tűkkelütött: Esküvő és gyereknap

Különösen jól esett ez a hétvége. Februárban kaptuk a meghívót a tihanyi esküvőre, ami olyan távolinak hatott még akkor a télből.

Van egy pár védjegye a családnak, egyszer csokorba is szedem őket. Az egyik pont egy kevésbé szerencsés, de úgy tűnik 'bevált'. Bármennyire is nem szeretném, a statisztika igazolja. Ez pedig az IGEN-ről való lemaradás vagy majdnem lemaradás. Így estünk be most is. Hiába tudtuk, hogy mennyi az út, hiába tudtuk, hogy Ultra Balaton, és hogy 2-3 gyerekkel legrosszabb esetben is meg kell állni 1*-2* pisilni, enni, kinyújtózni. Vagy visszafordulni, mert ott maradt valami, vagy feladatni postán stb ;-). Most úgy nézett ki, egész jók leszünk. Csak a Lócika inge maradt otthon, ezt fixáltam az autóban, na de majd megállunk valahol , és beszaladunk venni. Köhömmm, mi naivak :D. Aztán, amikor már hívtak minket, hogy merre vagyunk, mert gyülekező van az átvonuláshoz, akkor még volt kb 10 perc híjunk. Befutottunk. A hotel népe már kint iszogatott a lejtőn kirántva, apró elegáns mozdulatokkal csipegetve a sós falatkákból, amikor megérkezett egy rakás kusturica Ádám-stáb.

Kicígöltünk 3 gyereket, egy mózest, egy bébi hordozót, egy gyerek gurulós bőröndöt, egy virágos táskát, egy komplett öltönyt vállfástól, egyet hiányosan (ugye, a Lóci inge..), egy gyerek játék, húzós-gurulós kiskocsit, egy utazótáskát (a bicikliről és a játék babakocsiról 2 plüss állattal sikerült a fiúkat még itthon lebeszélni), egy doboz játék az animátornak, kézi táska, cipős szatyor. Amikor minden megvolt, és fent volt, akkor elkezdtem túrni a motyót. Hamar kiderült, hogy a Lóci ingén túl az én ruhám is otthon maradt, Mózi nem akarta a cipőjét felvenni, én meg nem akartam megerőszakolni, meg végül is tök mindegy volt :D. Nevetni, és belelazulni persze már csak akkor sikerült, amikor siettünk a menet után a kikötőbe, ami szemközt volt a szállással. Muszáj volt elnevetni magam, és elszállt a dúlásom-fúlásom, hogy se kifesteni, se lakkozni nem tudtam magam, sőt a zuhanyozás volt az átöltözésem legjava. Még az a szerencse, hogy nem sportcipőben vagy TEVA szandálban és galléros pólóban mentem, hanem koromhoz illően, így annyira rettenetesen nem éreztem magam.

Egyedül Attila és Lola festett alkalomhoz illően, együtt mégis úgy festettünk, mint egy csapat vándor színész. És akkor még finoman fogalmaztam :)). Lóci cuki kis élére vasalt öltönynadrágban, hozzá illő cipő csíkos zoknival és lovacskás pamut póló :D (erre már nem akartam ráadni se a mellényt, se a nyakkendőt, se a zakót. Így utólag, lehet, ki kellett volna próbálni... :D). Mózi is vállalható lett volna leszámítva a neon zöld/sárga crocs-ot. Meg akkor én utcai viseletben.

Ezt a szedett-vetett érzést a levendulás kocsifeljárón elhagytam, a kikötőben pedig már elkapott az ünnepi meghatódós hangulat, és annyira jónak éltem meg az egész hétvégét, esküvőt. Olyan nem túl tupírozott esemény volt, de minden kellőképpen a helyén, egyedi elemekkel (pl nagyon tetszett a hotelszobában bekészített víz és kiadagolt ALGOFLEX kis kártyával, a másnapra gondolva :). Az animátor lány is olyan beleéléssel játszott a gyerekekkel, hogy nem éreztem, hogy a terhén vannak. Kavicsot festettek, volt tollasozás, társas, színezés, bilibozás csomó minden. Kb 10 talpon álló gyerek volt és 3 karonülő ded (Lola volt a legnagyobb). Finom volt a vacsi, nem a szokásos esküvői lakodárés, de nem fancy miniatűrök. Volt játék kártya feladatokkal QR kóddal - FB zárt csoportos feltöltéssel, ami már a szervezéskor létrejött, így nekik egy tök jó kis digitalizált emlék marad az egész.

Készültek tánccal, tangóval, motorcsónakos menyasszonyrablással, nem tervezett, de ad hoc bokaficammal a menyasszony visszaszerzéskor, tósztok, fürdőkádban és kocsiban alvás. A társaság, akit ismertünk lelkes volt Lola tologatásban (bár egy hangja nem volt kb), épp csak etetnem kellett, meg gyönyörködni benne, szorongatni, puszilgatni. A mi fiaink előtt is le a kalappal. Attiláva megállapítottuk, sőt a többiek is mondták, hogy mennyire jó fej gyerekek, és hogy olyan jó, hogy ilyen lazán vesszük. Élvezték a társaságot, a felnőtteket-gyerekeket, nem nyúzták egymást egész hétvégén (szerintem emiatt érzem olyan kipihentnek magam). Lócit és Lolát 11-kor vittem el aludni (persze Lola közben aludt a mózesban hol a Balaton parton toszigálva a hullám nyaldosást hallgatva, hol a zene közelében. Lócival táncoltunk is, mert ő szereti a ritmust. Attila pedig Mózival 1-kor feküdt, addig le sem lehetett lőni. Olyan barátkozós, nyitott, közvetlen, figyelmes-gondoskodó gyerek, hogy hihetetlen. Nagyon tetszett neki a kártyás ajtónyitás, lámpakapcsolás. Amikor felmentünk 11-kor mindannyian, mert csak 1 kártya volt a szobához, akkor ő lement a recepcióra és addig szervezkedett, amíg kapott egy zseblámpát, hogy de anyának kell valami, hogy ne legyenek sötétben, viszont ha a kártya nálunk marad apával, akkor anya nem tudja felkapcsolni a villanyt. Addig nem nyugodott meg, amíg ezt le nem szervezte :)). Olyan kis proakítv gyerek, nem ijed meg, nem torpan meg fél percre sem. Egyből keresi a megoldást, legyen az bármi vagy bárhol. Szeretem ezt benne. Tiszta apja.

Reggel pedig finom és bőséges volt a reggeli (az ugye fontos... ;-)), gyönyörű a kilátás. Én lementem délelőtt a fiúkkal a partra, Attila még maradt Lolával meg a násznép ismerős részeivel, majd jött utánunk. Annyira élvezték a fiúk, hogy lehet sarazni, vizezni jobbra-balra, belefeküdni, tocsogni, csúszdára locsolni. Még hideg volt a Balaton, de őket nem érdekelte. Sőt Attilával bementek viháncolni. Nem úsztuk meg viszont, hogy Lóci bele ne essen, csússzon egy olyan helyen, ami necces, és elhajítva mindent rohanni kell. Jaaajjj, ezt elfelejteném nagyon. Attila már úgy kapta ki, hogy oda futva végig néztük, hogy lemerül, felbukkan, vizet nyel, kiabál, sír, lemerül, Attila utána vetődik. Most is szorul a mellkasom az érzéstől. Szerencsére nem lett semmi látható komoly nyoma. Folytatták a játékot a megnyugvás és a feszültséglevezető, gyógyító Danci-mese után. Este az út második felénél kezdte már mondani, hogy nem akar többet a Balatonra menni :((. Bízom benne, hogy nem ez maradt a legfőbb benyomása a hétvégéről. Bennünk csak a megkönnyebbülés és a hála, valamint a bizonyosság, hogy fél percre nem szabad félre néznünk. Bennem az az önfeledt gyerekes lelkesedésük maradt meg, ahogy először meglátva és megmerülve a Balatonban ragyognak kicsattanóan.