Lóci megmondja :) - gyerekszáj

Mózi mostanában egyre jobban érdeklődik a számok iránt. Itthon is "iskolásat" játszik az alvó állatkával, és rovátkákat húz, hogy ez 4, 7, 11, 8 stb. És pontosan mindig annyi is. A másik oldalra ugyanezt gombóckákkal. A piros lámpánál kéri hogy számoljam visszafelé, és egyre ügyesebben számolja ő is velem vissza.

Ebbe kapcsolódott be Lóci bölcsen :))).

- Anya, ugye a négy az 4? És ha két számot összepárosítunk, és visszafelé számoljuk, akkor 3.

De ezt olyan magabiztosan előadta, mint egy porszívóügynök. Ha nem kevesebbet mond négynél, hanem többet, meg is vettem volna, olyan meggyőző :D Így viszont csak kibuggyant belőlem a nevetés, és megpuszilgattam a piros lámpánál :))

Más.

Lóci erősen szénhidrát típus, mndig kérem, hogy egyen már mást is, illetve beosztással élünk ezekből az édességekből.

Vacsira bevágott a múltkor egy vajas sonkás kenyeret, és büszke elégedettséggel kérdezte:

- Anya, örülsz, hogy nem csak édességen jár a szám...?

OTI-SZTK

Eddig mindig jó tapasztalatom volt a debreceni OTIban, akár terhesgondozásról, nőgyógyászatról, szemészetről, gyerekszemészetről, fogászatról, csípőszűrésről, laborról volt szó. Nem annyira ma.
Augusztus elején kaptunk ma 7:20-ra időpontot Lócikával a pulmanológiára, mert már tavaly is gyanítottam, hogy allergiás valamire, májustól nyár végéig hol picit, hol jobban tüsszögött. Akkor még nem akartam komolyabb következtetést levonni, de vártam a nyarat, hogy vajon most mi lesz. Májusban megint indult a taknyolós időszak :( Júniusban, mikor a szemét is vakarta, dörzsölte nagyon, akkor felismertem a kivörösödött szemében az enyéimet. Sejtettem, hogy ez már valami. 

Ha mára csak egy büszkeséget kellene írnom a napra, akkor ezt jegyezném. Az utóbbi időben extrán sokat vagyok egyedül a három gyerekkel, ami nem vészes, nagyon szépen működünk, csak van olyan szituáció, amikor minimum kettőt kényelmes lenne más szárnyára bízni, mert bár polip vagyok, Lola és Lóci féltékenykedéséhez nem mindig van elég tér. (és nem is gondoltam arra, hogy ez az esemény extra Nagyi-Powert igényel)

Háromnegyed hatkor keltünk, én. A fiúkat negyedkor elég volt kelteni, Lolát pedig fél 7-kor. Ez volt az első kihívás, mert fél 10-10-kor fekszenek, és nyűgösek, lassúak még ilyenkor. 

Sikerült mindenkit ráncba szedni, és 7 perc csúszással indulni a tervezetthez képest. No para, még jók leszünk. 

Az betegfelvételi ablaknál kiderült, hogy a naptáramból a beutalót Lola kijátszotta indulás előtt, így az ablak mögött ülő mufurc "testnélküli" néni nem akart felvenni minket. Hiába mondtam, hogy TAJ kártya van nálam, a rendszerben csak benne kell legyünk, mutattam az sms-t, amit emlékeztetőül kaptam. Azt mondta, az orvoson fog múlni, megvizsgál-e... Hiába ígértem, hogy behozzuk. Ezalatt azért Lola nyűgösen ölelgette a lábam, mert amíg a táskát berheltem le kellett tennem. Várakozás alatt kijött egy másik rendelőből egy kedves szőke orvosnő, és az ő közbenjárásával kaptunk sorszámot. 

A várakozással nem volt gond, kóma volt mindenki, meséltem fejből a jól bevált Pingu, Danci, Tornádó, Hiperkiberember-Zorro meséket. Amiket a fiúk előre meghatározott mesekellékeiből, leendő eseményeiből rakom és kerekítem ki. 

Belépve a rendelőbe (igen, gyerek allergológián vagyunk!!) kis asztal fogadott, ahova Mózi egyből lecsüccsent, Lócinak mondtam, hogy ne oda üljön, viszont Lola nem tudott elsőre felmászni a székre mert csúszott ki alóla. Én igyekeztem körbeírni az orvosnak, hogy miért vagyunk itt, és különösebb rendbontás nem történt. Lóci megint a műanyag kis székre akart huppanni, mert ott voltak a játékok, Lola ezen felvisított, a doktornő, meg tök nyersen azt mondta, hogy Na idefigyeljetek gyerekek! Itt nincs hiszti, visítás! Na innentől kezdve bennem is keletkezett egy szorongó góc, mert tudom, hogy 3 gyerek, ha semmi extrát nem követ el, akkor is lesz "mozgás". Lolát felültettem a kis székre, közben válaszoltam Mózinak vmire, Lóci játékot próbált kihalászni az asztal alatti ládából. A doktornő megint megszólalt... Rossz gyerekek vagytok? Tufff, fejlövés. Miért lennének rosszak? Próbáltam jelezni nekik egy szemvillanással, hogy most húzzák meg magukat, mert úgy lesz jobb mindenkinek. Doktor néni következő kérdése hozzám. Anyuka, miért nincs segítsége? Hogy fogjuk tudni így megcsinálni a vizsgálatot? Mondtam, hogy nincs segítség, és így fogjuk összehozni, nem lesz gond. Átmentünk egy kis szobába, ahol szerencsére egy asztal mögötti hosszú padra sorakoztunk mindannyian, nem volt igazán menekülési útvonala Lolának sem. Egyetlen aggodalmam az volt, hogy Lola nem bírja, ha nem ő van ölben, sőt, ha látja, hogy Lócit veszem fel vagy ölelem meg. Akkor bárhonnan, bármit elhajítva visítva jön, és tolja le. Pont így csinált... Addigra hirtelen hárman kezdtek el stresszelni, hogy anyuka, csináljon valamit, mert így nem tudjuk megcsinálni a vizsgálatot. Egyébként simán elhiszem, hogy aki nincs hozzászokva, hogy egyszerre párhuzamosan 3 gyerekre figyel, válaszol, kaméleon szemeivel egyszerre fogja be a teret, és mindegyik esetében élesre vannak állítva a reflexek, hogy bármelyik pillanatban a legaktuálisabba avatkozzon be, annak ez kész káosz. Én néha (!) ebben is ki tudok kapcsolni, mert muszáj. És tényleg nem voltunk vészesek. Lócit ölbe kellett vennem, és alkarját az asztalon pihentetve a kézfejét le kellett, ha nem is fognom, de ellentartani, hogy az irritáló cseppek le nem csorduljanak sőt, ha elkezdenének viszketni, ne vakargassa.

Lola odabújt mellém, bevágta az ujjszopis pózt, és így vártunk 20 percet. Mózi pedig kókadozott a pad szélén, és szóval tartott bennünket. Mikor így tyúkanyó köré bújt az összes gyerek, akkor még meg is dicsérték, hogy milyen szépen viselkednek, nem szoktak ilyen csendben lenni a gyerekek.
Grrrr... Miért hiszi azt az öreg poroszos generáció, hogy a csendes gyerek a jó gyerek??? (Erre van egy kedvenc FB bölcsességem: TETRIS TAUGHT ME THAT WHEN YOU TRY TO FIT IN,  YOU WILL DISAPPEAR. Én mindenesetre elástam a bagázst. Egy gyerekrendelőben azt várom, hogy ennél rugalmasabban közelítsenek. 

Húsz perc után Lócika összeszurkált karján kiderült a tuti. HÁZIPORATKÁra és minimálisan PENÉSZGOMBÁra allergiás. Király :(! Nem  is pollen, ami egy évben max 1-2 hónapig kaki, hanem az év 365 napjában ki van téve ennek. Nem világvége, tudom. És nem ecsetelem ide, hogy miért sajnálom... Annyit mondok inkább, hogy ennél rosszabb ne legyen, és ne akadályozza a futásban, mozgásban, játékban, éjszakában. 

A harapós doktornő, a papírokat, recepteket, diagnózist átadva, azt mondta, egy hónap múlva vár CSAK engem, GYEREK NÉLKÜL a leletért, és felküldött még minket laborba, hogy a szurkálós eredményt rendes vérvétel is alátámassza. 

Összeszedtük a mellényeket, kis hátzsákokat, táskákat, és felmentünk a laVorba

Lócika maga volt a hős. Egyetlen pisszenést leszámítva türelmesen várta, hogy lecsapoljanak 3 fiola vért belőle. Utána fincsi automata-kakaóztak, és reggeliztek fornettit, mert a tízórait lecsúsztuk az oviban, viszont nekem fél 10-re rohannom kellett haza.

#momhero

Lola

A héten már megnyitottam ezt a posztot, mert motoszkált bennem az emlékgyártásra késztető erő, hogy Lola fejlődéséről legalább olykor nyomot hagyjak. El vagyok tőle olvadva. Még mindig... Azért is, mert még ő a pici. És azért is, mert a LÁNYOM. Úgy érzem, bármit elnéznék neki, akár mit követne el :). Amikor ilyen heves érzéseim vannak, mindig előveszem a fúkat is, hogy természetesen így vagyok velük is, de ő egy mini én. És ennek valahogy van egy mámoros önző varázsa. 

Mindig azt mondom, hogy másfél éves, holott a héten 20 hónapos lesz. 

Bevallom töredelmesen, fogalmam sincs, hogy miket kell tudnia, ezt nála abszolút nem követtem. Viszont bármit csinál, úgy  érzem, fantasztikus, hogy már tudja :D. Így voltam vele tegnap, amikor először láttam a kicsit leharcolt mini micro-n rollerezni. Szabályosan, nem véletlenül, nem csak éppen elkaptam a pillanatot. Olyannak érzem magam néha kívülről, mint a filmekben eltúlzott kezdő anyukák, akik kb ujjongva szőkenősen tapsikolnak, hogy: Jujj, de cuki!!, Jujj de ügyes!!, Az én gyerekem!! stb...

Sanyikám olyan frappáns tényközlő statisztikát rittyentett a múltkor az 1 éves Pankáról, hogy lehet ilyet is be kellene iktatnom. Csak olyan lényegtelennek érzem, hogy hány foga van (15-16 db) és hány kiló (~10 kg), mert annyira a 

személyiségére koncentrálok: A kenyérre kenhető bőréből szép fokozatosan kibújt, ami nem is baj, kell is akarat, hang és kurázsi, hogy két fiú mellett neki is osszanak lapot. Ezt néha, sőt egyre gyakrabban túltolja, amit nehezen tolerálok, mert nem voltam hozzászokva, hogy akaratot magas Cé-n kell kezdeni  érvényesíteni. Mózi olyan tudományos munkatárs volt, nála a hiszti korszak is kimaradt, rövid volt, vele kicsiként is lehet beszélni (kb). Lócinál kihívás volt a hisztikezelés, ritkán egy-egy még becsúszik. Viszont itt a hiszti visítással kezdődik. Most abban a korban jár, és vele együtt mi is, hogy mindig az kell, ami másnál van, Lóci egy kicsit még rá is tesz egy lapáttal, így tegnap délelőtt már leszívott a csapat.

Mózival nagy-nagy szerelemben vannak, neki enged bármit, Lócival sokat torzsalkodnak. Mózi nagy okos bátyusként hozza-viszi, öltözteti, kádból kiveszi, megtörli, eteti, Lóci pedig max Mózival rivalizálva próbál Lolának "segíteni", ezt pedig érzi, és visít. Látom azért, hogy ez rosszul esik Lócinak. Gyengébb pillanataiban elkámpicsorodik, hogy Lola miért nem hozzá húz. Amikor valami kedves dolgot csinálni vele, akkor nekem jelenti, hogy látod Anya, én is nagyon szeretem Lolát. Amit én tudok, de kívülről látom Lóci küzdését középsőként. Javarészt ő gerjeszti a hullámokat mindkét irányba. Föl és le is.

Étkezés-alvás: Júniusban megritkítottuk a napközbeni szoptatások számát, kialakult a reggel-este és éjszaka. Augusztus második felében elkezdtem az éjszakai dőzsölést is berekeszteni, majd arra emlékszem, hogy szeptember elején Szentimrén már nem kelt éjszaka, sőt előtte már itthon sem.  Azt hiszem, ott volt az utolsó cicizés. Annyira rossz, hogy nem tudom felidézni, melyik is volt az, pedig olyan jól esne ha tudnám... Csak úgy. Hogy emlékezzek az utolsó pici babával töltött koccintásra :(. Egyre gyakrabban fordult elő, sőt gyakrabban igen, mint nem, hogy az ágyában fektetem le, és ott is kel. A leszoktató procedúra részeként kis lépésenként fogadta el a Milumil babatejet. Most végre azt kortyolja esténként. Tudom, hogy vannak, akik összevont szemöldökkel olvassák, hogy miért kell leszoktatni a gyereket az anyatejről, másnak viszont lehet a 19-20 hónap veri ki a biztosítékot. Mindegy is. Sosem érdekelt. Nekem volt már szükségem az átalvadt éjszakákra, és úgy érzem, ez az igény összeegyeztethető volt Lola elvárásaival is. Ahogy kezdtem visszavenni a szoptatást, úgy kezdtem visszakapni magam Lolától és a gyerekektől. Ez az első leválás/elválás egy pici baba életében, aminél mindig igyekeztem figyelni az átmenetre. Az éjszakai "zabálás" elsorvasztásával nem akartam egyből kiebrudalni a franciaágyból, és még most is becsúszik, hogy este nem alszik el a kiságyban, hanem mellé fekszem, majd átrakom, és reggel kel csak.

Hogy mitől Lola? - Csak ami beugrik kócosan

Orrfújás (ezt kb fél éve fújja szabályosan)

Cuppanós puszi osztás

Integetés (ez is régi ügy :))

Lépcsőn lefelé már nem mindig kapaszkodik

Öltözködik, más cipőiben, kacsalábas papucsaiban flangál itthon

Reggeli készülődéskor sertepertél körülöttem, és neki is krémezzük pirinyót az arcát, mert mutatja. Tartja a körmét, hogy lakkozzam (azt egyelőre még nem :))

De minden szépítkezős mozdulatot les, és mutatja, hogy neki is. IMÁDOM :)

Gyönyörűen ért mindent.

Nagyon szeret segíteni. A pelenkát régóta ő dobja ki maga után, de látszik a rendszeretete, mert a cipőt is párjával odailleszti a cipőtartó tálcára, amikor levesszük vagy leveszi.

Nagy kópé, és mindenből kiveszi a részét, ha viháncolásról, birkózásról, "kempingezésről" van szó.

Nagy kedvenc a nyuszi motor és a kis játék babakocsi. Kint a csúszda és a homok köti le.

Egyedül akar mindent. Autós ülésbe bekecmergést. Ha épp szűk az idő, alg tudom begyömöszölni, mert visítva feszíti magát...

Bővítem majd még utólag, ha eszembe jutnak dolgok

Ja. Beszélni nem beszél. Anya, Apa, pámpa (lámpa), dabda (labda), mama, papa, egsz (egészség, és tüsszentések után használja is) Amin csodálkozom, hogy nem mindig értem egyből, mit szeretne. Mutatni nem egyenesen oda mutat, ami kell, hanem valahogy mellé. És nagy komolyan magyaráz nekem, én meg kukán bámulok. Mózinál ilyen nem volt. Minden rezdülésére tudtam, mit szeretne. Lóci meg hamar beszélt.

Önálló étkezés: Enni március óta, sőt... egyedül eszik kanállal, villával, és meglepően szépen az utóbbi időben. Pont néztem, hogy szerintem sok bölcsis nem eszik így.

Ahhh, apropó bölcsi... Ezért is kapott el az ihlet a héten, mert szerdán bent voltunk a leendő bölcsiben. És jaaaaj, sajog a szívem, hogy előbb-utóbb az ő életébe is becsordogálnak az "idegenek". Hígul a vegytiszta anya-gyerek szimbiózis. Egyik felem várja, a nagyobbik felem majd' elbőgi most is magát, hogy ez az én életemben egy hatalmas változás. Na már nem is csak majdnem.... 7 éve ebben a szerepben vagyok, eddigi legjobb szereposztásom. Annyira rezeg körülöttem minden léc, és nyilván ebből is fakad. Hogy feltartóztatni nem lehet, nem tudom. Kb így fogok majd picsogni legközelebb a bölcsi szoktatáson, és majd a Mózi iskoláztatásán.

Roald Dahl: Tanács a televíziózással kapcsolatban

Az a legfontosabb dolog

(A gyerekekre gondolok),

Hogy SOHA, SOHA nem szabad,

Hogy tévéműsort lássanak –

Sőt, legjobb, ha a bárgyú láda

Már be sem kerül a szobába.

Amerre csak jártunk, a tévét

A gyerekek szájtátva nézték.

Két-három óra meg se kottyan,

Csak néznek, míg a szemük kipottyan.

(Múltkor is láttunk egy helyen

Tíz szemgolyót a szőnyegen.)

Csak ülnek, néznek, néznek, ülnek,

Míg hipnózisba nem kerülnek,

S a sok szennytől, mit egyre néznek,

Olyanok lesznek, mint a részeg.

Ó, persze, tudjuk, csendbe vannak,

A falnak fejjel nem rohannak,

Nem kezdik egymást hasogatni,

Hagynak nyugodtan mosogatni,

Míg fő az étel, hűl a lekvár –

De azon eltűnődtetek már,

Hogy ez a rémséges doboz

Miféle dolgokat okoz?

ELSORVASZT MINDEN ÉRZETET!

MEGHAL BELÉ A KÉPZELET!

Az észt betömi, eldugítja!

A gyereket úgy elbutítja,

HOGY TÖBBÉ BIZTOSAN NEM ÉRT MEG

TÜNDÉRVILÁGOKAT, MESÉKET!

Az agya lágy lesz, mint a sajt!

FEJÉBEN DUDVA, GAZ KIHAJT!

NEM IS TUD MÁST, csak nézni majd!

„Na jó! – mondjátok majd. – Na jó!

De ha a televízió

Nincsen, mivel foglaljuk el

A drága gyermekünk, mivel?
”
Ezt fogjuk akkor válaszolni:

Míg nem volt még e bamba holmi,

Míg e szörnyet fel nem találták,

Mit csináltak vajon a drágák?

Hát elfelejtettétek volna?

Ezt mondjuk lassan, szótagolva:

OL… VAS… TAK…! És OLVASTAK és

OLVASTAK, s még ez is kevés

Volt nekik, OLVASTAK tovább!

Fél napjuk olvasásból állt!

A polc könyvekkel volt tele,

A föld, az asztal is vele,

S az ágy mellett, a kisszobába

Még több könyv várt elolvasásra.

Sok szép mese, volt benne sárkány,

Volt indián, cet és királylány,

Kincses sziget, és messzi partok,

Hová sok csempész lopva tartott,

Kampó kezű, komor kalózok,

Egy elefánt, ki csak hallózott,

És rémes, éhes kannibálok,

Üstbe ki tudja mit dobálók…

Mily könyveken busult-vidult, ó,

Az a sok régi-régi lurkó!

Hát kérve kérünk titeket,

A tévékészüléketek

Dobjátok el, s mi hely marad,

Oda tehettek polcokat,

A polcra végig könyveket,

Hadd ontsanak csak könnyeket,

Hadd rúgkapáljanak a kölkök,

A nyelvük hadd legyen csak öltött –

Ígérjük, nem kell félnetek,

Ha vártok egy vagy két hetet,

A drágalátos gyermekek

Egyszercsak rájönnek maguktól:

Egy könyvtől lennének nagyon jól.

S ha már olvasnak ők – juhéj!

Szívükben árad szét a kéj,

Érzékeik kiélesednek,

Nem értik majd, hogy mit szerettek

Az émelyítő, a silány,

Hülye, idétlen masinán.

S azok a drága gyermekek

Hálásak lesznek majd neked.


Sanyikám küldte, és nagyon megtetszett, kitapasztásért ordított :)

Az önbizalom vajon mi?

Ha szeretsz vajon mi? :))

Megint felrobbantottuk a viber csoportot a lányokkal. Önbizalom vs maximalizmus és elfogultság témakörében. Kellemes szokásos esti beszámolásnak indult. Újra kezdtük (noha foghíjasok a napok hol egyikőnk, hol másikónk részéről) a napi győzedelmi lista megosztást, ami lehet bármi, de járjon büszkeséggel, sikerélménnyel. Ez három db/nap :). És annál több kell legyen, hogy reggel felkeltünk :). Megint csak annyira jó, hogy négyen elég mások vagyunk, mást és máshol csinálunk. A legszembetűnőbb viszont, a léc magassága, a kihívás küszöbe, ami kiváltja a jó érzést. Tudatosan, évek alatt rengeteget fejlődtünk, de kudarcaink felismerésében még mindig született profik vagyunk - sajna. Éppen ezért a lista mellé egyikünk sem írhatja oda zárójelben, hogy de ez-meg-ez-elmaradt, eltoltam, átugrottam, kikerültem, elblicceltem, nem sikerült stb. Csak a pozitívat, a melengető érzést rögzítjük. Nehezen indul be egyébkent. mert egyből nagy dolgok után kutatunk. Olyan sikerekhez mérjük magunkat kimondatlanul minden nap, mint könyvírás, Guinness világcsúcs, hegy elmozdítás. Kelljen dolgozni érte. Viszont csalóka. Nincs egyenes arány a megdolgozás és a siker között. Ezt is másként kezeljük. Én biztos, hogy különösen rosszul, ha valamibe beletolom az energiát, az időt, az egész magamat, és alatta marad az elvárt eredménynek. Akkor megtorpanok, nek egyre jobban hasítani akarok. Az ölembe pottyant véletlent pedig nem érzem sajátomnak. Ráadásul sok mindent tekintek ölembe pottyant adottságnak, hiába van közöm hozza, nem jön az elégedettség megnyugtató jó érzése (de tanulom, és alakul). A teljesítmény hiába egyéni tulajdonság, a siker a közönségtől fog függni, hogy mit lát belőle, hogyan értékeli. Eszterrel közös erővel elég kishitűek vagyunk, és ha sikerül valami, azt is elbagatelizáljuk, hogy nem nagy szám, másnak is simán menne. Kata például irigylésre méltóan megadja a módját az ünneplésnek, és a végsőkig elfogult velünk szemben :D. Ettől lett 200 a vérnyomása, hogy mi ezt elfogultságnak érezzük, ő meg komolyan gondolja. 

Csupa tanulás vagyunk. Árgus szemmel igyekszünk észrevenni és elhinni, ha valamit megcsináltunk és jól csináltunk. Tudatosítjuk a munkánk felett született szabad örömöt és megkönnyebbülést, büszkeséget. Mert ezt a "luxust" csak azok engedhetik meg, akiknek kellő önbizalma van - ÁLLÍTÓLAG... 

Ti ebben jók vagytok?

Murakami - ... mert szeretjük

Hogy szolgál az olvasottságotok? (Kis)gyerek mellett is jut belétek elég építő betű? Nekem ez nagyon tud(ott) hiányozni. Azt mondanám, muszáj, ez kötelező. Novellát hozhatok? Jöhet? Eddig úgy tudtam, hogy én nem szeretem... Lehet, abban a kanyarban szerettem meg, amikor bedőltem a sütőtök és cékla csábításának is. Mi volt a bajom vele korábban? Röviden: rövid. Mire kialakulnak a fejemben a karakterek, mire megépül bennem a körítés a leírtak alapján, mire az apró, le nem írt részlettel felöltöztetem a történetet, vége is. Nem tud hozzám nőni. Nem tudok ezek alapján később egy aktuális életérzést, hangulatot visszaidézni. Nem úgy most Murakami Férfiak nő nélkül című novellás kötete. Murakamit egyébként is szeretem, rövidebb-hosszabb munkáiról őrzök benyomást.  Könyvei egyébként nagyon hasonszőrű hangulatatot váltanak ki belőlem, mint Kunderaé. Igaz könnyebb, és 21. századibb. A  nevező a visszafogott, talányos stílusban lehet. Amennyire eddig a rövidségével volt bajom, most annyira ez tetszik benne. Reggel, délben,  este  kerek kis történetekkel gargalizáltam a napszakok között, mert nem kell hozzá túl sok idő. Nem kell félbehagyni és újra felvenni a fonalat. Ráadásul a 7 kis történetből mindig az aktuálisnál éreztem azt, hogy a legjobb a kötetből. 

"Öregszem. Metafora és hasonlat között is különbséget tudok tenni.

(...) Persze eljött a pillanat, amikor újra szem elől tévesztettem. Hiszen nyomában voltak a földkerekség összes tengerészei. Egyedül nem tudtam megvédeni. Mindenkivel előfordul, hogy nem figyel oda egy pillanatra. Hiszen aludni is kell, a vécére is ki kell menni. A kádat is ki kell mosni. Hagymát is aprítunk, a zöldbab végét is lecsipegetjük. Meg a légnyomást az autónk gumijában, azt is muszáj ellenőrízni. Így aztán elszakadtunk egymástól.

Gyorsan, addig ameddig tart

Az orrom már hámlik, belőlem a csí remélem lassabban repedezik majd. Úgy hozta a vizsganaptár és Attila (Tőle kaptam meglepetésként), hogy a péntek-szombat-vasárnap-hétfő az enyém volt magamért a gyerekek nélkül... (a többi része párhuzamosan gyerek mellett). És nagyon rettenetesen jól telt. Egy Anya szájából talán a legcsúnyábban elhangzó mondat, hogy erre a gyermek-mentes övezetre a legnagyobb szükségem volt (és lesz is ;-)). 4 napon keresztül felnőtt emberek között voltam, és valami olyanba szagolhattam bele, ami tetszik. Nem titok, magamtól soha eszembe nem jutott volna, és nem vagyok biztos benne, hogy maximálisan ki fogom használni :)), de maga a tanulás élménye, egy új készség elsajátításának a ténye már önmagában üdítő. Főleg, hogy minden passzentosan elsőre sikerült. Tetszett, hogy egyedüli nőként vagyok ott, és a női statisztikát szépítem. Motoros kisgéphajó és vitorlás vizsgát tettem hétfőn gyakorlatból, múlt hétfőn elméletből. Olyan jó érzés, hogy az agyamba valami teljesen új kuckózik. Hogy videókat nézek, és fejben vitorlázok. Nyilván fényévekre vagyok tőle. Pont annyira, mint a jogosítvány esetében anno. De van rálátásom, némi fogalmam, hogy vízen, szélben hogyan lehet előrébb jutni. Ha nagyon szabályosan negyed szélben estek ki a vitorlásból, akkor jó eséllyel azonnal kikaplak benneteket, de megoldanám szerintem háromnegyedben is. Imádom a csomózást, tök jól látszott, hogy pl ebben jó vagyok. Egyszer megmutatták láttam, visszacsináltam. Sőt emlékeztem is rá. A kormányzás picit neccesebb volt :). Több idő volt ráérezni, hogy mennyit kanyarítok rá, mikor és mennyire tartok ellen, hogy ne legyen ökörhugyozás az irány.

A géphajós csoportban volt még két nő. Tőlük is jó volt hallani, hogy már azon ledöbbentek, hogy 3 gyerekem van. Azt mondták, három gyerek után nem ilyen nyugodt és kisimult egy anyuka, és hol vannak a lestrapált ráncok, nem látják, hogy tikkelne a szemem :D. Mondtam, hogy engem ez a vizsgázás és 4 nap jobban kisimított, mint bármi otthon. Hízelgő volt, hogy azt mondták, én olyan nyugodt vagyok, és belőlem kinézik a vitorlás vizsgát, ők nem lennének rá alkalmasok. De tök mindegy, mit mondtak volna még, most olyannak érzem az egész elméleti-gyakorlati felkészülést, mint egy jól sikerült gyerekkori tábort, hogy nem akarom, hogy vége legyen. 

Könyv és betű - szeretem

És ez már löttyint is ki belőlem egy következő posztot. Ez most olyan erős érzés, és úgy szeretném, ha ti is pont így éreznétek a dülöngélő sok viaskodás közepette, hogy mettől-meddig vagyunk jó anyák (apák), azok vagyunk-e, elég jók vagyunk-e. Igen. Még így is.

Ideiglenesen odaadja magát, ő lesz az én lábam és kezem, rajta keresztül érem el mindazt, amire szükségem van. (...)

Szoktatok olyat érezni pl gyereknevelés - épp valami "harci" helyzet - közepette, hogy egy pillanat töredékére ugyanabban a szituációban találjátok magatokat, mint anno gyerekként a saját szüleitekkel? Én egyre gyakrabban észlelem. Sokszor abszolút nem tudom körbehatárolni az élményt, nincs konkrét képem az eseményről, csak nagyon erősen érzem az akkor, gyerekként érzetteket. Ez ugyanígy igaz a jóra és a rosszra is. Nem is mutogatni, felhánytorgatni akarok, inkább csak letaglóz, hogy honnan a mélyből kerülnek elő. A legutóbbi ilyen olvasás közben kapott el. Gyerek sem volt a közelemben. Rettentő analitikus típus vagyok. Legfőképpen magamat analizálom. Nem könyv vagy más közbenjárásával, csak figyelek erősen, és keresem a miértjét. 

A "legakutabb", hogy rettentő nehezen kérek segítséget, sőt inkább szívességet. A végsőkig elhúzom a kérés idejét, amikor viszont már kellemetlen, hogy az utolsó pillanatban kell összeegyeztetni más programjával, és könnyen dugába dől a rendszer, nem hagyok felkészülési, alkalmazkodási időt a másiknak. Nagyon így vagyok a gyerekek körüli és saját magam körüli egyensúly megvalósításával. Hiába érzem, hogy valami nagyon-nagyon jól esne nekem, egyszerűen lemondok róla, mert több nagymamát vagy bárkit kellene mozgósítanom, és tudom, hogy nekik is van bőven egyéb másuk. Abszolút nem tudom a belső okát, de erősebb a szégyenérzet bennem az empátiánál. Olyan nagyon nem megy a kérés, hogy utána roppantul nyomaszt és rosszul érzem magam tőle. És a program vagy bármi amiért igénybe veszem a segítséget jóóóval jóval kecsegtetőbbnek kell lennie, hogy túlérjen ezen a nyomasztó szégyenérzeten. Mert egyébként nem éri meg nekem. Nem működik jól az sem, hogy 'de hát nagymama bármikor unokázik, neki az felüdülés' vagy 'neked is kell a kikapcsolódás' stb. Van ennek egy másik vége is, amikor excel táblában vezeti a család, hogy melyik nagyi mikor és hol lesz a gyerekkel, megkapják a táblázatot, és KÉSZ. Nekem ez a véglet a masszív kihasználást súrolja, de több helyről is hallottam már ezt a verziót. Ez csak egy kis háttér infó, hogy értsétek, miért fogott meg a következő pár sor.

Feldmár Andrást olvastam. És ugye, ami megfog, ott van a kutya általában elásva. Kimondatlan vágyainkról volt szó. Illetve az anya - (kis) gyerek kapcsolatról, hogy sok nő paranoid módon kihasználva érzi magát a gyerek által, és hamarabb elválik tőle mintha teher lenne. Ekkor jelenik meg a szeparálódás ördöge. Ez még az ősbizalom kialakulás ideje, majd jön az aktív Activity korszak mutogatással, mikor az Anya érzi a gyereket, mit akar, mire vágyik. Kérnie sem kell, nem is tudná még. Ebben eddig nem volt újdonság, de valahogy mégis...

Ideiglenesen odaadja magát, ő lesz az én lábam és kezem, rajta keresztül érem el mindazt, amire szükségem van. Ha ez is simán működik, ha szülők örömmel szolgálják a gyereket (korának megfelelő módon és mértékig), akkor kibontakozik benne a bizalom és a rokonszenv az őt körülvevő világ iránt.... Viszont vannak olyan családok, ahol megszégyenítik a gyereket, ahol félnek a hatalmától, és arra nevelik, hogy ne kérjen, ne akarjon semmit. Ennek a vége mély szégyen lehet a gyerek számára. A gyerek nem tudja, hogy a szülők, a család az őrült, hanem elhiszi, hogy jobb lenne, ha ő nem kérne semmit, és szégyellje magát azért az impulzusért, hogy kérni akar.

Hát ez volt az. És csak egyetlen mondat visszahangzik ezzel kapcsolatban a fejemben. Fogalmam sincs, mikor hallottam, de már nagyobbacska voltam. És az a baj, hogy ilyen bármikor elhangozhat dühből, kimerültségből, csak később előjön, és makacsul észrevétlenül gyökeret ereszt... 

"TE CSAK NE AKARJÁL SEMMIT!"

Idő lesz, mire a többi poszt kikerekedik, mert hirtelen úgy érzem, szűk áteresztőképességű tölcsér az agyam, és túl sok tapasztalat, élmény, minta akar egyszerre a témával kapcsolatban átpréselődni, én pedig nem tudom elég gyorsan és frappánsan rendszerezni. Hétvégén 4 napig a szentimrei nagyszülőknél aludtam, ingáztam, és ez is váltott ki belőlem pár kérdőjelet. Ráadásul ezek már nálam azok a morális pontok, ami ahogy észlelem sokat változott, változik mostanában, és erősen az egyén egyedüli igénye felé mozdul (számomra picit az önzőség irányába), nem annyira a kollektív érdek felé. Ezek bennem nagyon nehezen kimozdítható pontok, paradigmák, mert ha a hatékonyság oldaláról közelítek, akkor elég szomorú eredmények születnek. 

Ahhhh, lehet, lehúzom a wc-n a posztot, hogy ne legyek már ennyire okoska törp. Most viszont ebéd a Kis Padliban, és azért fogok mégis posztolni, mert utána a gépem rehabilitáción lesz, napokig nem lesz ujjbegynyi, normális méretű karakter a kezem alatt

 - nagyszülők-kisbabák hasonlatai

 - teher-e egy idős szülőt gondozni?

 - teher-e egy pici babát gondozni?

 - miként érhetjük el azt, amit akarunk, és ez hogyan függ össze azzal, ahogy kezdetben érzékeltük a világot

 - hogyan válik szégyenné a kérdés/kérés (nagyszülőktől való segítség kérés)

 - empátia (nem használom ki őket maximálisan a saját érdekem miatt)

Ezer bocs. Öregszem ;-)

Egy ajándék

... vagyok a számotokra és a sajátomra is ;-). Visszaolvastam itt-ott magam Lola altatás közben, és tökre szeretem Tűkkelütött jómagamat ezzel az ákom-bákom szívritmussal és fel-fellángoló szívzörejjel együtt itt, a cybertérben.

Mióta nem szopik intenzíven Lola (június) olyan periodikusan visszaköszönő hangulati ingadozásom van, aminek könyv/net szerint nem néztem alaposabban utána, de nyilvánvalóan tudunk a létezéséről nők esetében, de rajtam ilyen kegyetlenül nem ütközött eddig ki. Most annyira mellbevágó már, hogy csinos excel táblában vezetem, mert nem akarom elhinni, hogy ez tényleg rendszeresen és pontosan ismétlődik. Majd szép grafikont is rajzolok, mert van rajta a hangulati változáson túl, aktvitás, önbizalom, elfogyasztott kalória és szénhidrát (kb... na jó ez annyira nem számszerű - habár :), mert utálom számolgatni). stb. Már csak saját magam kedvéért rajzolom és írom, hogy tudjam, mi következik, mikor legyen kéznél a muszáj-dzseki. Nagyon meglepem és elkeserítem magam a vérszegény 'szürke egér' érzéssel, amikor rá két nappal meg tényleg úgy érzem, hogy páromat ritkítom :D (vonjatok megfelelő számú gyököt belőle - én is megtettem...). Most viszont szunya - alattam még mindig ringatózva hullámzik a szék és dől az ágy - holnaptól kezdődik az ovi. Hogy ez most yippiii vagy 'ez a dolgok rendje', döntse el mindenki maga. A végsőkig kihúztuk a szünidőt, a gyerekek nagyon tiltakoznak az ovi miatt, biztos kell pár nap/hét, hogy felvegyék a fordulatot. Én várom az őszt. Imádom. Írtam már...?