2014. március 13., csütörtök

Üzenem: A tétlenség az ördög workshop-ja :))

Előre szólok, hogy megint nagyon mélyenszántó leszek ;-). Ha nem füllik a fogatok ilyesmihez, akkor lapozzatok. Aki régóta ismer vagy akár szemezget az oldalon belőlem, az kb sejti/tudja, hogy szeretem a HVG Pszichológia magazint, és a hasonló cikkeket, ami nem a szakmának szól, pusztán a lelkes kontárságnak, érdeklődő hétköznapiaknak. A Nők Lapja Psziché máshova pozicionál, annál jobban kedvelem ezt a lapot, mert kicsit szakmaibb, kevésbé bulvár. Vasárnap azért rám ijesztett. Vagy szombaton... Tök mindegy is. Divatos téma a reziliencia (lelki ellenálló képesség) és a reziliens személy. A fogalom olyan reaktív megújító képességet takar, amelynek köszönhetően egy sokkhatás, trauma után vagy stresszhelyzetet követően a psziché hamvaiból feltámad, és kvázi károsodás nélkül a személyiség megmarad, tovább működik, alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez (ez csak az én konyanyelvezetem, és csak azért foglaltam össze, hogy képben legyetek a mondandóm alapjaival.). Amikor kaki passzban vagyok (olykor velem is előfordul :)), akkor mindig elkezdek magamba túrni. Hogy tulajdonképpen mi fáj, min kínlódok, mi okoz fennakadást, mi dugaszolja el a jókedvem és mitől nem repkednek a cukor rózsaszín my little pónik bennem, mi áll a szivárvány útjában. Mindig meg is állapítom, hogy ez. A rugalmatlanságom. Pedig azt hittem, én egy gumipertli vagyok. Ilyenkor soknak érzek mindent, és minden segítséget fölöslegesnek. Ilyenkor rettentően hiányzik a régi személyiségem, aki háttérbe van szorítva, kicsit gúzsba van kötve. Kedd óta különösen hiányoznak az egyhetes biciklitúrák (ugye, Sanyikám... Kellett neked ennyire előhozakodni vele??!), a kevésbé leamortizálódott küllemem stb. Következő lépésként felötlik bennem, hogy sokat vállalok, hogy én ennyivel nem tudok mit kezdeni, mert ha valamelyik része az életemnek nem maximális, de legalábbis épp csak elegendő, akkor meg frusztrál a kupi, a mindennek csak a felszínét elérő kapirgálás. Ilyenkor annyira jó más anyukákkal csevegni, mert rájövök, hogy más legalább ennyire küzd belül, legalább ennyire szar értékelést kapna egy Kiégési Gyorsteszten :).  Legjobb ellenszerem a futás, de mostanában ez is kimaradt, mert bár mondhatnátok, hogy reggel fél 6-tól tolhatnék egy órát Pallagon, időben hazaérnék a reggeli készülődésre is. És igen. Ezt céloztam be, de amíg Lóci 3* kel, addig negyed 8-kor sem tudom kinyitni a csipáimat.
Vannak idióta mondatok, kifejezések, amikkel annyira tudok azonosulni, hogy utána ha megfeszülök, akkor is tartani szeretném, csak ez még több feszültséget generálhat. Az egyik ilyen, amit általános iskolából hordozok, és meglepően sokat jut eszembe, az a nővérem asztalára volt kiragasztva, és annyira felszívtam (de csak később csapódott le), és nem feltétlenül világmegváltásról beszélek:

TEREMTÉL-E?

Azért vagy itt, hogy hivatásod töltsd be.
Isten sokáig vár a jó gyümölcsre.
Míg napjaid a semmibe peregnek,
hány gondja, kínja vár az embereknek,
hány könny, kiáltás, fájdalom a testben!
Maradt-e szív, kéz miattad üresen?
Van-e magány, mi ellenedre szólhat?
Teremtél-e az Örökkévalónak?

Kell-e az Ige akkor is, ha vádol?
Tanultál-e a meddő fügefától,
vagy ürességed látszatokkal födted?
A „Még egy év’’ is lassan már mögötted,
maholnap véget ér a földi élet…
Felmérted-e, hogy mennyi év mivé lett,
s mi lesz, ha ez már az utolsó hónap?
Teremtél-e az Örökkévalónak?


/Füle Lajos/

Egyelőre ennyit :). Lóci alszik, hét ágra süt a nap, IMÁDOM! Pucoljam meg az ablakot? A héten talán...

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése