... és esik a hó... - csillogott a szeme Attilának is. Tudta, hogy várom. Sőt lefényképezte, mert kint sötét volt még, bent pedig éppen annyira világos, hogy ne lássak ki a távolból. Aztán elhúzta a függönyt, és lassan látszott a derengésben a Fogorvostudományi Kar épületének fehér teteje. Lolát is a hóesés hozta. Helyére került ezzel minden. Ott pihegett rajtam ez a 2800 grammnyi kis szeretetcsomag, illetve pihegtem alatta én.
Mi úgy érkeztünk, hogy nem volt dömping a szülészeten, csend honolt, de mire végeztünk, és maradtunk fent lábadozni, begyorsultak az események az osztályon. Egy másik anyukát is betoltak mellém a babájával, mert kellett a hely, és egyelőre lent sem volt üresedés a csecsemős osztályon. Aznap reggel, délelőtt 16 (!!!) anyuka és/vagy baba született.
Annyira élvezem a klinikás napokat. Érkezett a nagy kancsó klinikás tea, mi pedig csak meglapulva a takaró alatt ismerkedtünk. Attila fényképezett. És fordítva. Késő délutánra sikerült helyet találni nekünk egy kétágyas szobában. Pont abban az ágyban, ahova Lócikával érkeztünk. Minden ismerős volt. Mintha el sem telt volna három év... Ismerős arcokat kerestem, viszont a nagy többség lecserélődött a csecsemős nővérek között. Vagy épp nem ők voltak. Abszolút nem "piszkáltak" semmivel. Ha kérdezték: első baba?, csak büszkén válaszoltam, hogy harmadik :). Feltett kézzel, mosolyogva megadóan vonultak vissza, hogy akkor gratulálunk... Tényleg éreztem, érzem a magabiztosságot (bár sosem aggódtam túl a dolgokat), olyan jól regenerálódtam, pedig azt hittem, hogy most lesz a leghúzósabb. A három közül most volt a leggyorsabb, legészrevétlenebb.
A trópusi melegben, csak gyönyörködtem Tündér Lolában, és befutott egy nagy AHA-élmény. Korábban is éreztem, hogy felelősség van a vállunkon, és minták vagyunk. Na de most olyan erősen harapott belém a felismerés, hogy női és anyai minta lettem. Ez kicsit más a korábbi állapothoz képest. Nincs lazázás :).
A szobatárs anyukáról kiderült, hogy egy oviba hordjuk a gyerekeket, így ez is kellemes kapocs volt. Szeretem az éjszakákat. Szeretem, hogy be-benyitnak a nővérek, hogy minden rendben van-e, boldogulunk-e, szükség van-e bármire. Jó úgy felkelni éjszaka, hogy a másik anyuka is ébren van, és éppen szoptat, büfiztet, pelenkáz, sétál, putyulgat. Vagy éppen csak nézi a szuszogó sarját. Olyan jó arra eszmélni a felszínről, hogy jönnek takarítani. És ez most nem pejoratív :). Olyan ismerősök a hangok, zajok, ahogy a szemetest ürítik, cserélik, felmosnak, letörölnek körülöttünk. A következő ébredés a reggeli (!!!) Hogy kávét vagy teát kérünk? Én mindkettőt és több pohárba ;-). Következnek délelőtt a vizitek. Csecsemős és anyukás. Lola pedig csak alszik-eszik. Meg-meg csap a szele, hogy hamarosan megyünk haza, és kíváncsian várom, lesz-e érzelmi kiömlés, napokig tartó meghatódás. A fiúk rendszeresen járnak be, napjában többször is, hiába korlátozták a látogatást. Első alkalommal nagy csokor minifejű rózsát szorongatva érkeztek, A tesók nagyon lelkesek. Versenyre toszigatják a gurulós kocsiban Lolát, simogatják. Belépve egyből kérdezik, hogy hol van Lola? Lócit a szoptatás érdekli legjobban. Azóta is. A Lola-szerelem pedig itthon is folytatódik.
Vasárnap már jöhettünk is haza. Szombaton fakasztottak a fiúk tejet, a lányok részéről még a nagy feladat teljesítésre vár. Bááár. Olyan áldásos helyzetben vagyok, hogy inkább arra gyúrok, kevesebb tejem legyen. Már bent úgy éreztem, hogy az egész újszülött osztályt el tudnám látni. És simán... Hatalmas könnyebbség, hogy ezzel most sem lesz gond. Zalatnay Cini reloaded .
Mi úgy érkeztünk, hogy nem volt dömping a szülészeten, csend honolt, de mire végeztünk, és maradtunk fent lábadozni, begyorsultak az események az osztályon. Egy másik anyukát is betoltak mellém a babájával, mert kellett a hely, és egyelőre lent sem volt üresedés a csecsemős osztályon. Aznap reggel, délelőtt 16 (!!!) anyuka és/vagy baba született.
Annyira élvezem a klinikás napokat. Érkezett a nagy kancsó klinikás tea, mi pedig csak meglapulva a takaró alatt ismerkedtünk. Attila fényképezett. És fordítva. Késő délutánra sikerült helyet találni nekünk egy kétágyas szobában. Pont abban az ágyban, ahova Lócikával érkeztünk. Minden ismerős volt. Mintha el sem telt volna három év... Ismerős arcokat kerestem, viszont a nagy többség lecserélődött a csecsemős nővérek között. Vagy épp nem ők voltak. Abszolút nem "piszkáltak" semmivel. Ha kérdezték: első baba?, csak büszkén válaszoltam, hogy harmadik :). Feltett kézzel, mosolyogva megadóan vonultak vissza, hogy akkor gratulálunk... Tényleg éreztem, érzem a magabiztosságot (bár sosem aggódtam túl a dolgokat), olyan jól regenerálódtam, pedig azt hittem, hogy most lesz a leghúzósabb. A három közül most volt a leggyorsabb, legészrevétlenebb.
A trópusi melegben, csak gyönyörködtem Tündér Lolában, és befutott egy nagy AHA-élmény. Korábban is éreztem, hogy felelősség van a vállunkon, és minták vagyunk. Na de most olyan erősen harapott belém a felismerés, hogy női és anyai minta lettem. Ez kicsit más a korábbi állapothoz képest. Nincs lazázás :).
Vasárnap már jöhettünk is haza. Szombaton fakasztottak a fiúk tejet, a lányok részéről még a nagy feladat teljesítésre vár. Bááár. Olyan áldásos helyzetben vagyok, hogy inkább arra gyúrok, kevesebb tejem legyen. Már bent úgy éreztem, hogy az egész újszülött osztályt el tudnám látni. És simán... Hatalmas könnyebbség, hogy ezzel most sem lesz gond. Zalatnay Cini reloaded .
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése