... ha azt mondanám, nem várom a holnapi ovi kezdést :). Nekem most következik a pihenés része. A két fiú annyira pörög már itthon egymáson, ráadásul a lakást is erősen kihíztuk, hogy kész megőrülés velük több napon keresztül zárt ajtók mögött maradni. Ráadásul a csípős hideg miatt, és lomha járásomnak köszönhetően túl nagy túrákat nem nyomtunk odakint. Max Attila vitte ki őket biciklizni, rollerezni, meg aprócska körökre én is becsatlakoztam, de egyedül velük járművel már nem szívesen indulok neki. Bármi miatt futnom kellene utánuk esélytelen lenne a helyzet. A négy fal között pedig valakinek biztos hogy megered az orra vére ezért vagy azért. És még ha nem is veszekednek, csak "játszanak", akkor sem tudok nyugodalmasan elhúzódni a sarokba, mint amire iszonytatóan vágynék. Tegnap kivasaltam minden mi cuccunkat, ma kimostam minden Lola motyót, holnap kivasalom azt is, és összerakom a kis gurulós pirosat, hogy bárhol-bármikor útra készen legyek. Kedden még vár rám egy 36 hetes orvosi-védőnői vizit, aztán NST, utána(m) a vízözön. A két ünnep között a fiúkkal letudtuk az 5 és 3 éves státuszokat, hogy azzal már ne legyen macera, holnaptól szokjuk az ovit. Ha orvos-szülésznő is áldását adja rá, akkor csütörtök-péntek még lesz egy pesti ruccanásunk Attilával, hétvégre tervezzük az összevont szülinapi hóka-mókát (Mózi már este kérdezte tőlem, hogy attól, hogy Lócinak holnap van a szülinapja, ő is kap valamit?:))) Ja. Mert a karácsony olyan ínségesnek bizonyult...
Csak hogy igazságos legyen, eddig is beszámoltam szerelmetes, túlcsorduló hangulatomról, most is kijár az őszinteség. A két ünnep között nagyon elkapott a mindenki hagyjon békén, kb látni sem akarok senkit állapot. Elegem volt a felfordulásból, az örökös rumliból, a szűkös térből és hangzavarból, legszívesebben kilőttem volna magamat a világűrbe. Most látom már a fényt az alagút végén. Tegnap megnéztük a kicsikkel az ő klinikás születési képeiket. Na nem a szalonképtelent, hanem a képesebb felét, és olyan rettenetesen előtörtek belőlem az akkori érzések. Mózi sokat kéri, hogy meséljek, milyen volt. Szereti magáról nézegetni a pici kori képeket. Kérdezi, hogy Lola hogyan fekszik most a hasamban, bejöhet-e Apával látogatni a kórházba, hogyan kell majd mindent szépen sorjában kipróbálni, hogy Lolát megnyugtassuk, megvigasztaljuk ha sír. Olyan jól látja (vagy olyan jól elmondtam neki anno, és megmaradt), hogy lesz olyan, hogy nem tudjuk éppen megnyugtatni, mert lehet Lola sem fogja tudni éppen, mi a baja. Akkor csak elég lesz ha megölelgetjük, mellette/vele vagyunk, és hagyjuk hogy kijöjjön belőle a feszültség :). Valószínűleg a kép nézegetés hatására álmodhattam Lolával, vagy egyszerűen csak olyan közelinek érzem a születését, az egész baba-illatot, bababőrt, babaméretet és babás "rutint". Annyira nagyon várom. Főleg, mert valószínűleg az utolsó ilyen élmény, esemény, emlék.
Az hogy holnap nem bölcsibe megyünk már tudatosult bennem pár napja, és elég lezáratlannak éreztem a bölcsis évet. Szerintem most ütötte fel a fejét bennem a nyoma, hogy akkor ott gyorsan lezavartam, és nem hagytam neki időt, hogy tudatosuljon, meghasson. Majd begyűrűzik még ez sok érzelem, sok januári születésnap, majd riogatom Attilát napokig a megmagyarázhatatlannak tűnő érzelmi tébollyal, és sírhatnékkal :). Kösse fel mindenki a gatyát!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése