nem ment be dolgozni, ezért gondoltam, hogy tényleg szarul van. Száz réteg volt rajta is éjszaka, fáztunk, aludtunk hatalmasokat. Szerda estére már kicsit oldódott a helyzet, Lócikát agyonütötte a láz és a lázcsillapító, így este már jutott egy kis társasjátékozás is :). Csütörtökre Mózi újra visszaesett, lázas is lett. Innentől vagyok már kicsit frusztrált, mert sok ennyi bezártság, sok ennyi nyüszörgés, itatás, orrfújás, lázmérés és csillapítás, nyűglődés, főleg, mert én magam sem vagyok még százas. Csinálnám már a dolgom, alig várom, hogy mind jól legyünk is visszazökkenjünk az egészséges kerékvágásba. A legnagyobb öröm az volt, és még ma is, hogy besüt a NAP, mert jön a tavasz!!! De tök mindegy, ha még nagy lusta pelyhekben fog esni a hó, mert azt is várom, nem jutott még belőle az idei télre :)).

Csak remélni tudom,  hogy Ti jobban vagytok, és hogy hamarosan mi is.
Nagyanyának pedig köszönjük a helytállást, ebédeket, kalács kifliket, bölcsibe/ből szállítást, hátha nem nyalt be nálunk semmit...

Bevezettem Lócit a bölcsi rejtelmeibe

Nem akartam a bölcsi szoktatást egyből frissiben leírni, mert akkor csak arról számoltam volna be, hogy nagyon kapaszkodás van anyába, keserves sírás, bezzeg mikor ott vayyok, akkor magabiztos 'arcoskodás'. Az első héten csak 4 napot voltunk (szó szerint voltunk, mert én is a kispadról figyeltem vagy az átadóban voltam), kedden kezdtünk, de pénteken minden gond nélkül ott aludt. Evéssel nyilván semmi probléma, Erzsike néni imádja, hogy szépen eszik egyedül, és kb a csoport adagját elpusztítja egymaga. Öröm hallani, hogy tartja a tányérját, hogy kér még. Legyen az spenót, hús, máj, főzelék, ropi, kölesgolyó, kifli.... A desszert mandarin, kiwi már általában nem fér :). Az elválásnál volt nagy zokogás, és sokszor emleget, hogy Anyaaa... Erzsike néni ölébe gyűrödik ezerrel, ha leül a szőnyegre, más gyerek meg sem környékezheti, csak ő - nyilván, mint itthon. Második héten csak 2 napot járt, de az teljes nap volt alvással mindennel nélkülem, majd a takony és köhögés őt is legyűrte. Láz nem volt, oviba ilyenkor még simán járnak a gyerekek, de csüt-péntek Erzsike néni is szabadságon volt, így inkább lemondtam, nem sokkoltam a gyereket, hogy Anya nincs, és Anyát pótolandó Erzsike néni sincs. Újult erővel letoltuk a hetet, az elválásnál sincs különösebb gond, itthon is emlegeti a néniket. Az elmúlt 2 napban viszont mire lehámoztam róla az overált, átöltöztettem, belecselekszik a friss pelenkába, így azzal kezdem, hogy én teszem ott tisztába, nem adom ki a kezemből a melót. Ez kell a kis biztonságérzetéhez, mert utána csak annyit mondok, hogy kérek egy nagy puszit, cuppantja is az arcomra, és megy be ügyesen. Én meg menekülök, hogy meg ne halljam, hogy esetleg meggondolja magát, és elkezd sírni. Így legalább abban a hitben hagyom ott, hogy nincsen küszködés. VISZONT amikor meglát, úúúúgy, de úgy tud örülni délután, hogy ezekért megéri. A nagy szemeit még nagyobbra tárja, kereken csücsörít a szájával, és repkedve fut, elhajítva a kezéből mindent, hogy Anyaaaa! Anyaaa!! Bújik, ölelget. Az öltözőben már kezd nyílni a csipája, és virgonckodik újból.

Mindeközben előttem kitárulkozik a világ újfent. Fogja be mind2 gyerekem a fülét, szemét, de annyira nagyon élvezem ezt az időt most, hogy jajjj. Bele se akarok gondolni, hogy van-e, lehetne-e, kellene-e, hogy bűntudatom legyen emiatt, nem és nem engedek (ja..., könnyebb lenne egyébként ennyire sterilen átugrani ezt)! Az elmúlt 4 év nem rólam szólt, nem is rólam kellett, nem is akartam. Így van/volt ez jól. Este, délután viszont igazán 'slow' módjára tudom élvezni velük az időt. Gondtalanul megy a duplózás, vonatozás, kiskutyázás, mert akkor már nem akarok mást csinálni, nem feszít, nem nyomaszt, nem akar felbugyogni. Vagyis de, de az meg bugyog korán reggel vagy még ilyenkor este. Addig 100%-ban kikapcsolok. Most is. Betemetem magam a kacsapaplan alá.

Kire ütött ez a gyerek?

Mózi a hétvégén megint különösen imádnivaló volt, azon túl is, hogy napjában 10* minimum elmondja, hogy szeret. Este, mikor még bebújtam mellé olyan nagyon-nagyon megölelt, félig rám feküdt, lábával körülfont. Én is jól megszorongattam, szuszogott a nyakamba, aztán lazított ezen a pózon, és megkérdezte, hogy: Anyaaa, most jöttek ki kis magocskák? Hogy miiiik??! Kérdezek vissza (általában hamarabb, mint hogy leessen a tantusz). Már magyarázza is... A fütyimből, most jöttek ki kis magocskák?

Hát így állunk... :). Egy darabig elég volt neki a 'pocakomban volt' történetet ott kezdeni, hogy egy pici magként a pocakomban volt, és ott fejlődött, nőtt-növekedett. Nyilván ez egy idő után homályos volt, hagyott némi kivetni valót maga után. Kérdezte is, hogyan került oda a mag. Akkor kezdem úgy mesélni, hogy Apa odapottyintott egy magocskák... Ezt is elfogadta egy darabig. Egy bő féléve viszont biztosan azt is hozzá kell tennem, hogy hogyan pottyintotta oda :). Hagytam azért még némi balladai homályt, hogy olyan nagyon-nagyon szorosan ölelt, hogy... Most erre utalva kérdezett vissza :)). Elég szorosan öleltelek? Mesélni kezdtem neki megint, hogy majd lesz lány, akit ennyire nagyon szeretne ölelni, mint most engem, és ennyire nagyon fogja szeretni. Innentől pedig olvad szét anyai kis szívem... Hogy ő ennyire senkit nem fog szeretni. És ő mindig itt akar lakni... 

Meglepődök mindig, hogy ennyire érzelem-dús, és kifejező, kimondó. 

Mennyi???!... - 15 éves érettségi találkozó

Nyáron jött a késztetés, hogy a 15 éves érettségi találkozónk szervezését a nyakamba vegyem, és a Sanyikáméba... :D. Az lebegett előttem, hogy egy minél nagyobb létszámban összetrombitált jubileumi eseményt rittyentsünk. Éppen ezért szavazásra bocsátottunk 3 időpontot október, és november szabad hétvégéi közül, de elég hamar kiderült, hogy nem lesz (nem is lehetne) teljes a létszám, és nem csak a külföldre szakad osztálytársak miatt. Jöttek egymásra az események, és eldöntöttük, hogy nem hajt a tatár, bökünk egyet a távoli naptárra, és aki akar eljön. Így is lett. 2015 január 17, szombat. 

Sejtettem, hogy nem egy nagyon kommersz találkozó lesz, de nem akartuk nagyon túltupírozni sem.

Végül készült videó összevágás, és egy kvíz játék, hogy az elmúlt időt felölelő beszámoló ne legyen unalmas. Megkértünk előre mindenkit, hogy küldjenek nekünk magukról 3 dolgot, amit kiemelnének. Lehet vicces (amire senki sem gondol), lehet tanulmány, munka, család, elért büszkeség. Ezekből az idézetekből származott a Prezi második része, az első pedig olyan gimnáziumi mozzanatokról, beszólásokról, tanárokhoz, kirándulásokhoz, osztálytársakhoz kapcsolódó szösszentekről szólt, amit ki kellett találni. A végén pedig a szigorú javítás során, a megfejtendő emberke beszélt magáról. A termet is átrendeztük, hogy ne padsorok legyenek, hanem U alakban elrendezett székek (és padok), mert ez így borzasztó interaktív ;-). Természetesen kellett, hogy készüljön ültető kártya, amit igyekeztünk emlékezetből a megfelelő helyekre tenni, vittünk ásványvizet, felcímkézett poharakat. Megköszöntöttük a két osztályfőnököt (1+ 1 helyettes) virággal, könyvutalvánnyal, és a vacsit a Régi Vigadóba szerveztük. Szerintem teljesen vállalható volt a 3 személyes tál, sőt, pezsgő, desszert, víz. A vacsi után, aki nem széledt szét, beültünk még a belvárosba a Bario Café-ba. Mert minden romkocsma teli volt. A többieknek is bejött a móka, majdnem sikerült ránk tolni a 20 éves találka szervezését is :D. És még lehet... :)

Itt pedig lapul még egy videó is ;-)

ilyen sem volt még

Családi szülinapra várjuk a nagy családot. Fiúk szundikálnak még, Anya végre teljes harci díszben, és nem 'kinyúltan' állok az események előtt :). Sőt! Futni is voltam, amíg Attila kitakarított a lakást. Csók érte. Idén nem készültem papíralapú sallangokkal, és nem rittyentettem ennivalót... Majd jövőre. Viszont ez a negyedik születésnapi torta, amit sütöttem ;-) (mármint, hogy most januárban. 2 Lócinak, 2 Mózinak). És jók voltak. Bízom benne, hogy ez utolsó előtt sem kiabáltam el magam. Szeretem az ilyen összejöveteleket a kossuth lakban. A gyerekek is mindig úgy fel vannak dobva, pörögve. Beszámolok utólag róla egy-két képben, illetve a múlt héten volt a 15 éves érettségi találkozónk, arról is megemlékezem. Utána jöhet a hét bölcsődei tapasztalása, hétfőtől pedig utánam a vízözön....

Mózi 4

Január támadás érzelgős anyai szívem ellen... :). A legnagyobb elsőszülöttöm is 4. Műűűű.... Kucorog este az ágyban mellettem, ölelget, mesélem neki kérésre sokadjára a négy évvel ezelőtti eseményeket, megereszti rebegve, hogy Anya, szeretlek...

Én is nagyon, Mózikám!!! Isten éltessen sokáig!