Akkor ovi

Egy kicsit jobb most ebbe a témába fogni, mint 3-4 nappal ezelőtt, mert tegnap Vekerdy előadáson voltunk a Nyitott Akadémia keretében. Jól jön néha a megerősítés :).

Február 3-án kezdtük az ovit Mózival, és már a második naptól ott eszik, alszik nélkülem. Zökkenőmentes volt a beszoktatás, nagyon-nagyon szereti. VISZONT erősen keresi a határokat, számomra már kicsit ijesztő módon, még akkor is, ha tudom, sejtem, miért van ez, sőt meg is értem. Kicsit olyannak érzem a helyzetet, mint mikor a gyeplő kirándul a kezemből, és az addig jól szuperáló gyerek most kicsit hűbelebalázs. Pici szorongással tölt el (vagy lehet, nem is ez a legmegfelelőbb szó rá), mert úgy érzem, én vizsgázom, és úgy érzem, nem jól. Kibontogatom a hagymahéjakat mindjárt, de előtte körítésnek ide toldom, hogy valószínűleg az én viszonyítási alapom sánta. Mert az óvoda már nem bölcsőde. A gyerek pedig már nem annyira kis gyerek, hanem kezd gyerek lenni. Elvárják az önállósodást - nyilván, de nekem erős a váltás, szokatlan még. Mert az öltözés például nem megy, max alulról. A vetkőzéssel is ez a helyzet. Felülről, csak a laza, nyúlós pamut pólókból tud kibújni, amivel Houdini is pikk-pakk boldogul. Azon viszont ledöbbentem, mikor egyszer este mondja Mózi, hogy ne csak Lócinak krémezzem be a popsiját, hanem neki is, mert csíp. Csíííp?? Hát mitől?? Mondja, hogy lehet nem tudta jól kitörölni kakilás után!!! Mert itt már nem nagyon törölgetik a gyerekek sejhaját... :) A csoportszobákból is jönnek-mennek, pisilés után esznek egy kis fogkrémet, ha éppen eléri vmelyik (én a szappant nyaltam, ezzel bűvöltem el óvodában a gyerekeket, pedig tudom, hogy nem ízlett, csak vicces volt). 

Lenyűgöz viszont az, hogy már reggel fonnak, szőnek a lányok, csomó mindenbe be tudnak kapcsolódni, ragasztanak, sütnek igazából, termésekből díszítenek stb. Nyilván semmi nem kötelező, de ott van a lehetőség. Tetszik a természet- és hagyomány-közeli hozzáállás, tetszik a hatalmas udvar a fajátékokkal és a heti 2*-i tornaóra is. Az étvágyával semmi baj, továbbra is mindent megeszik, alszik, barátkozik, és beszél-beszél. Zsolti bácsi a kertész és udvar rendfenntartó az Isten. Mert van talicskája, szerszámai, Mózi is segít gallyakat szedni, és elhordani az udvar végébe. Reggel állunk, és beszélgetünk vele egy sort, mert addig nem tudjuk bevonszolni az udvarról. Mikor érte megyek/megyünk alig lehet haza csábítani. Még a kerítésen kívülről is befelé vágyakozik, sőt hétvégén is úgy nyitja ki a szemét, hogy megyünk oviba? Ez hatalmas öröm és könnyebbség, de fülem-farkam behúzva megyek érte, mert többször fogadtak már úgy, hogy Hááát anyuka, nem sok jót tudok ma mondani azon kívül, hogy aludt... :( (Itt azért megjegyzem, hogy picit hibásnak érzem a kommunikációt is, hiszen tudják, hogy 3 hónapig a beszokás fázisa van, és inkább azt szeretném hallani, hogy nem volt semmi gond, vagy ha volt is, az természetes, és megoldódik stb, illetve hogy a többi gyerekkel is van hol ez-hol az). Próbálom azokat a szavakat használni, amivel ők dolgoznak, hogy érezzétek, miért vagyok megszeppenve. 1.) Förtelmesen eszik!!! Már lassan egyik gyerek sem akar mellé ülni, mert a pogácsát a fejére teszi, kézzel kavargat a vízbe, öntögeti egyik pohárból a másikba, a főzelékes kanállal kavargat a vízben, és utána kanalazva iszik, kézzel bányássza ki a húst, a süteményt kifújja a többiekre, feláll és szaladgál... :(( Na ilyenkor megyek össze, és a 156 cm még kevesebb lesz. Folytatják: 2.) A galériáról dobálja a játékokat, a lányok építményét ledózerolja, karmol és harap! (ezt tuti Lóci mintájára teszi a gyengébbekkel), sőt a fegyelmezés hatására belerúgott Ági nénibe!! :( (Ez volt számomra a legmegdöbbentőbb, mert ilyet soha nem csinált). Az udvaron kedvenc a homokozó. Pl szedi a sapkájába a homokot, aztán a fejébe húzza... Tényleg olyan a nap végére, mint egy építőmunkás, ömlik belőle a homok. De ezt nem bánom. Csússzon-másszon, legyen koszos, és tudjon beállni a népség katonaság sorába. Elég látszólag megfelelnie, utána felőlem bontakoztassa ki az erejét, csak tudja a határokat. A vegyes csoportnak örülök, szokom a gondolatot, hogy milyen lesz, amikor már nem az én véleményem lesz a fontos, nem az én kegyeimet akarja keresni. Van egy rosszcsont csikó a csoportban, aki szeptembertől iskolába megy, és erőteljesen hat rá a viselkedése. Pénteken pont Mózi mesélte döbbenten, hogy J. megrúgta az óvó nénit... J. azt mondta, rám, hogy csúnya vagyok, J. elrombolta, amit csináltam, J. azt mondta, rossz vagyok, J. bántja a lányokat stb-stb. A múltkor Attila mondta, hogy egy nagyobbacska gyereket is kint vígasztalt az anyja vagy apja, mert J. elagyabugyálta... 

Ezek mellett azért van dicséret is. Csak én eddig nagyon nem voltam hozzáedződve, hogy bármi negatívat halljak a gyerekemről, és ezt zokon veszem. Közben tisztában vagyok ezekkel a "hiányosságokkal", mert itthon is küzdünk most az evéssel, és oda kell figyelni, hogy ne szaladjon el vele nagyon a ló. 

Látom viszont, hogy milyen büszke magára (én is rá), hogy egyre önállóbb, csillogó szemmel meséli, ha valami sikerült, tanulja a dalokat, mondókákat, és újabban szeret sugdosni a fülembe. DE úgy, hogy odahajol, és belebeszél :). ezt a héten már legalább 3*-4* láttam bent gyerekektől, hogy ezt csinálják neki (is). Az utcán is ránk köszönnek, hogy SZIA ÁDÁMBENEDEK. Így használják bent is. 

Hamarosan hozzáidomulok, hogy óvodás gyerekem van, aki azért rettenetesen bújós itthon (Anya ölébe!!!, Anya anya maradjon! - ezt arra mondta kétségbeesve, mikor egyik reggel Attilának azt válaszolta, hogy ő is lesz Apa, Attila meg mondta, hogy akkor Anyából Nagymama lesz...), és igényli a játékot, puszilgat stb. Nem kell attól félnem még, hogy ideje korán leválik ;-). Borzasztó lesz ezt megélnem már most sejtem. Akkor is ha tudom, hogy mi a rendje, módja, és ha nem is állok ennek az útjába.