A közhely, így tehát nem igaz :). Azért nem nagyon jelentkeztem beszámolóval Lola felől, mert nem akartam mindig csak ömlengeni, legalábbis nem olyan gyakran itt nagy pódium előtt, hogy nekünk milyen jó dolgunk is van, milyen jól veszem/vesszük az akadályokat (amik nem is léteznek, illetve a rutin és profizmus ;-) nem engedi láttatni). Illetve annyira áldott jó cserepes növény, hogy azon túl, hogy kiszóródik a földje..., (= felfosik a háta közepére) nem sok tennivaló akad körülötte. Belenőtt a pelenkákba, így nem használ napi 3 szettet, kíméli a rókákat és őzikéket, kiskacsákat a bodykon, rugdalózókon. A sok szunyának és eszegetésnek látszik az eredménye. Konkrétan eltűnt a nyaka :D, és belehízott a bőrnadrágba. Édes kis fodros combijai vannak, 3950 grammot mértek és 52 cm-t az egy hónapos státuszon. Ezzel bekúszott a normál súlycsoportba. Olyan jó látni, hogy ennyit változik, értelmes a tekintete, látszik, hogy nem csak néz, hanem lát is. Szépen tartja a fejét, már-már meglepő módon számomra, hogy egy újszülött kis rezgő puding, akit minden oldalról tartani kellett, most hogy lehet ilyen összeszedett kis csomag. Akinek vannak határai, nem nyeklik-nyaklik, folyik ki a kezünkből, ujjaink közül. Hihetetlen, hogy a fiúk mennyire oda vannak érte még mindig. Mózi rendszeresen megkérdezi pont ezzel a szópárral, amikor megyek értük vagy hazaérnek az oviból, hogy Anya! Lola csukva vagy ébren? Sokszor felsejlik bennem az érzés, amikor odatelepszik a bölcső mellé vagy az ágyba, és várja, hogy felkeljen vagy nem engedi, hogy lecsukja a szemét :), mint mikor én akartam, hogy Dóri ébren legyen anno. Nem sok mindent tudtam még kezdeni vele 10 évesen ha ébren is volt, de akkor csak néztem, beszéltem hozzá. Mózi is elváltoztatott hangon válaszol Lola helyett, amikor kérdez tőle valamit. Én is szoktam vele (Lolával) "bábozni". Hogy beszélek helyette a fiúkhoz, mintha ő kérdezné, hogy milyen volt az oviban, de jó, hogy már itthon vannak stb-stb :). Ezt fejleszti tovább Mózi is. Lóci sem díbolja, pedig ettől tartottam. Neki továbbra is a testkontaktus kell, kéri hogy adjam az ölébe, hogy megölelje, illetve ha meglátja, hogy az én ölemben van vagy fekve szoptatom, akkor sündörög oda gyorsan mellém, alig várja, hogy kikerüljön a kezemből, és betelepüljön a meleg ficakba. Iszonyatosan ki van éhezve a dicséretre, szeretetre. Ha Mózit megdicsérem (vagy éppen Mózit dicsérem meg elsőnek), akkor hatalmas gazdit keresünk szemekkel, legörbült szájjal jön, hogy Anya, engem is szeretsz...? A dadogása 3 nap után visszarendeződött, de most csak érződik némi kilengés az alapállapothoz képest. Hetente járunk vele, hogy megnyugtassam saját magam, hogy nincs vész. Mondták is, de akkor is :). Pár alkalommal eljátszanak M. nénivel, én addig sétálok 40 percet Lolával, utána majd meglátjuk, hogy szükség van-e tartós "megfigyelésre". Ezt leszámítva eléggé fiú a két fiú... Bekukkolnék néha más családba, hogy ott is ennyit gyapálják-e egymást a fiúk. Mert itt jóóó sokat. Viszont olyan jól megérzik, mikor kell védeni egymást. Ha bárhol meg vannak illetődve, akkor meg olyan édesen fogják egymást kezét, és bátorítják, fényezik egymást, hogy dübörög a kis szívem. Várjuk a meleget, hogy a fölös energiát feleméssze a roller és a bicikli, futás, homokozás, trambulin. Mert hogy itt 8 után csendes foglalkozásra alkalmatlan még a társaság az biztos. Fél 10-kor alig tudjuk ledugdosni őket, és a reggeli kelés sem annyira nehézkes most. Mózi nem alszik már délben. Vagy nem minden délben. Ez érződik. Ha kimarad, akkor estére már ő mondja 9-kor, hogy álmos.
Töltök egy kis üzemanyagot Lolába, aztán felcsipegetjük őket az oviból. Megyünk megpuszilgatni Nagyanyát a születésnapja alkalmából. Ígérem, hamarbb jelt adok, mint a két hónapos státusz...
Jaj! Olyan édes és szépséges.
VálaszTörlés