Igaz, nem hallottam még bébi csacsit, de Lola hangja olyan lehet :). Szegény úgy be van rekedve, és fájhat a torka, hogy nem mer sírni, csak nyöszörögni. Csökkentett üzemmódban mondja, ha nagyon muszáj, csacsi hangon... Csatolom.
Este fél 12-kor azért csak nekibátorodott a hasa (?) miatt, de annyira szörcsögött, és a porszívó sem tudta olyan mélyről kiszippantani, illetve krákogott, hogy nem tudott elaludni. Nem akart enni se. Fogtam az ölemben kicsit már tehetetlenül, csak épp ott voltam alatta. Annyira úgy éreztem egy pillanatra, hogy ezekre emlékezni fog. Csak úgy, mint a többi gyermek. Hogyha bármi baj van, vagy világégés és fájdalom, akkor én itt vagyok/leszek. Még ha nem is tudom lemosni a bajt, de masszív hátország vagyok, aki mögé vagy akivel el lehet bújni, feltöltődni, megnyugodni. Persze az is lehet, hogy ezt csak én szerettem volna érezni, de a fiúkkal kapcsolatban is suhantak már át ilyen kozmikus érzések bennem. Hogy a lábnyomom ott marad ezekről. Bízok benne. Mert bár nekem nem sokszor volt világrengető ratyi kanyar az életemben, én olyankor befészkelnék (és fészkeltem is) az én anyukám mellé, mert akkor úgy érzem és éreztem, hogy az égegyadta világon semmi baj nem lehet.
Jaaaj, de édes.
VálaszTörlés