Lóla, Lola Bab, Lola Baba (Ezt a Csinibaba ritmusára kell énekelni. Meg a többit is :))

A tüdőnadrágos négy hónapos :D

Lola baba nevess felém

Lola Baba szeress belém! 

...

Lola Baba úgy szeretlek én, 

Így nevezlek én, 

Lóla Baba, légy hát az enyém!

Ma évzáró és M. nénis nap van, valamint varrodás, de Lolikáról felteszem a 4 hónapos képet :). Szépen fejlődik, mint az égigérő paszuly, viszont nem szeret hason feküdni, pillanat alatt begerjed, ritkán kapom el azt a pillanatot, amikor fogékony rá, és nem vakodként túrja a földet arccal lefele. Ebből kifolyólag nem elég erős a kis háta-karja, és nem nyomja még ki magát hasból. Bekeményítettem, és a nyűglődés ellenére hasra teszem vagy álmában átfordítom, hogy így is szokja a perspektívát. Lusti, és csak betömködi a kezét, és nem csinál egyebet, fejre is állhatok körülötte. Védő néni megnyugtatott azért, hogy rosszabbnak képzelte a helyzetet az elmondásom alapján, ez nem annyira vészes, de figyeljem, esetleg jelezzem a gyerekorvosnak. Tudom én, hogy stramm leány, nem akarok egyből mozgásterápiára szaladni, mint Lócival 9 hónaposan. Mert ott is mondták, hogy kutya baja, csak lassabb, ne ijedjünk meg. Ebből a szempontból nem volt szerencsés, hogy egy perpetuum mobile született elsőnek, aki kilenc hónaposan fel is állt, kotort, forgolódott hamar, mert ezt vettem alapnak. Most viszont nem esem abba a hibába, hogy visszanézem a képeket, hogy miket tudott ilyenkor a másik kettő :).

Csak cicizik (a hétvégén Hután azt mondta Mózi, hogy Lola is kap grillezett ennivalót, csak ő még cici-grillt ;-)), éjszaka is, de rég elmúltak az esti sírások. Cukin nézegeti már egy hónapja a kezét, egyre ügyesebben és célirányosabban fog, tömköd a szájába takarót, csörgőt, játékot, nagyon sok színben beszél, gőgicsél. Ettől mindig el vagyok olvadva. Olyan jó hallgatni. annyira könnyű vele az élet, hogy vagy csak megszoktam egy pici baba mellett a ritmust és az időbeosztást, sokat alakultak a rutin tevékenységek, vagy tényleg ennyivel könnyebb természet egy kislány, mint egy (vagy két) kisfiú. Emlékszem, hogy többször megállapítottam ezt egy-egy lányos anyuka-barátnő mellett, hogy mennyivel lassabbak, finomabbak, egy szó mint száz könnyebbek. Túúúúdom, tudom, hogy fajtája válogatja, de nagyon örülök, hogy Mózi és Lóci magasra tette a lécet ;-). És természetesen emlékszem, hogy amikor egy volt, úgy éreztem, hogy zuhanyozni nincs idő, és kb tényleg. Mert akkor a magamra fordított bárminemű idő egy külön PROGRAM volt. Akár tisztálkodás, szépelkedés (kozmetikus, fodrász bármi), akár mozgás, akár olvasás és olvasGATás. Ezek a programok alakultak át kötelező és szükséges RUTINná, ami fel sem tűnik egy napirendben már. Hanem ahol vannak lyukas percek, ott tömök velük. Egyedül a mozgás HIÁNYA hiányzik. Hogy érezzem az akarást, hogy akarjak rászánni időt. Mert ez halványodott még el a korábbi Sáriból. Midig csak azt érzem, hogy de jó lenne kimenni, elmenni futni vagy úszni vagy bármi, ami szívdobogással és szuszogással jár, amikor lenne rá idő, akkor sem erre áldozok. BUMM. Húzd meg, ereszd meg. Majd eljön ennek is még az ideje. Addig pedig süssetek túrós kefíres sütit. Azt azt. Azt a csúfolnivaló fajtát, ami annyira gagyi keverős, de annyira szeretem már nyersen is a tésztáját, hogy kb 1 cm réteget a kis ujjammal lenyalogatok a tepsiből, amíg melegszik a sütő.